Rabnők, ágyasok szultánák

Ágoston Gábor: RABNŐK, ÁGYASOK, SZULTÁNÁK
Forrás: Rubicon, 1992/4
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Az iszlám világban az uralkodók feleségeinek sajátos helyzete volt: az európai királynékhoz képest szigorú elzártságban éltek. De a hárem szédítő karrierek színhelye is lehetett: a rabnőből szultáni ágyas, a szultánt is hatalmában tartó feleség vagy ténylegesen kormányzó anyaszultánnő is válhatott.

Az Oszmán Birodalomban hiába keressük az európai keresztény országok királynőihez és királynéihoz hasonló uralkodónőket. A szultánok mellett trónon ülő, idegen országok követeivel tárgyaló szultánfeleség elképzelhetetlen volt abban a birodalomban, ahol a társadalmi berendezkedés olyannyira különbözött az európaitól, s ahol a nő jogilag mindig kiskorúnak számított. Tovább korlátozta a női jogokat a nem keresztény társadalmak arisztokrata köreiben mindenütt virágzó poligámia és rabszolgaság, amely az egész Közel-Keleten szigorú elzártságra kárhoztatta e társadalmi réteg feleségeit és ágyasait. Ezt az elzártságot fejezi ki a hárem szó is, amely az iszlám világban a háznak az idegen férfiak elől elzárt női lakrészét jelenti, s amely a "tiltott" jelentésű arab haram szóból alakult ki.
Bár a szultánok feleségei jogállásuk és társadalmi helyzetük alapján aligha hasonlíthatók a királynékhoz, a birodalom életében játszott szerepüket tekintve már jóval több hasonlóság fedezhető fel közöttük. Sőt, bármennyire paradoxonnak tűnik, a padisahok feleségei esetenként sokkal nagyobb hatalomra tehettek szert, mint az európai országok koronás asszonyai. E látszólag mozdulatlan társadalom esetenként szédítő karriereknek szolgálhatott színteréül: rabnőkből szultáni ágyas; az uralkodót fiúgyermekkel megajándékozó ágyasból a szultánt is hatalmában tartó, milliók sorsa felett döntő feleség; vagy a kiskorú szultánok alatt ténylegesen kormányzó anyaszultánnő válhatott.

A rabnők

A rabnők vásárlás vagy ajándékozás útján kerültek a szerájba. Azok, akik szépségükkel vagy szellemi képességeikkel kitűntek, gondos nevelésben és oktatásban részesültek. Ahogyan a kiválasztott fiúkat a palotaiskolában képezték, úgy nevelték a tehetséges lányokat is a háremben. Először a török és az arab nyelvvel, az iszlám vallással és etikettel ismerkedtek meg, s megtanultak írni és olvasni. A zene iránt fogékony rabnőket megtanították török és arab hangszereken játszani, énekelni és táncolni. Mindezeken kívül varrtak, hímeztek és kötöttek is. Kezük nyomát ma is számos ruhán és használati tárgyon láthatjuk a Topkapi Szeráj múzeumában.
A rabnőket a háremagák felügyelete alatt a fekete eunuchok őrizték, gondosan elrejtve az illetéktelen férfiszemek elől. A háremagák elöljárója a dárüsz-szaáde agaszi, a "boldogság házának agája" volt, aki 1594 után rendszerint a fekete agák közül került ki, s akit a köznyelv csak kizlar agaszinak, azaz a "lányok agájának" nevezett.
A szigorú elzártságra jellemző, hogy még az orvosok sem láthatták a lefátyolozott lányokat. Amikor Szülejmán leánya, Mihrimáh megbetegedett, egy fogoly spanyol orvost hívattak hozzá. A doktornak azonban nem kis fáradságába került, amíg Rüsztem pasát meggyőzte, hogy a diagnózis érdekében meg kell vizsgálnia a beteg pulzusát. Bár a fátyol alól kidugott csuklón kívül az orvos nem láthatott egyebet, amikor az Mihrimáh másik kezét is meg akarta fogni, Rüsztem pasa nyomban közbelépett, és eltávolította Mihrimáh szobájából. A velencei követ tolmácsa pedig életével fizetett azért, mert házából távcsőn át gyönyörködött a gyaur szemek elől elrejtett lányok szépségében.
Időnként az is megesett, hogy épp a háremagák folytattak titkos viszonyt az őrizetükre bízott leányokkal, jóllehet – amint azt Mikes Kelemen megjegyezte – "ezek teljességgel meg vannak herélve". Amikor a beteges II. Szülejmán (1867–1691) idejének nagy részét az edirnei szerájban töltötte, a háremagáknak bőven nyílt alkalmuk hárembeli kalandokra. Ahmed trónörökös ágyasaitól szerzett tudomást erről, s amikor trónra jutott, megtiltotta az agáknak, hogy sötétedés után a hárembe lépjenek.

Az ágyasok

Azoknak a rabnőknek a száma, akik a szultáni hercegeknek vagy magának a padisahnak a személyes szolgálatában állottak, csak néhány tucatra tehető. A nyugati írók színes leírásokban számolnak be arról, hogyan választottak a szultánok maguknak ágyasokat. Ottaniano Bon – a Velencei Köztársaság követeként – 1606 és 1609 között tartózkodott Isztambulban. Ô hagyta ránk az egyik legkorábbi leírást a szerájról és a hárem életéről, s a későbbi szerzők jobbára őt ismételgették. Több történetét és leírását átvette II. Károly angol király követe, Sir Paul Ricaut is, s az ő munkájának egy francia változatából merített a mi Mikes Kelemenünk.
Mikes Törökországi leveleiben így számolt be a leányválasztásról: "Amidőn a császár közülük akar válsztani, [a lányokat] sorba állítják, amelyik megtetszik, annak veti a keszkenőjét, és azt pompával viszik a császárhoz". Bár a keszkenőtörténet azóta a filmekbe is bekerült, ez is – amiként a hárem életéről szóló sikamlós történetek zöme – a mesék világába tartozik.
Lady Montagu, aki isztambuli követnek kinevezett férjével 1717–1718-ban a birodalom fővárosában élt, s a több előkelő török asszonnyal is ismeretséget kötött, valamelyes bepillantást nyert a háremek titokzatos világába. II. Musztafa (1695–1703) feleségére Hafiszére hivatkozva határozottan tagadja a keszkenőtörténetet. Hafisze elmondása szerint az uralkodó a háremagák elöljárójával, a kizlar agával hívatta a kiválasztott leányt, akit társai megfürdettek, testét illatos kölnivízzel permetezték be, majd az alkalomhoz illő, könnyű ruhát adtak rá.
A kiválasztott ágyas részére a háremben külön kis szobát jelöltek ki, s szolgálatára rabnőket adtak. Ha a padisah ráunt ágyasára, megfelelő rangú személyhez nőül adhatta. Ilyenkor a szultán gondoskodott a hozományról, s a kiházasított gyakorta házat is kapott. Ha azonban valamely ágyasa fiúgyermekkel ajándékozta meg az uralkodót, az a kadin efendik, azaz a szultánfeleségek közé emelkedett, s gyermekei és a törvényes feleség gyermekei között jogi szempontból nem volt semmiféle különbség.

A feleségek

A szultánok Konstantinápoly elfoglalása előtt főként a balkáni államok uralkodóinak és az anatóliai török fejedelmeknek a leányai közül választottak feleségeket. Ezek a házasságok – csakúgy, mint a kortárs Európában – politikai célokat szolgáltak. A rokoni kapcsolatok révén az oszmánok számos szövetségest nyertek, és a házasságok gyakran jogigényt is jelenthettek újabb területek bekebelezéséhez. Máskor a rokoni szálak a békekötéshez segítették hozzá a szultánokat. Hunyadi János 1443–1444. évi téli hadjárata után a nálunk sokáig "szegedi békének" ismert drinápolyi–váradi béke előkészítésében nagy szerepe volt II. Murád szultán (1421–1444 és 1446–1451) feleségének, Carica Marának, aki történetesen az egyik szerződő félnek, Brankovics György szerb despotának volt a lánya.
Konstantinápoly elfoglalása után a padisahok főként háremeikből választottak feleségeket, akikkel házasságkötés nélkül éltek együtt. Erre az iszlám jog is lehetőséget biztosított: a rabszolgák gazdáik tulajdonának számítottak, uruk korlátlan hatalmat gyakorolt felettük – bármikor eladhatta vagy eladományozhatta őket, s házasság nélkül is létesíthetett velük szexuális kapcsolatot. Amennyiben az ágyas fiút szült urának, visszanyerhette szabadságát. Szülejmán ágyasa, Hurrem is ezt használta ki. Hurremnek még azt is sikerült elérnie, hogy Szulejmán – felrúgva az addigi jogszokást – ünnepélyes házassági szertartás keretében nőül vegye.

Az első asszony

A szultán feleségeit kadin efendinek hívták. Közülük a legrangosabb az első asszony, a baskadin volt. Lakosztálya díszesebb, szolgálóinak száma pedig nagyobb volt, mint a többi feleségé. Megvolt még az a kiváltsága is, hogy a péntek éjszakákat a szultán vele töltötte. A péntek a muszlimok kitüntetett napja volt, ekkor nemcsak a szultánnak, de minden török férfinek a törvényes feleségével kellett hálnia.
A korai korszakban a szultán feleségei igen szabadok voltak. Az örökösödési rend megváltozásával – mikor a szultáni hercegeket az új padisah trónra léptekor, a korábbi gyakorlattal ellentétben életben hagyták – azonban gyermekeikkel együtt őket is palotafogságra ítélték. Ettől csak akkor menekültek meg, ha fiuk trónra lépett. Ekkor mint válide szultánok, azaz anyaszultánnők, a hárem legrangosabb személyévé léptek elő.
A feleségek között – kivált I. Szülejmán idejétől – egyre gyakoribb lett a rivalizálás. A legismertebb Hurrem és Mahidevrán küzdelme. Még ennél is élesebb volt azonban IV. Mehmed (1648–1687) első asszonyának, Gülnúsnak és Gülbejaz nevű ágyasának harca. Gülnús nem tudta túltenni magát azon, hogy a szultán egy ágyas szerelméért egyre gyakrabban mellőzte. Egy alkalommal, amikor Gülbejaz egy szikla tetejéről gyönyörködött a tenger szépségében, az első feleség csöndben mögéje lopódzott, majd a mélybe lökte gyűlölt riválisát.

Az asszonyok szultánsága

Azt a majd egy évszázadnyi korszakot, amelyben az uralkodó feleségeinek és ágyasainak rivalizálása, s az anyaszultánnők és szultánfeleségek köré csoportosult udvari pártok hatalomért folytatott harca már a birodalmi kül- és belpolitikában is meghatározó szerepet játszott, a török történetírás az asszonyok szultánságaként tartja számon.
Miután Hurrem legyőzte Máhidevránt, Szülejmán első felesége lett. Hatalmába kerítve az uralkodót, majd kerek negyedszázadig játszott szerepet az oszmán történelemben. Fiai utódlását egyengető ambícióinak estek áldozatul Ibrahim pasa és Kara Ahmed pasa nagyvezírek, s ugyancsak ő állt Musztafa trónörökös megöletésének hátterében is. Hurrem intrikáihoz hű segítőtársra lelt leányában, Mihrimáhban, és vejében, Rüsztem pasa nagyvezírben. Halála (1558) után ők és unokája, Ajse Hümásah léptek helyére.
Szülejmán utódai életük jelentős részét a szerájban töltötték ágyasaikkal, a bornak és a szórakozásnak hódolva. Kivált III. Murád (1574–1595) kedvelte az asszonyokat. Ha hihetünk a török kútfőknek, számtalan feleségétől és ágyasától 112 gyermeke született, s halálakor 19 asszonya volt állapotos. Név szerint ismert gyermekeinek száma is meghaladta a harmincat. Uralkodása alatt – főként Szokollu Mehmed pasa halála (1579) után – anyja szerzett nagy befolyást az állam ügyeinek irányításában.
Még nagyobb hatalomra jutottak az anyaszultánnők és a köréjük csoportosult udvari pártok tagjai a 17. század első felében. Az anyaszultánnők közül legismertebb IV. Murád (1623–1640) és Ibrahim szultán (1640–1648) anyja, Köszem. IV. Murád gyermekkorában egymást érték a politikai gyilkosságok, lázadások, s a megvesztegetés is mindennapossá vált, amiben nem kis szerepe volt Köszemnek. Amikor IV. Murád 21 éves lett, anyját eltávolította a kormányzásból, és hozzálátott a szétzilált birodalom rendbehozatalához. Úgy tűnt, az asszonyok uralmának leáldozott. A szultán korai halála azonban ismét megnyitotta az utat anyja ambíciói előtt.
Eleinte úgy tetszett, hogy Köszemnek nem lesz nehéz dolga a 25 évig palotafogságban tartott, s az állandó létbizonytalanság miatt igencsak megviselt idegekkel trónra került Ibrahimmal. (Testvérei közül egyet II. Oszmán, hármat pedig IV. Murád öletett meg.) A szebbik nemet igen kedvelő Ibrahimot asszonyai azonban anyja ellen hangolták, aki el is távolította őt a Topkapi Szerájból. A legjövedelmezőbb hász-birtokokat kedvenc asszonyainak adta, s kérésüknek engedve számos magas hivatalt bízott arra alkalmatlan kegyencekre. Az előrejutásnak immár egyetlen feltétele az asszonyok támogatásának elnyerése volt.
Ibrahim lemondatásával, majd röviddel utána megöletésével, és hétesztendős fiának, IV. Mehmednek (1648–1687) a trónra ültetésével Köszem ismét kísérletet tett pozícióinak visszaszerzésére. Menyének, Turhán anyaszultánnőnek tapasztalatlanságára hivatkozva felrúgta az addigi szokásokat, és továbbra is a Topkapi Szerájban maradt. A janicsárokra támaszkodva sikerült visszanyernie régi hatalmát, és valóságos szultánként kormányzott. Köszem azonban méltó ellenfélre talált Turhánban, aki a háremagák támogatásával próbálta fia – és saját – hatalmi pozíciót megszilárdítani. A nagyanya és az anya pártja között intrikák sora kezdődött. Köszem végül unokájának és menyének megmérgezésével akarta lezárni a pártharcokat. Turhán azonban idejében megneszelte Köszem tervét, és 1651-ben egy augusztusi éjszakán megfojtotta anyósát.
Az elhúzódó krétai háború, a szétzilált gazdaság és hadsereg erős kezű, hozzáértő nagyvezírt követelt. Turhán válide szultán ezt az embert találta meg 1656-ban az akkor már 75 éves Köprülü Mehmedben. A Köprülük nagyvezírségével pedig véget ért az asszonyok szultánsága.

forrás

Hürrem