A szultáni sereg felvonulása 1. (1543)

Obsidio Szigetiana." – Szigetvár végvári történeti múltjáról és a Zrínyiek „örökségéről.”

Történelmi és kulturális oldal.

„Az említett zászlók után száz trombitát fújtak, melynek mindegyike aranylánccal volt a trombitások nyakába akasztva. Derekukon aranyos övet viseltek, melyről csörgők függtek le selyem és aranyszálból font zsinóron, némelyek még arany perecet is viseltek lábaikon. Ezek trombitáikat fújva borzasztó harsogás mellett haladtak. Azután száz pár üstdobot vertek az említett trombiták harsogásával összhangban. Továbbá száz nagy dobot is vertek mind a két oldalon a gyaurok elleni szent harcra indulás örömhírének hirdetése végett, épen úgy, mintha a dobnak a két oldala az ellenség hasa és háta lenne s az ellenséget vernék buzogányokkal.”

1543

„Ezek között ment, mint a csillagok közt a fénylő nap…”

A szultáni sereg felvonulása Szinán csausz leírásában. (1.)

Ki ne emlékezne Gárdonyi Géza Egri csillagok című könyvének annak a jelenetére, mikor Gergely és a török rabból magyarrá lett Tulipán egy fa lombjai közé húzódva nézik a szultáni ármádia vonulását Buda felé? S itt Tulipán hozzáértő módon magyarázza el Gergelynek a felvonuló török hadsereg egymás után sorra következő alakulatait…

Számos esetben megemlékeztünk már – s még fogunk is néhányszor –, hogy a legnagyobb oszmán-török uralkodó Nagy Szulejmán szultán személyesen hétszer jött haddal Magyarországra (1521, 1526, 1529, 1532, 1541, 1543 és 1566). A birodalmi sereg szinte a kora tavaszi egybegyűlés után mindig tavasz derekán – áprilisban, esetleg májusban – indult meg; ezt látjuk a később hadjáratok folyamán, akár 1663-ban vagy húsz esztendővel később is. Ez nem is véletlen, a ruméliai Drinápoly mellől kiindulva egy ekkora hadsereg menetteljesítménye és a meglehetősen nagy távolság függvénye volt (amelyet zavarhattak olyan ismeretlen, vagy kiszámíthatatlan paraméterek, mint pl. a kedvezőtlen időjárás változás, esőzés, áradás).

A szultáni hadsereg kivonulását, most eredeti forrásból egy oszmán-török történetíró részletes leírását segítségül hívván szemléljük – akárcsak egykoron Gergely és Tulipán. 

Szinán csausz az 1543-as hadra kelést és hadjáratot is részletesen elbeszéli (csak emlékeztetőül, ekkor foglalták el a törökök sok egyéb mellett Valpót, Siklóst, Pécset, Esztergomot, Tatát és Székesfehérvárt – az előzőleg elfoglalt Buda biztosítása és a Hódoltság kiszélesítése volt a kitűzött és a sikerrel végrehajtott cél). Ebből idézzük fel a szultáni hadsereg elindulását (1543. április 18-án):

„Előbb a janicsár-agát, Ali agát, az iszlám házának, Isztanbulnak őrizetére Isztanbul városában hagyta volt; most azonban annak is határozott és megmásíthatatlan legfelsőbb parancsot küldött és elhivatta; mert a janicsárokkal együtt ezt is Ahmed pasa után akarta küldeni. (…).

Azután maga Szulejmán szultán ő felsége is lóra ült szolgáival, a kapukhalkival (a vezérpasák kíséretével – megjegyzés tőlem). Nyomában hét győzedelmes és diadalmas zászlót – melynek csúcsain arany koronák voltak – és aranyos lófarkakat vittek aranyos övön tartva, ezerféle áldás és üdvözlő kiáltások közben s rendkívüli tiszteletnyilvánítás mellett. Az említett zászlók után száz trombitát fújtak, melynek mindegyike aranylánccal volt a trombitások nyakába akasztva. Derekukon aranyos övet viseltek, melyről csörgők függtek le selyem és aranyszálból font zsinóron, némelyek még arany perecet is viseltek lábaikon. Ezek trombitáikat fújva borzasztó harsogás mellett haladtak. Azután száz pár üstdobot vertek az említett trombiták harsogásával összhangban. Továbbá száz nagy dobot is vertek mind a két oldalon a gyaurok elleni szent harcra indulás örömhírének hirdetése végett, épen úgy, mintha a dobnak a két oldala az ellenség hasa és háta lenne s az ellenséget vernék buzogányokkal. A száz pár csörgőnek csengése amint mind egymáshoz verődtek a földről az égig hatolt, s mindegyik a világító naphoz hasonlóan ragyogván, fényt árasztott körös-körül mindenre. Aztán következett száz tábori síp. Ezek is nem csak fényt árasztottak mindenfelé arany csillogásukkal, hanem siketítő hangjuk az egekig felhatolt…

A világnak díszére váló s a próféták népének védelmezőjeként szereplő padisah felséges személye mellett két felől ment a szolakoknak négy kethudája s előttük haladt négyszáz szolak. Mindegyikük fehér sapkát s arany szálakkal hímzett tollbokrétás uszkufot, aranyos kaftányt és aranyos övet viselt. Gyalog mentek, aranyos és festett íjakat tartva a kezükben. Mindegyikük olyan íjász s a nyilazás mesterségében olyan tökéletes és messzelövő, hogy a levegőben repülő madarat, ha célba veszik nem hagyják elrepülni, hanem lelövik.

A hatalmas padisah előtt haladt a jaszaulok feje, ti. a csausz-basi, aki előtt százötven derék és vitéz csausz ment, az említett szolakoknak két oldalán jobbról és balról. Ezek ezüst és arany buzogányokat vittek a kezükben s az útban levő embereket eltávolították s a sorokat, csapatokat és hadosztályokat rendezve minden embert a maga helyére állítottak és senkit sem hagytak más csapathoz keveredni. Arab lovakon ültek és fényes kardot viseltek övükön. Vörös frenk bársonyból való arany és ezüstszálakkal hímzett müdseveze-jökre (olyan turbán, amely egy magas henger alakú sapka, köré csavart muszlinnal, melynek csak vörös csúcsa látszik ki – a fordító megjegyzése) ijesztő nagyságú turbánt csavartak, a turbánra aranyláncokkal, drágaköves forgó-rudat erősítettek s abba nagy értékű aranyos tollbokrétát tűztek, úgy hogy maguk és lovaik egész aranyban és ezüstbe valának burkolózva s az övékhez hasonló ruháik egy csoportnak sincsenek. A világvédő padisah ő felségét minden oldalról éltetve és üdvözölve folyamatos kiabálás közben haladtak. 

Ismét előbb, ti. a szolakoknak csoportján belül, a szolakok között ment a pejek feje, aki előtt hetven pej haladt. A szolakok csoportján belül a pejeknek csapata olyan volt, mint a többi csillagok között a Fiastyúk csillagzat. Ezeknek a fejükön is aranyos sapka, s azon arany rúdban nagy értékű tollbokréta volt. Kezükben aranyos alabárdot vittek, drága posztóból való, hozzájuk illő és rendeltetésüknek megfelelő felső ruhát viseltek. 

Ezek között ment, mint a csillagok közt a fénylő nap, a boldogság tengerének gyöngye, a kellem kertjének bimbója, az igazságos szultánnak kedvence, a kegyes khákánnak szemefénye, ti. a világ szultánjának fia. (itt Szelim szultánfiról van szó, akit a történetíró egy versben is köszönt) (…) Amazok tehát ily módon jártak a világ szultánjának fia előtt.”