A török birodalom mindennapi élete 1.

César de Saussure
A TÖRÖK BIRODALOM MINDENNAPI ÉLETE, 1730-1739
Részletek egy 18. századi svájci nemes leveleiből

Antal László fordítása
Válogatta, szerkesztette: Steinert Ágota
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Uram!
Megérkeztem végre, mintegy tizenkét nap múltával, az Oszmán Birodalom híres fővárosába. Néhány napon belül Marseille-be vitorlázik innét egy hajó, nem akartam elmulasztani az alkalmat, hogy levelet küldjek Önnek a kapitányával.

Konstantinápoly
település egyik legfőbb szépsége a fekvése. Aki idegen érkezik ide, főként a Fehér-tenger vagy a Propontisz felől, csak ámul-bámul, és nem győzi csodálni. Ez a kiterjedt város egy európai földnyelven fekszik. Formája háromszög. Két oldalát tenger mossa. A Hét toronytól a Szeráj-fokig a Propontisz vagyis a Márvány-tenger határolja, magától a Szeráj fokától pedig a város túlsó végéig a kikötő. A harmadik oldala a mezőkre néz. Hét dombocskán épült amfiteátrum szerűen, ezért az érkező szinte az egészet át tudja fogni pillantásával. A domboldalakon sokféle módon és sok színnel festett házak tarkállanak, közöttük számos mecsetet, minaretet, szerájt, fürdőt s más középületet látni, kupolás tetejüket ólom borítja, némelyik aranyozott. A házak között, rendszertelenül elszórva ciprusok, szikomórok, pisztáciák s más, igen magasra nőtt örökzöld fák csoportjai teszik még változatosabbá és szebbé a látványt. Ahogy behajózunk a kikötőbe, balkézt emelkedik ez a szép város. Jobb felé tekintve egy magasabb dombon Galatát, Perát és a Tophanét pillantjuk meg; házak, mecsetek, minaretek tárulnak elénk, itt is amfiteátrum szerűen elrendezve, közöttük szép örökzöld fák nyúlnak a magasba. Ha elfordítjuk a fejünket, Ázsiát látjuk félmérföldnyire: Szkutari városa épült ott a tengerparton, nagyjából ugyanolyan stílusban, mint Konstantinápoly. Egyszóval, ahogy közeledik az ember ehhez a városhoz, a világ legszebb s legmeghökkentőbb látványában van része. Mindenkit megigéz, ha szabad így mondanunk, aki először jár itt. Konstantinápoly fekvése nemcsak hogy csodálatosan szép, hanem csodálatosan kedvez a kereskedelemnek is, hiszen a Propontisz vagyis a Márvány-tenger, valamint a Dardanellák szorosa, vagyis a Helleszpontosz révén kijárata van a Földközi-tengerre, a Trák Boszporusz vagy Csatorna meg a Fekete-tengerrel köti össze. Ilyenformán naponta számtalan hajó érkezik a kikötőjébe, hol az egyik, hol a másik tenger felől. Ha északi szél fúj - ennek itt tramontana a neve -, akkor a Fekete-tengerről jönnek a hajók; ha déli szél jár, vagy ahogy itt mondjuk, kintről fúj a szél, akkor a fehér-tengeri, azaz sziget-tengeri hajók futnak be a kikötőjébe.

A szél fordultával páratlan élményben volt részem néhány napja. Két hónapon vagy tíz héten át állandóan északról fújt a szél, s emiatt számtalan hajó rekedt meg a Dardanellákban. Egy este aztán elült, s helyette déli szél kerekedett. Másnap reggel sétálni voltam Bejogluban, ahol a frank temető van, azaz a Pera legszélén emelkedő, eléggé magas dombon, ahonnét páratlan kilátás nyílik, és látni Konstantinápoly nagy részét: s ekkor egészen elöl, a Márvány-tengeren megpillantottam egy három- vagy négyszáz vitorlásból álló hajóhadat, voltak ott keresztény és török hajók, tartánok, saikok, sakolevák, egyszóval, mindenféle-fajta nagy és kis hajók, amelyek duzzadó vitorlákkal közeledtek a kikötőhöz, varázslatos és meghökkentő látványt nyújtva.

Kikötő
A konstantinápolyi kikötő a világ egyik legszebb, legbiztonságosabb és legelőnyösebb kikötője. Számításom szerint jó egy mérföldnyi lehet a hossza a Szeráj-foktól számítva a kikötőt alkotó öböl legvégéig, ahol a Kiathaneszu nevű folyócska torkollik bele, a szélessége meg egy negyed kismérföldnyi a legszűkebb helyeken, de ennél szélesebb a Terzhmanénál, vagy az Arzenálnál, mert ott egy kissé kikaréjosodik a partja. Ez olyan biztonságos és kényelmes kikötő, hogy a legnagyobb hajók is egészen odaállhatnak a parthoz; elegendő egy deszkát odavetni a kiszálláshoz. De az a legmeglepőbb, hogy sosem tömődik el, holott ebbe öntik a város minden szemetét. Van, aki azt hiszi, hogy a kikötő végében betorkolló folyócska mos ki belőle mindent, mások meg azzal magyarázzák a dolgot, hogy a Fekete-tengerből a Boszporuszon át a Fehér-tenger irányába tartó sebes áramlatok egy része a tophanei és galatai oldalon betér az öbölbe, megkerüli, és a Szeráj oldalán újra kilépve visszatér a fősodorba, s mivel ez a vízjárás állandó, noha olykor különösen, ha az északi szél, a tramontana uralkodik,erősebben érezhető nagyon valószínű, hogy ezek az áramlatok is részt vesznek a kikötő tisztán tartásában, magukkal sodorva a Propontiszba a sok szemetet.

Mivel Konstantinápoly egy része, azaz három oldalának egyike e kikötő mentén épült balkézt, a Tophane, Galata, Kászim pasa, és más helyek meg túloldalt emelkednek jobbkézt, állandóan tömérdek hajó tartózkodik a kikötőben, s jön-megy egyik helyről a másikra. Ezek a hajók, - törökül kajikok - nagyon takaros és nagyon csinos jószágok. Belsejüket sok faragvány és diófaberakás díszíti. Faruk csúcsban végződik, a hajóorr hasonlóképp. Olyan könnyűek és a súlypontjuk olyan magasan van, hogy a legkisebb mozdulatra is erősen megbillennek, de azért nem borulnak fel könnyen. Vannak egy-, két- és háromevezős kajikok; a hajósok evezés közben rendszerint nekivetkőznek, leveszik a turbánjukat is, skarlátvörös kerek kis sapka és selyeming van csak rajtuk, kivált, amikor egy kissé messzebbre hajóznak. Minden kajikdzsi, vagyis hajós két igen jó formájú és könnyű kis evezőt fog a kezében s azzal evez, háttal a haladás irányának, boszorkányos sebességgel és ügyességgel hasítva a hullámokat. Ha nem látnak is a hátuk mögé, olyan ügyesen kerülgetik egymást, hogy alig-alig történik baleset, pedig nagyon sok hajóval találkozik itt az ember, különösképpen a kikötőben. Az előkelők kajikjaiban öt evezős ül, a háromboncsokos pasákéiban hét. Egyébként nem kerülnek sokba. Két paráért átvisznek egyik partról a másikra, és egy piaszterért, vagyis egy kistallérért egész napra kibérelhet az ember egy háromevezőset.

Konstantinápoly minden bizonnyal a legnagyobb európai városok egyike. Sosem támadt ugyan még kedvem körüljárni, de alig hinném, hogy negyedfél, sőt talán négy óránál hamarabb meg tudná kerülni az ember. Galatát, Perát, a Tophanét, Kászim pasát, Ejjubot és a többi helységet is hozzászámítva, amelyeket amolyan külvárosféléknek tekinthetünk, Konstantinápoly majdnem akkora lehet, mint London; de minthogy az említett helyeket elválasztja tőle a kikötő, ezeket rendszerint nem tekintik a város részének. A várost magát fal övezi. A Propontiszra néző fal egy részét néhány éve kijavították. El van látva lőrésekkel, és közről közre kis tornyok is erősítik. A szárazföld felől megkettőzték, úgyhogy itt két igen erős és vastag fal van egymás mögött tornyokkal és széles árokkal; de mivel még a görög császárok emelték, s a törökök vagy semmit nem, vagy csak alig javítottak rajta, sok helyütt ledőlt már.

Az embert meglepi Konstantinápoly szépsége, míg messziről közeledik a városhoz, s úgy szemléli; meglepődik akkor is, csak másképpen, amikor már benn van, és az utcákat rója.
Hogy némi távolságból oly szépnek találta, arra számít, hogy ugyanazt fogja tapasztalni majd belülről is; de nagyon csalódik, mert az utcák többnyire mocskosak, szűkek, girbegurbák, a házak sem mutatósak, alacsony a legtöbb, vagy csak egyemeletes, és jóformán csak fából épültek. A gazdagok házait általában magas falak rejtik, akárha kolostorok volnának, s ilyképpen nem látni belőlük semmit, és nem is emelik az utcák szépségét. Azokon pedig, amelyek az utcára néznek, éppenséggel nem látszik, hogy előkelő ember volna a gazdájuk, a törökök ugyanis fifikával élnek, és nem hivalkodnak fényes külsőségekkel, nehogy a Porta megsarcolja őket, azt hívén, hogy túlontúl gazdagok. Azokról beszélek, akik hivatalban vannak, a többiek ugyanis nem tartanak semmi ilyesmitől. Egész Konstantinápolyban mindössze két nagy és széles utca található, amelyekre ráfoghatjuk, hogy szépek is; főútvonala az Edirnekapi, a Drinápolyi kapu utcája.

Hippodrom
Több nagy tere is van. Legszebb a Hippodrom, amelyet törökül Almejdánnak, azaz Lovas térnek hívnak, mert szinte mindennap ott sürgölődnek és gyakorlatoznak a lovakkal. Mintegy ötszáz lépés lehet a hossza, és százötven-kétszáz a szélessége. Egyfelől I. Ahmed szultán szép és nagy mecsetje határolja, a túlfelén meg igen-igen régi és magas házak emelkednek, láthatólag még akkor épültek, amikor nem a török volt Konstantinápolyban az úr. Ezeknek az ódon házaknak egy része ma janicsár odáknak, vagyis egységeknek szolgál lakhelyül, más részükben pedig hánok, vagyis raktárak vannak. A tér közepén a legnagyszerűbb, a legfenségesebb obeliszk emelkedik, amelyet valaha ember látott. Gondolom, meglehet vagy ötven láb magas. Corneille Le Brun azt állítja róla, hogy barna kőből van, s hogy málladozik. Legyen szabad megjegyeznem, hogy téved. Vagy nem nézhette meg alaposan, vagy nem látta közelről. Az obeliszk anyaga a legnemesebb gránit, amellett teljesen ép és jó állapotú. Négyszegletű, fölfelé enyhén keskenyedő, mint a piramis. Igazi szépségét az adja, hogy egyetlen darabból van. Négy lapját a tetejétől az aljáig egyiptomi hieroglifák borítják. Ez a csúcsos tetejű szép oszlop gyönyörű fehér márványtalapzaton nyugszik, de nem közvetlenül, minthogy egy egy lábnyi magas bronzoszlopocskák tartják a négy sarkán. A talapzat két lapján felírat látható, az egyik latin, a másik görög nyelvű, amiből megtudhatjuk, hogy ezt az irdatlan oszlopot Theodosius császár parancsára emelték. A talapzat harmadik oldalát dombormű díszíti: azokat a szerkezeteket ábrázolja, amelyek segítségével ideállították. Ezt a domborművet erősen rongálták és csonkították, minthogy a törökök, babonásak és tudatlanok lévén, nem tűrik az alakos ábrázolást. Ez az obeliszk Konstantinápoly egyik legérdekesebb látványossága.

A Hippodrom sarkától nem messze látható egy bronzoszlop, amelyet három összefonódó kígyó alkot; az oszlop teteje a kígyóknak háromszög alakban kissé széttartott három feje. Az egyiknek hiányzik az alsó állkapcsa. Állítólag II. Mohamed törte le egyetlen buzogánycsapással. Ha ez igaz, pogányul kemény öklű ember lehetett. Maga az oszlop alighanem sokkal magasabb, mint amekkorának látszik, be van ugyanis ásva a földbe. Kár, hogy nem talapzatra tették, sokkal jobban mutatna.

Égett Oszlop
Ha már szóba hoztam az oszlopokat, hadd említsem meg röviden azt is, amelyiket Égett Oszlop néven ismernek. Az egy másik városrészben látható. A neve onnan ered, hogy koromfeketére égett a szomszédos tűzvészekben. Nyolc súlyos tömbből áll, pompás porfírból készült. A sok tűzvész úgy megroggyantotta, hogy széles vaspántokkal kellett körülabroncsozni, de még így is megdől egy kissé.

Nagy Szeráj
Térjünk rá most a Nagy Szerájra, vagy a szultáni palotára. A szeráj szó ugyanis egyértelműen palotát jelent, nem pedig - mint a keresztények képzelik - asszonyi lakosztályt, aminek itt hárem a neve. Ez a palota tehát, amelyet mi egyszerűen csak Szerájként emlegetünk, egy földfokon vagy földnyelven áll, amely benyúlik a Boszporuszba, s egyfelől a Propontisz, másfelől a kikötő határolja, pontosan ugyanazon a helyen, ahol, mint mondják, Bizánc állt valaha. A telek, amelyre épült, a tengerparttól enyhén emelkedik a szárazföld belseje felé. Egy kismérföldnyi lehet a kerülete. Pártázatos, jó erős falak övezik, közről közre kis tornyokkal. Alakja háromszög, akárcsak a városé. A palota, illetve a lakosztályok a dombtetőn épültek, a kertek a domb tövében terülnek el. A Szerájba több kapun át juthat be az ember, részint a tenger, részint a szárazföld felől. Vannak azonban, akiknek csak a nagy portán át van bejutásuk. Ez a kapu egy igen szép térre nyílik, amelynek a közepére Ibrahim pasa nagyvezír egy pompázatos kutat állíttatott, török ízlés szerint színmárványból, gazdagon kifaragva, dúsan aranyozva. Maga a kapu óriási méretű és igen magas. Kétfelől egy-egy hatalmas és szépséges fehér márvány oszlop veszi közre, egy-egy tornyocskát emelve. Állandóan vigyázza ötven kapudzsi, azaz kapuőr, kik amolyan testőrség félét alkotnak. Amikor őrt állnak, magas bőrsüveg van a fejükön, olyanforma, mint a janicsárok díszfövege, fegyverül pedig csupán fehér botot fognak a kezükbe, ellenkeznék ugyanis a török szokással és hagyománnyal, hogy fegyvert viseljenek, hacsak nem hadba vonulnak, vagy hosszú útra nem kelnek.

Némely szerzők azt állítják, hogy a Szerájnak ez a nagy kapuja vagy portája adta a nevét az oszmán udvarnak, de én ebben nem látok rációt. Azt hiszem inkább, hogy más forrása van ennek a névnek. Ruchat úr, a tudós professzor azt írja valamelyik munkájában, már nem emlékszem, melyikben, hogy a régi keleti népek a városaik kapujában, azaz portáján ítélkeztek a bűnösök fölött és döntöttek a polgárok peres ügyeiben, más szóval, hogy az volt a legfelsőbb ítélőszék helye. Ilyeténképpen ott tartottak udvart, és talán ugyanott vitatták meg a közérdekű és politikai ügyeiket is. A törökök, akik köztudomásulag nagyon sok kifejezést, szokást és szabályt örököltek a régi keleti népektől, alighanem tőlük vehették át az udvar értelemben használt porta kifejezést is. Az kétségtelen, hogy a vezír portájának azt a házat hívják, ahol ő a peres ügyekben ítélkezik, s ahol az állam legfontosabb közérdekű és politikai ügyeit szokták megvitatni. Ugyanilyen értelemben használatos a mufti portája, a pasa portája kifejezés is, ez utóbbi akkor, amikor a pasa a pasalikjában, vagyis kormányzóságában tartózkodik. Ha egyszerűen csak Portát vagy Magas Portát mondanak, azon mindig az oszmán udvart értik.

Belépve ezen a nagy kapun, amely miatt ezt a kis kitérőt tettem (kérem, bocsásson meg érte), az első udvarba jutunk; igen nagy és téres udvar ez, mind széltében, mind hosszában. Jobbkézt látható az ipostály, egy egészen hétköznapi, irdatlan nagy építmény; balkézt meg egy ódon épület, amely valamikor régen, mint mondják, a görög császárok kápolnája volt; ma lőportárul szolgál. A közvetlen közelében, még ugyanazon az oldalon található a pénzverde. Az udvar két oldalán számtalan lakóépület van, a szerájbeli cselédség lakik bennük. Bárki bármikor bemehet ebbe az udvarba, márminthogy nappal, mert éjjelre bezárják a kapukat.

A második udvart - ennek duár a török neve - magas fal és az elsőhöz eléggé hasonló második kapu választja el az első udvartól; ezt is ötven kapudzsi vigyázza szüntelenül. Ez az udvar, noha kisebb, sokkalta szebb az előbbinél. Az útjai szép fehér márvánnyal vannak kirakva, egyebütt gyepes; sok szép fa és két szép kút is ékesíti. Eléggé csinos, ámbár egy kissé alacsony csarnokok is futnak körbe ezen az udvaron, márványoszlopokkal. Ahogy bemegyünk, jobbra láthatók a belső istállók, azokkal a hátaslovakkal, amelyeken a Nagyúr szokott lovagolni, balra pedig a konyhák, amelyek igencsak tágasak; kilenc ólomfedelű kupola borul föléjük, kéményük nincsen, egy-egy kupola alatt raknak tüzet, s a tetőnyílásokon át száll ki a füst. Amikor Kinnoull milord kíséretének tagjaként jártam a Szerájban, benéztem egy pillanatra ezekbe a konyhákba is; nagy mocskot találtam ott, büdös volt, bokáig gázoltak az emberek a sárban, felfordult tőle az ember gyomra. Pár lépéssel arrébb, még mindig ugyanazon az oldalon található a díván terme, de arról már beszéltem, hasonlóképpen arról is, amelyikben a követeket fogadja a szultán. Mivel ez a Szeráj non plus ultrája, mentsen fel, Uram, ha kérnem szabad, részletesebb leírásától. Csak annyit mondok még, hogy sok különféle fő- és melléképület és ház látható itt, különböző korokban építették és ragasztották őket egymáshoz, minden építészeti rend nélkül, ámbár a legszebb és legdúsabb anyagokat használták fel hozzá, páratlan szépségű márványokat és pompás oszlopokat nagy mennyiségben, a hajdani görög épületek maradványait. A főépületek legtöbbjét ólomborítású kupola fedi. Ezzel csak a Nagyúr szerájait, a mecseteket, a minareteket, a hánokat, a fürdőket és más középületeket szabad borítani. Azt hallottam, hogy állandóan mintegy tízezer ember tartózkodik a Nagy Szerájban; képzelheti, Uram, hogy mennyi lakás kellhet ily tenger népnek. Várossal ér fel ez a palota, amelyet magas fal kerít s választ el Konstantinápolytól. Az idegenek, mármint azok, akik nem tartoznak a Szerájhoz, csak a nyilvános nagy dívánok napján mehetnek be a második udvarba, vagy ha valami dolguk van ott, vagy amikor a Nagyúr audencián fogadja a követeket.

A Szeráj kertjei
Az épületek háta mögül lenyúlnak egészen a tengerpartig. Én soha nem jártam ott, mert nem eresztenek be senkit, kiváltképpen frankokat nem, de azt hallottam, hogy noha igen nagy területet foglalnak el, nincsen ott semmi különös látnivaló. Se jó izlésről nem tanúskodnak, se nem díszesek. Rend és szimmetria nélkül, jóformán találomra ültettek oda rengeteg ciprust és más örökzöldet, nehogy Perából s e kerteknél magasabb fekvésű más helyekről megláthassák a szultánákat, amikor a kertben sétálgatnak. E kertek tövében, de már a falakon kívül van egy kis parti sétány, mely a kikötőre néz, Galatával szemben; néhány fát ültettek oda, s építettek egy kioszkot vagy kerti lakot is, melyet tucatnyi karcsú oszlop tart. Ólommal borított, kupola formájú teteje a nagyon kiugró ereszekkel olyan, mint egy lehajtott karimájú kalap. Állítólag nagyon díszes a belseje, dúsan aranyozva, festve és faragványokkal megrakva, az itteni ízlés szerint. Állítólag, mondom, minthogy magam sem jártam benne. Rendszerint bosztandzsik őrködnek előtte, és senkit nem eresztenek a közelébe. A Nagyúr lejár néha hűsölni ebbe a szép kioszkba, s hogy legeltesse a szemét az elragadó és üdítő látványon, mert innen belátni Galatát, Perát, a Tophanét, Szkutarit, a kikötő és a Boszporusz jókora darabját, ahol szüntelenül jönnek-mennek a változatosabbnál változatosabb formájú hajók. Itt szokott fölszállni valamelyik galiote-jára, vagyis nyitott gályájára, amikor hajókázni támad kedve. A törökök nagyon kedvelik az efféle kioszkokat, vagyis házikókat. Mindig építenek a kertjükbe, olykor még a házuk tetejére is, ahová nyáron följárnak hűsölni.

Nagy Bezesztán
Hatalmas, négyszögletes, különálló építmény Konstantinápolynak szinte a szívében. Faragott kőből épült teljesen, vasajtók, vas ablaktáblák zárják; több sisakfedele, azaz kupolája is van, ólomborítással, sok tetőnyílással, amelyeken át fényt kaphat. Ez a hatalmas épület eléggé emlékeztet a párizsi Palais és a londoni Westminster termeire, legalábbis hasonló a rendeltetése. Belülről utcafélék tagolják, amelyeket boltok sora alkot, mindenféle becses portékát árusítanak bennük: arany- és ezüstszöveteket, sokféle selyemárut, aranyozott ezüstlemezekkel kivert és drágakővel kirakott lószerszámot; különféle török ötvösmunkákat: vázát, füstölőt, szofrát, más egyebet; fegyvert: handzsárokat, azaz török kardokat és díszesebbnél díszesebb szablyákat. Ez utóbbiakból láttam például olyanokat, hogy több mint száz piasztert ért pusztán a pengéjük. Azt mondták, hogy Eszki-Sztambulból valók, vagyis hogy Ó-Konstantinápolyban gyártották őket, a törökök tudniillik Sztambulnak hívják a városukat. Alig hinném, hogy szebb, jobb és díszesebben dömöckölt pengéket valaha is látott valaki. Én láttam olyant, amellyel egyetlen suhintásra kettészeltek egy csaknem kisujjnyi vastagságú vasat. Minden török vágyainak netovábbja egy ilyen szablya. A Bezesztán kupolái alatt galériák futnak körbe, tömérdek láda és utikosár van ott megrakva drága holmikkal, amiket egyes emberek raktároztatnak ott, hogy megóvják a tüztől. Konstantinápoly különböző negyedeiben több bezesztán van még, ezeket azért építették, hogy biztonságba helyezzék az áruikat a tüzvészektől, amelyek - mint tudja, Uram - nagyon gyakoriak itt. Körülbelül ugyanezt a célt szolgálják a hánok is. Ezek faragott kőből épült hatalmas házak, vasajtókkal és ablaktáblákkal, boltozatos helyiségekkel, ólomfedelű kupolás tetőkkel, amelyekben nincsen faácsolat, úgyhogy nem kaphat beléjük a tűz. Egy-egy ilyen nagy háznak a közepén négyszegletű udvar található, körben a földszintjén raktárul szolgáló helyiségekkel a súlyos és terjedelmes árufajták számára. Ezek a hánok rendszerint két- vagy háromemeletesek. A helyiségei kicsinyek, kolostori szerzetescellákra emlékeztetik leginkább az embert, kályha van mindegyikben. Az utasok, kereskedők vagy mások napi egy vagy két aszperért, megszállhatnak ott, ki-ki a tetszése szerint rendezkedik be, ugyanis a szobákat minden bútor nélkül adják ki. Konstantinápoly legszebb és legnagyobb hánja a Valide Hán. Boltíves, szép, széles tornácok veszik körül, a hosszuk csaknem százlábnyi. Van vagy negyven kupolája, és az udvara közepén egy szép nagy kútja is. Nemegyszer jártam ott, dolgom lévén egy gazdag örmény kereskedővel, aki ott szállt meg. Többször is megkínált váni borral; ez a Ván Nagy-Arméniában van, a bora olyan kítünő, amilyent még soha nem ittam. Vörösbor, de olyan sötét vörös, hogy inkább feketének mondaná az ember. Egészen selymesen sima és bársonyos, s amellett csodálatos az illata, az aromája, a zamata. Hozzá fogható bort egyet ismerek csak, a Jóreménység fokit, amelyet Calkoen úr őkegyelmességénél, Hollandia követénél volt alkalmam néhányszor megkóstolni. Kár, hogy a váni bort ily kevéssé ismerik, és hogy sehol sem kapható.

Rabnővásár
Van Konstantinápoly egyik kerületében egy óriási hán, amelyben csak egyetlenegyféle portékát kínálnak megvételre: tudom, meg fog lepődni, ha meghallja, mi az. Azokról a szerencsétlen leányokról van szó, akiket rabnőnek hoztak ide Cserkeszföldről, Georgiából és más országokból, ahol szülői mivoltukból kivetkőzött apák és anyák nem átallják áruba bocsátani a gyermekeiket. Törökül kizlár bazár, azaz leányvásár ezeknek a hánoknak a neve. A leányok kis cellába vannak ott egyenként bezárva. A kereskedő, aki tizenötöt-húszat is összegyűjt egyszerre, időnként összeereszti őket, hogy együtt szórakozzanak. Felfogad egy-két eunuchot, olykor egy-egy vénasszonyt, hogy gondjukat viseljék és szolgáljanak nekik. Az érdeke megköveteli, hogy nagyon vigyázzon rájuk, nehogy az unalom vagy bánat eleméssze őket. Ebben a bazárban vagy vásárban csak a legszebb leányokat tartják, akik szüzek s ennélfogva a legdrágábbak is. A többieket, úgy értem, hogy akik nem olyan szépek és nem olyan drágák, a nagy Bezesztánban árulják. Láttam őket: vörös fátyolkendő fedte az arcukat, de olyan lenge, hogy jól látszottak a vonásaik. A gazdáik végigsétáltak velük a Bezesztánban, nagy selyemkendőnél fogva vezetvén őket, amelynek a másik végét maga a rabnő tartotta. Így kiáltozták fennszóval az eladási árat. A kizlár bazárba csak a törököknek szabad bemenniük, hogy leányt vegyenek. Ha keresztény ember tenné be oda a lábát, akár puszta kíváncsiságból, akár vásárlási szándékkal, hamar meggyűlne a baja. Az előkelő török, ha háremet akar alapítani és betér a leányvásárba, először szemügyre veszi egyenként a leányokat, elbeszélget velük, kikérdezi őket, majd kiválaszt kettőt-hármat, izlése és elképzelése szerint, azután alaposabban megvizitáltatja őket az erre felfogadott öregasszonyokkal, akiket megfizet a fáradságukért, ennekutána kialkussza az árat, megfizeti a kialkudott összeget, és hazaszállítattja az árut. Néha tökéletes szépségek cserélnek gazdát ezen a vásáron, Georgiából vagy Mingréliából hozzák őket, mert ott élnek a világ legszebb asszonyai. Száz és öt-hatszáz piaszter között mozog az áruk, aszerint, hogy a tökélynek mily fokán állanak, s hogy éppen bőség avagy hiány van-e az effajta áruban.
De folytassuk konstantinápolyi sétánkat. Ez a nagy város, mint említettem már, háromszög alakban épült. A Nagy Szerájt abban a szögcsúcsban van, amelynek egyik szárát a kikötő, a másikat a Boszporusz, azaz a fekete-tengeri szoros alkotja.

Héttorony
A Propontisz felé eső szögszáron helyezkedik el, először ezt pillantja meg az ember ha tengeri úton érkezik a városba. Ez az ólomtetejű Héttorony amolyan fellegvár, vaskos falakkal, lőrésekkel, belőlük meredező ágyúcsövekkel. Idegen mostanában nem teheti be oda a lábát, következésképpen én sem jártam benne, s így leírni sem tudom. Valaha ott őrizték az államkincstár egy részét. Most államfoglyokat zárnak oda néha.

Nagy Constantinus palotája
Romjait Konstantinápoly túlsó szögletében találjuk, mert az oszlopokat, a márványt s a többi építőanyagot széthordták, s a törökök abból építették meg néhány mecsetjüket és más középületüket. Egyébként még azt sem merném határozottan állítani, hogy ezek a romok és omladékok valóban Constantinus palotájából valók. A régiségek sok kutatója kételkedik benne, noha a hagyomány ezt tartja. Igaz, hogy a hagyomány nem szentírás.

Puskakészítés
Amikor több más frankkal együtt megnéztük az említett romokat, visszajövet megálltunk egy nagy hírű puskaműves manufakturánál, amely a városfalon kiül van a kikötői rakparton, Constantinus palotája és Fanar között. Konstantinápoly egyik negyedét hívják így, ott van a görög patriárkális templom, ott lakik a patriárka, a Porta dragománja s akik még megmaradtak a régi nemességből; eléggé csinos házakat is látni, ámbár török izlés szerint épültek, ami azt jelenti, hogy kivülről nincsen rajtuk semmi feltünő. Több mint kétszáz munkás szorgoskodott abban a manufakturában. Bennünket különösképpen az vonzott oda, hogy ott egészen eredeti módon készítik a puskacsövet: fognak egy kis vasrudat, nem vastagabbat, mint az ember kisujja, használt patkóvasat görbítenek köré, fölhevítik, kalapálják, egységes anyaggá dolgozzák össze. Amikor a rúdjuk mintegy másfél hüvelyk vastagságúra nőtt, miután elegendő patkóvasat rétegeztek egymásra, egy vékony fúróval hosszában átfurják, majd fokozatosan növelik a kaliberét, mind vastagabb és vastagabb fúrókat alkalmazva, aszerint, hogy milyen ürméretű csövet akarnak. Ezután vékonyítani kezdik kivülről a csövet, addig reszelgetve és csiszolgatva, míg hullámos rajzolatúvá és márványosan erezetté nem válik, akárha dömöckölték volna. Állítólag kitünő puskacső készül így, mely soha meg nem reped, igaz ugyan, hogy egy kissé nehéz és vaskos. A legjobb fajtákat a Krímben készítik ezzel az eljárással. A török puskák elsütő szerkezete többnyire spanyol mintájú, a tusájuk horgas, amilyent régen készítettek kagyló-, gyöngy-, borostyán-, gránátberakással, olykor drágakővel díszítve. De azért nem minden török puska ilyen míves munka, sőt az ilyenekben éppen hogy nagy hiány van; többnyire itt is olyan puskákat használnak, mint mi; különböző keresztény országokból szerzik be őket, noha az efféle kereskedést szigorúan tiltják Franciaországban, Németföldön és különösen Itáliában.

Szófia dzsámi
Scserbatov herceg az orosz cárnő rendkívüli követe mintegy két hete elutazott innét, hogy visszatérjen Moszkvába, ahol jelenleg a cárnő tartózkodik. Elutazása előtt néhány nappal fermánt, vagyis engedélyt kapott a Portától, hogy megnézhesse a Szent Szófiát és a jelentősebb mecseteket; megtisztelt vele, hogy engem is magával vitt. Nem iram még Önnek erről a szép épületről. Ideje, hogy mondjak már róla valamit, hiszen megígértem, s azóta már négyszer vagy ötször jártam is benne, bejártam és végigvizslattam minden zegét-zugát, úgyhogy eléggé ismerhetem.

Azt mondják, hogy még Justinus császár építette, és hogy Justinianus nagyobbíttatta meg, tétette gazdagabbá és szebbé. A Szent Bölcsességnek ajánlották, akkor ugyanis még nem volt divatban akár férfi, akár női szenteknek ajánlani a templomokat. A törököknél Szófia-dzsámi vagy Szófia mecset a neve. Mondhatni, ez az egyik legszebb épület Európa földjén, akár csodálatos architektúráját, akár építőanyagainak gazdagságát tekintsük is, és az ókori kereszténységnek ez a legszebb és legépebben megőrzött emlékműve. Ha a méreteire kíváncsi, Uram, olvassa el Grelot munkáját, ő pontos leírást ad róla. De hadd mondjak el azért én is egyet s mást abból, ami a legnagyobb hatást tette rám.

A templom homlokzati oldalán pompás előcsarnok húzódik végig. Ennek az előcsarnoknak négy hatalmas kapuja van, de csak egyetlen kis ajtót tartanak nyitva, amely a nagykapuk egyikébe van vágva. Amint beléptünk az előcsarnokba, a Szent Szófia egyik főimámja, azaz főpapja levétette velünk a cipőnket, és mesztet, vagyis sárga szattyán lábbelit kellett fölvennünk helyette. Török ember soha nem lép be papucsban a mecsetbe, és a keresztyéneknek is tilos cipőben belépniük. Az előcsarnokból négy óriási bronzkapu nyílik magába a templomba, legnagyobb a középső, amely csudálatosan meg van munkálva, és lombminták valamint más, nem élőalakos díszítmények boritják.Ez mindig nyitva áll, a többiek ellenben rendszerint csukva vannak. Az épület belseje tágas, levegős és nagyon világos. gyönyörű fehér márványpadozata van. Az összes mecsetek padozatát gyékényfonatokkal vagy durva szövésű, hosszú teveszőr takarókkal borítják le, amelyeket hosszú csíkokká varrnak össze és a földre teritenek,keskeny átjárót hagyva közöttük. Ezek a gyékények, illetve szőrtakarók nagyjából ugyanazt a célt szolgálják, mint a mi templomainkban a padsorok. A törökök ezekre ülnek vagy térdelnek le olyan testtartásban, amilyen az imádkozásukhoz éppen kell.

A Szent Szófia közepén ólomborítású kupola emelkedik, amelyet nem győznek csodálni a műértők. Azt mondják, páratlanul merész alkotás, az egész világon egyedülálló a maga nemében. Nekem úgy tetszik, mintha el volna lapítva.A templom belsejében mintegy hatvan pompás és hatalmas oszlopot számlálhat meg az ember, a legfinomabb és legnemesebb márványból valót: ezek az oszlopok szép nagy karzatokat tartanak, ott helyezkedtek el az asszonyok, amikor még a keresztyéneké volt ez a templom. A karzatok mennyezetét gyönyörű mozaik díszítette valaha, de ezt a törökök majdnem teljesen elpusztították. Az egyik karzat négy sarkában azért ma is látni még az Apokalipszis négy fenevadját, más helyütt meg a Szent Szűz és néhány más szent alakját, de fej nélkül. Nagy kár, hogy így megcsonkították őket, mert még a maradványokból is látható, hogy ez a mozaikmunka milyen tökéletes volt.

Valahányszor a Szent Szófiában jártam, a Koránjukat ott olvasgató törökök marékszám kínáltak néhány paráért száz színben csillogó, tündöklő, parányi üvegkockákat, amelyekből ezek a csodás mozaikok állnak: hosszú póznákkal ütögetik le őket a mennyezetről. A karzatokon mintegy nyolcvan oszlop látható, nemes márványfajtákból vannak ezek is, de sokkal kisebbek, mint a lentiek. Rajtuk nyugszik ennek a nagyszerű épületnek a tetőzete. Úgy láttam, hogy a templomnak a kórus felé eső végében öt vagy hat ilyen oszlopot megrongálhatott a földrengés. Annyira megroggyantak, hogy csak csodálkozik az ember, mint lehetséges, hogy ekkora terhet hordoznak, és még nem dőltek ki a helyükből.

Az épület belseje csupasz , csak néhány arab felirat díszíti, vaskos nagy betűkkel hirdetve Isten dicsőségét, továbbá számtalan lámpa, strucctojásdíszekkel vegyest, amelyek különböző módon elrendezett, különböző nagyságú abroncsokról függenek alá. A lámpákat éjjelre meggyújtják, füstjük egészen befogta az épületet, amelynek ékességei, a drága oszlopok is majdnem egészen megfeketedtek, csak legalul nem, ahol elmenvén mellettük, hozzájuk ér az ember: ott látni még, hogy milyen szépséges márvány az anyaguk. Az előcsarnokban és a mecset más részeiben mindig sok fiatal ember olvasgatja a Koránt. Zümmögésük eléggé kellemetlen, ugyanis fennhangon olvasnak, kántáló hanghordozással. A Szent Szófia olyan hatalmas, hogy bajrámkor, a törökök húsvétján állítólag csaknem húszezer ember gyűlik össze benne, s ilyenkor hét nyolcezer lámpást vagy mécsest gyújtanak meg éjszakára.

A mecset mellett négy minaret, négy nyíl formájú, nagyon magas és nagyon karcsú, kerek torony nyúlik az égbe. A torony belsejében csigalépcső vezet fölfelé. Odafent keskeny kis erkély fut körbe a tornyon, a müezzinek onnét kiáltják az imádkozás óráját, Keleten ugyanis a törökök soha nem harangoznak. Még arra is van gondjuk, hogy leszereljék a konstantinápolyi kikötőbe érkező hajók harangjait, nehogy véletlenül megkondítsák őket. A müezzin, amikor szólítja a népet, hogy gyülekezzék és induljon a mecsetbe, a hüvelykjével bedugja a fülét: torkaszakadtából üvölti kántáló hangon, hogy ideje imádságra menni, kiáltozását meg-megszakítja közben pár szóval, hogy Isten és prófétája, Mohamed dicséretét hirdesse. Az összes mecsetek összes minaretjeiben - mert minden mecsetnek van egy vagy több minaretje - ugyanaz zajlik ugyanabban a pillanatban.

Víztároló
Többekkel beszéltem, akik jártak a Szent Szófia alatt lévő és Hippodrom alá is áthúzódó nagyszerű és hatalmas föld alatti csarnokban, azaz víztárolóban, amelynek a bolthajtásait több mint kétszáz oszlop tartja: hajón lehet közlekedni közöttük, ez a nagy ciszterna ugyanis bizonyos magasságig mindig föl van töltve vízzel. Eleddig nem volt alkalmam megnézni ezt a csodálatos alkotást, mely bizonyára a hajdani görög császárok műve. Láttam ellenben több más, igen szép föld alatti csarnokot. Az egyik éppen útba esik, ahogy a Nagy Szerájhoz megy föl az ember: ezt harminc vagy negyven oszlop tartja, s minthogy két helyt is nyitva van, jó világos van bent. Itt rendszerint selymet gomolyitanak le, és selyemszálat fonnak.

forrás