A török birodalom mindennapi élete 2.

Kávépörkölés, kávéivás
A patikások bezesztánjától nem messze van egy másik is, amely nem olyan nagy, mint emez, de annál nevezetesebb az ott folyó munkáról. Ott barnítják, azaz pörkölik úgyszólván a teljes kávémennyiséget, amit Konstantinápoly fogyaszt. Van ott vagy húsz kis kemence, ezeket telerakják négyszögletes, lapos vastepsikkel, amelyekbe beleteszik a kávét. A kemence torkánál álló ember egy kis tűzfogó vassal állandóan rázogatja. Minden kemence mellett van két márványmozsár, amelyben két ember megtöri és olyan finom porrá dörzsöli a kávét, mintha spanyol tubák lenne. Rendszerint több mint nyolcvan ember dolgozik ebben a pincehelyiségben, a rövid alsónadrágjukon kívül nincsen rajtuk ruha, és feketék, mint az ördög. A pincéből áradó finom illat betölti az egész környéket. A kávésok, valamint a kiskereskedők idejárnak reggelenkint beszerezni az aznapi kávéporszükségletüket, aztán kis zacskókba csomagolva árusítják a környékben lakóknak, akik odahaza kávét főznek belőle. Mivel a kávépor könnyen kiszárad a többnapos tárolásban , s mivel a kávé annál zamatosabb, minél frissebb a por, mindenki vigyáz rá, hogy egynapi szükségleténél többet ne vegyen belőle, hacsak útra nem kel: ez esetben bőrzacskóba töltik a kávéport, hogy frissen maradjon. Levante minden valamirevaló városában vagy településén van kemence, ahol pörkölik és törik a kávét. Ami kávét itt iszik az ember, az mind elsőrangú, minthogy a boldog arábiai Mokhából való, ahol a világ legjobb kávéját termesztik. Más fajtát itt nem is ismernek.

Nem tudom, miért képzelik annyian a keresztyén országokban, hogy a törökök nagy
kávéivók, s hogy evés közben vagy evés után is kávét isznak a szomjúságuk csillapítására . Ez egyáltalán nem így van. Ők ugyanúgy, mint mi, azért fogyasztják, mert szeretik. Igaz, hogy ők gyakrabban kávéznak. Elterjedt szokás Törökországban, hogy aki betér egy magánházba, akár látogatóba megy, akár üzleti ügyben jár, azt kávéval kínálják. Nagy udvariatlanság volna ezt elmulasztani, de visszautasítani is; így aztán sokan tíz, tizenkét vagy még több kávét is elköltenek napjában. De egy-egy alkalommal csupán egy csészével isznak, ezért is mondják náluk, hogy " felhörpintünk egy kávét", nem pedig, hogy " kávézunk" ahogy mi mondjuk. A csészéik egyébként félakkorák, mint a mieink, és még ezeket sem töltik színültig. A kávé így is eléggé megterheli sok család költségvetését, noha nem magas az ára. Jelenleg ötven parába kerül egy oka, ami négyszáz drahmányi súlyt, azaz két uncia híján három fontot jelent. Másszóval, fontja alig kerül többe tizenhat sou-nál. Azt mondják rég nem adtak el belőle ilyen sokat, mint mostanában, ugyanis rég nem jött hajó Alexandriából.

A törökök nagyjából úgy főzik a kávét , mint mi, ónozott vörösréz kávéfőzőben. Másfélét nem is használnak. Rendszerint egészen forrón és nagyon sűrűre főzve isszák; ha nagyon erős, azt mondják rá, hogy agir kahve, azaz nehéz kávé. Kiskanalat nem adnak hozzá, mert cukrot sosem tesznek bele. Előkelő házakban olykor egy-egy csöpp ámbraeszenciát csöppentenek minden csészébe, máskor egy vagy két szem szegfűborsot főznek bele a kávéba, a mennyiségtől függően. Nagyon lapos csészealjakon vagy festett és lakozott indigófa tálcákon szolgálják fel a kávét; igen gyakran használnak ónozott vörösréz tálcát , az előkelő házaknál pedig néha ezüstöt. A csészéik, mint említettem már, kisebbek a mieinknél. Rendszerint kínai porcelánt használnak, de előfordul közönséges cserépből is, amely helybeli termék, olyan , mintha nagyon finom és nagyon könnyű fajansz volna. A nálunk használatos csészealjat ők nem ismerik, helyette - hogy meg ne égessék az ujjukat - félmagasságig csészetartó foglalatba süllyesztik a csészét; ez olyanféle, mint egy parányi váza, gyakran filigránozott, máskor trébelt ezüstfigurás munka, de sokszor porcelán.

Minden előkelő házban külön alkalmazottat tartanak, akinek az az egyedüli tiszte, hogy kávét főzzön és felügyeljen mindenre, ami ezzel jár. E célra külön szobája van, a társalgószoba szomszédságában. Ennek az alkalmazottnak törökül kahvedzsi, azaz kávéfelügyelő vagy kávétiszt a neve. A háremben, vagyis a női lakosztályban is alkalmaznak kahvedzsit, mégpedig eunuchtot, akinek az a dolga, hogy a nőknek főzzön kávét. Egyébként itt általános szokás a kávéivás: a férfi és nő , gazdag és szegény, öreg és fiatal mind kávéivó, és nem is tudna lemondani róla. Ahogy mi bort vagy borravalót adunk annak, aki valami szívességet tett nekünk, a törökök kahve akcseszivel, kávéravalóval fejezik ki a hálájukat.

Ha egy pasa vagy egy nagyon előkelő személy ellátogat egy másikhoz, legelőször pipával kínálják, minthogy a törökök nagy dohányosok. Utána mindjárt hozzák a kávét. Nyáron jégbe hűtött sörbetet vagy serbetet is szolgálnak fel szilkében, vagyis kehelyben. Ha nagyon meg akarják tisztelni, közvetlenül távozása előtt különféle illatszerekkel kedveskednek neki; ezt nagyon szereti minden török; egy rabszolga hímzett selyem- vagy pamutkendőt terít a látogató fejére, egy másik rab ezüst tömjénezőfélét vagy füstölőserpenyőt hoz be, amelynek a parazsára tömjént, gyantát vagy más illatszert szórnak, ezt odatartja a beillatosítandó személy arcához és szakállához, az előző rab pedig felfogja a füstjét a kendőbe. Ezután illatos folyadékot hoznak, rózsavizet, levendulát vagy más effélét hosszú nyakú aranyozott ezüstámpolnában, amelynek a nyakán olyan apró lyukacskák vannak, mint az öntözőkanna rózsáján; ezzel megpermetezik a látogató arcát, szakállát és kezét, valamint azt a kendőt is, amelyben fölfogta az illatos füstöt, és szépen megkérik, hogy tartsa meg és vigye magával. A törökök csak annak kedveskednek illatszerrel és kendővel, akit különösképpen meg akarnak tisztelni, és aki nem mindennapos vendég a házukban.

Lakosság
Miután talán túlságosan is bőbeszédűen szórakoztattam Önt Konstantinápolynak és külvárosainak leírásával, most bizonyára azt várja tőlem, hogy mondjak valamit a lakosokról is. Eleget kell tennem az óhajának. A lakosság törökökből, zsidókból, görögökből, örményekből és frankokból áll. Kezdjük mindjárt az elsőkkel, egyrészt mivel ők az ország urai, másrészt mert sokkal több mondanivalóm van róluk, mint a többiekről.

Férfi viselet
Az idegennek először is a török viselet szúr szemet, ám ha megszokta, méltóságteljesnek, mértéktartónak és kényelmesnek találja. A törökökön nem uralkodik zsarnok módjára a divat. Amit régen viseltek, azt viselik ma is. Ezt a férfiak ruhájára értem. A női holmikkal valamelyest másképp áll a dolog. A nők ugyanis, akármelyik országról legyen is szó, elsősorban nők, azaz: változékonyak, állhatatlanok, mohón kapnak minden újdonságon. Korántsem akarom bántani őket ezzel, hiszen sokan vannak köztük, kik e tekintetben nem annyira nők, mint a többiek.

A törökök vászon alsónadrágot viselnek, mely elől és hátul egyaránt zárt; húzós övvel erősítik a derekukra, és közvetlenül a testükön viselik. Ingük többnyire nyersselyem, buggyos ujjú, mint a nőké, és elöl ugyanúgy nyitott; kiül hordják az alsónadrágon. Erre a csamasírt, ezt a nagyon hosszú és nagyon bő bugyogót veszik fel, amely a csipő fölött szorul a testükre, és a bokájukig ér le; elöl-hátul zárt ez is, akárcsak az alsónadrág, és ezt is húzós övvel erősítik fel. A Nagyúrtól a kézművesig mindenki ugyanilyen szabású, skarlát vagy vörös vászonbugyogót hord, amelyhez sárga szattyán lábbelit, törökül: meszt varr hozzá. Papucsnak mondott, sárga színű, sarok nélküli, könnyű szattyáncipőbe bújnak bele; sarkat - lópatkószerű, félköríves vasat - csak az veret rá, aki sokat gyalogol. A török emberen tehát, mihelyt fölvette a csemasírját, vagyis a bő vörös bugyogóját, valamint a papucsát, rajta van a szükséges lábbeli is. Az ingre térdig érő zubbonyfélét vesznek föl, amelynek zsupon a török neve, erre jön egy hosszú köpönyeg, a dolimán, mely a boka fölött három vagy négyujjnyival ér véget; a ruhaujj szűken gombolódik a csuklóra, és kör alakú kézelőben végződik, mely akár a kézfejet is eltakarhatja. A dolimán nyaktól derékig sok apró gombocskával záródik, ezek ezüstből vagy aranyozott ezüstből vannak, a legtöbbje filigránozott. A zsupon és a dolimán anyaga lehet pamutszövet, tatota, szatén vagy bármely más csinos mintás selyemkelme, amit a Levantén szőnek. A dolimánjuk köré a törökök selyemövet tekernek, amely háromszor vagy négyszer is körüléri a derekukat. Van aki háromujjnyi széles arany- vagy ezüsthímes szattyánövet visel, amely aranyozott ezüst- vagy aranyozott rézkapcsokkal záródik. Sokan handzsárt, hüvelybe dugott nagy török kardot szúrnak az övükbe, a markolatát rendszerint arany vagy ezüstlemezek, vagy más apró veretek díszítik; az előkelőkét drágakövekkel rakják ki. Végül mindezek fölé egy feredzsét, sarkig érő hosszú posztóköpenyt terítenek magukra, amely hiúz, róka, szürkemókus vagy más állat prémjével van bélelve, mivel a törökök szeretik a szőrmét. A feredzse egyetlen gombbal vagy kapoccsal záródik az áll alatt; gyakran csak panyókára vetve hordják.

Fejfedők
Atörök férfiak nem növesztik meg a hajukat. Gyakran borotváltatják a fejüket, ezt el nem mulasztanák. Sokan meghagynak egy kis tincset hátul a koponyájukon. Fejfedőjük, a turbán két részből áll, a kavukból és tülbendből. Az előbbi színes posztóból készült, körülbelül egylábnyi magas süvegféle, a teteje lapos. A posztó pamuttal és pikével van megtűzve, ami nagyon megvastagítja a süveget, különösen a felső részét. Akármilyen magas is, nem lehet jól belenyomni a fejbe, s az ember homloka és füle födetlen marad. Az előkelők kavukja néha velurbársonyból készülnek. A tülbend hosszú, síma, fehér fátyol, amelyet körbecsavarnak a kavuk alsó részén, ki ilyen, ki amolyan formában, rangja és társadalmi állása szerint. A efendik, az imamok, a mollák és más törvénytevők tülbendje egészen kerek és igen nagy méretű. Kerek a tengerészeké is, de egészen kicsi. Az előkelők, a cselebik vagy rangosabb urak ilyen formába hajtogatják, a polgárok amolyanba. A kisemberek vagy az egyszerű nép turbánja körülbelül olyan, mint a janicsároké. Turbánt csavarni nem tud mindenki. Ahogy minálunk is vannak parókakészítők, akik fésülgetik és gondozzák a parókánkat, ugyanúgy a törököknek is megvannak a tülbendzsijeik, akik a turbánjukat mossák és hajtogatják.

A törökök semmi néven nevezendő aranyholmit nem raknak a ruhájukra. Azok a zsinórozott és hímzett cifraságok, amikkel gomblyukak vagy sujtások formájában a tisztelt festőink teletűzdelik a török emberek ruháját, a képzelet szüleményei, és csak a festett vásznon léteznek. A török férfiruha mégis többe kerül, mint a miénk. Több szövetet használnak fel hozzá, ami Törökországban nagyon drága, amellett cobolyprémmel, hermelinnel s más drága szőrmékkel bélelik a köpenyüket, arról nem is szólva, hogy minden évszakra külön köpenyük van, több is. Nagyjából minden török egyformán öltözködik, csak a turbán alakja, a szövet finomsága és a szőrmék szépsége árulja el kinek-kinek a rangját és méltóságát. Csupán a janicsárok és a többi harcosok öltözködnek különbözőképpen.

Férfi hajviselet
Minden török férfi szakállas vagy bajszos, kivéve az eunuchokat, akiknek nem serked a szőrzet az állán. A Szerájban csak a szultán és a bosztandzsi basi adhat engedélyt a szakállnövesztésre. Csak azok viselhetnek szakállt, akiknek van bizonyos tekintélyük, így például a családatyák , vagy azok a tisztek, akiknek alárendeltjeik vannak. Az egyszerű katonák, a házicselédek és a rabszolgák borotváltatják magukat, és csak bajuszt viselhetnek. A török ember szereti és nagyra tartja a szép szakállat, amely ékessége a férfinak; akinek van, gondosan ápolja, fésülgeti, kerekre nyírja, s ha őszülni kezd, néha feketére festeti. Török embernek a legnagyobb sértés, ha megrángatják a szakállát, vagy ha levágják. A török gyakran esküszik a szakállára, ilyenkor megfogja, fölhajtja és megcsókolja. A törökök igencsak furcsállják, hogy a frankok simára borotválják arcukat, mintha csak a nőkhöz vagy még inkább az eunuchokhoz akarnának hasonlítani. Hogy ezt a szégyenletes hasonlóságot elkerüljék, a konstantinápolyi frankok valamennyien bajuszt növesztettek; no meg azért is, hogy a nők kedvét keressék, akik természetesen idegenkednek a szőrtelen arctól.

Női viselet
Anők majdnem ugyanúgy öltöznek itt, mint a férfiak. Sem fölső, sem alsó szoknyát nem viselnek. Rajtuk is, mint amazokon, vászon alsónadrág és bő bugyogó van, amely a csípő fölött szorul a testre és a bokáig ér le. Télen szatén vagy pamuttal letűzött, mintás selyemszövet a bugyogó anyaga, nyáron viszont tafota vagy muszlin, sőt olykor fátyolszövet. Igen finom és drága nyersselyem kelméből készült ingüket nem tűrik be a nadrágjukba, mint a férfiak, hanem kívül viselik, úgyhogy félig elfödi a lábuk szárát. A mesztjük vagyis lábbelijük fehér bőrből készült. Néha franciás divatú papucscipőt vagy könnyű cipellőt vesznek föl, máskor török papucsba bújnak. Mint a férfiak, ők is térdig érő zsupont vagy zubbonyt és dolimánt, vagyis köpenyfélét viselnek, mely a bokájuk fölött három-négy ujjnyival végződik, s deréktól lefelé fokozatosan szélesedve elfödi az inget és részben a bugyogót is. Ez a köpeny nem hétköznapi viselet; odahaza csak zsupon van rajtuk, amelyből kilátszik az ingük és térd alatt a buggyos nadrágjuk. Mellközéptől derékig mindkét ruhadarab apró ezüst,- aranyozott ezüst- vagy filigrángombocskákkal csukódik. Mivel a mellrész mélyen ki van vágva, a nők sokat megmutatnak a keblükből, melyet csupán a fátyolszövet ing fed. A zsuponjukat és a dolimánjukat, vagyis kaftánjukat /ezt a hosszú köpönyeget ugyanis hol így, hol úgy emlegetik / dúsan hímzett selyemövvel fogják össze, amelyen a csatok vagy kapcsok ezüstből vagy aranyozott ezüstből vannak, gyakran drágakő is dísziti őket. Télen szép szőrmével bélelt posztüköpenyt kerítenek magukra, ugyanúgy, mint a férfiak.

Női hajviselet
Az itteni női divatban én a hajviseletet találom a legszebbnek: van benne némi kacérság, és jó izlésre is vall. A nők hosszúra növesztik a hajukat és több ágba fonják; néha lebocsátják a csípőjükig, máskor kontyba csavarják és feltűzik. Főkötőt viselnek, amelynek tarpos a neve, és piros, kék, sárga vagy zöld színű bársony vagy posztó az anyaga. Meglehetősen hosszú lévén, a végét a bal fülükre hajtják vissza, szarvfélét formálva belőle. A főkötőt dús arany- és ezüsthímes kendőkkel kötik és szorítják a homlokukra, többször is körülcsavarva őket a fejükön, s egy homlokpárna segélyével elöl egészen tekintélyes hurkát formálnak belőlük, mely kétfelől ellapulva a fejükhöz simul. Az egészet egy kissé a fülükre billentve viselik.

Ékszerek
A török férfiak ruhája mint mondtam, egyszerű, mértéktartó, dísztelen és nélkülözi a csillogást, a nőké ezzel szemben igen cifra, pompás. Zsuponjuk mindig valamilyen drága selyemkelméből készül, kaftánjuk vagy dolimánjuk többnyire arany- vagy ezüstbrokát, prémes köpönyegük külseje pedig gyakran velurbársony. De még ennél is cifrább rajtuk a sok ékszer és drágakő. Tarposukat dús arany - és ezüstszalagokkal, művirággal díszítik, és több soros kalárissal rakják körbe, amelyen nagy smaragdok függenek. Szívesen ékítik magukat nyakba való drága kösöntyükkel, drága fülbevalókkal, értékes gyűrűkkel. Gyakran viselnek a vállukon átvetve aranyláncot vagy aranypénzfüzért; a csuklójukon arany karkötőláncocskát; a fejükön gyémánttal, rubinnal és más drágakővel ékes bokrétaforgót. Ez a nagy cifraság s ez a szerénynek nem mondható módi nagyon meghökkenti az idegent, aki nincsen szokva efféléhez.

Utcai viselet
Az utcán nem páváskodik így a török nő. Ha elmegy hazulról, könnyű sárga szattyán lábbelit vesz föl és papucsba bújik, ugyanolyanba, mint a férfiak. Nagyon bő és nagyon hosszú köpönyeget, úgynevezett feredzsét kerít magára, mely egészen beburkolja a testét az elől egymásra boruló két szárnyával; az ujja szoros, de olyan hosszú, hogy a kéz eltűnik benne. A török nők feredzséje mindig zöld, keresztyén asszony nem merne ilyen színűt magára venni. A török asszony, ha kimegy az utcára, két finom fátyolkendőbe rejti az arcát: az egyik a homlokára szorul, mint valami homlokpánt - ezt hátul tűzi össze a tarkóján; a másik az arcát, orrát fedi el - ezt a feje búbján tűzi meg; ilyenformán csak a szemét látni s fölül az orrából egy darabkát. Férfiember előtt soha nem merne mutatkozni fátyol nélkül. Az emíreknek, azaz Mohamed állítólagos ivadékainak a leszármazottai zöld fátylat viselnek homlokkötőnek.

Köszöntés
A török férfiak sosem veszik le a turbánjukat. Megmosolyognak bennünket, hogy mi kalaplevéve köszöntjük egymást; sőt a kalaplengetésünkből még szólást is faragtak, amely így hangzik: Maradatlan, mint a frank kalap. Ők, ha üdvözölni akarják egymást, a szívükre teszik a bal kezüket, és fejbiccentve meghajolnak egy kissé. Az egyik azt mondja, hogy " szelam alejküm", ami azt jelenti, hogy "béke legyen veled "; a másik azt feleli rá, hogy "alejküm szelam", azazhogy "veled legyen béke "; az utóbbi olykor még azt is hozzáteszi, hogy "verahmetullah", azazhogy: "és Isten kegyelme" Konstantinápolyi török soha nem köszöntene így keresztyént. Vidéken azonban találkoztam törökökkel, akik így üdvözöltek engem. Amikor magasabb rangú személynek nyilvánítják tiszteletüket, fölemelik a kaftánjuk alsó szegélyét, földig hajolnak és hódolattal megcsókolják. A nők ugyanúgy köszöntik egymást, mint a férfiak. Ha egyszerűbb asszony találkozik előkelőbbel , előfordul, hogy megfogja a jobb keze két első ujját, megcsókolja és a homlokához emeli; máskor beéri annyival, hogy éppen csak az ujja hegyével érintse a másik hölgy kezét, s helyette a magáét illesse az ajkával és vigye a homlokához, vagy csak imitálja a mozdulatot.

Testalkat, egészségi állapot
Okkal mondják, hogy "erős, mint egy török", mert a török férfiak általában jól megtermettek, erősek, izmosak és élettől duzzadók. Púposat, csámpásat, göthöset egyet se láttam még, kivéve Musztafa szultánfit, III. Ahmed szultán legidősebb fiát. Annál többükre lehet rámondani, hogy daliás férfi. Sokan igen magas kort érnek meg. Van az Angol Palota közelében egy ismerős kahvedzsi, azaz kávéárus, aki már százhét éves, és még most is remekül tartja magát; csak a szakálla sárgult meg egészen. Többeket is láttam, akiknek vénségükre így megsárgult a szakálluk.

Köszvényre, farzsábára, reumára s más efféle fájdalmas betegségre nem hajlamosak a törökök. Ez, valamint az, hogy sokan oly magas kort érnek meg, a gyakori fürdőzésnek, gőzfürdőknek tulajdonítható, no meg annak, hogy olyan mértékletesen és egyszerűen élnek. Náluk jószerivel ismeretlenek azok a fényűző lakomák, amelyek aláássák az egészséget és lelappasztják az erszényt. Legalábbis igen ritkán kerül sor effélére; például amikor egy gazdag atya körülmetélteti, vagy amikor megnősíti a fiát, olyankor meghívja egész atyafiságát és összes barátait, de csak ilyen rendkívüli alkalmakkor, egyébként soha. Alig hinném, hogy török embert valaha is nagy eszem-iszom tett volna tönkre. Hogy epikureusnak lenni mit jelent, arról nekik sejtelmük sincsen . Egy jó francia szakács itt soha nem gazdagodna meg.

Étkezés, terítés
Étkezési szokásaik merőben mások, mint a mieink. Az előkelőknél nem terítenek szép damaszt asztalneművel, amiként ismeretlen a sok arany- és ezüstedény is, valamint a hozzá való sok cifra holmi, amit a mieink ebédlőasztalán meghonosított a fényűzés. Vajon kevésbé volnának ettől boldogok? Egy francia nemesúrfi, akit boldogít a pompa, bizonyára sajnálkoznék rajtuk. Egy filozófus, vagy akár csak egy józan ítéletű ember is azt mondaná rájuk, hogy értelmesen gondolkoznak, mert tudják, mint szabaduljanak meg sok fölösleges gondtól. Lássuk ezek után, hogyan esznek. Széket, asztalt, terítőt nem használnak, nem úgy, mint mi. Az egyszerű embereknél, de még a polgároknál is egy kerekre szabott puha szattyán, vagyis bőr szolgál asztalként s egyúttal asztalterítőül is: ezt terítik le a kerevet sarkára, és erre rakják az ételeket. Köréje telepednek, s úgy esznek. Aki egy kicsit többet ad a külsőségekre, az egy egészen alacsony kis zsámolyt használ asztalláb gyanánt, erre egy ónozott rézből készült asztallapfélét - törökül: szofrát tesz, erre tálalják aztán a fogásokat, mindig egymás után. A törökök nem használnak sem abroszt, sem külön szalvétát, mint mi; kiterítenek ellenben egy hosszú vászoncsíkot, egy része kinek-kinek a térdén, abba törlik az ujjukat és a szájukat. A tányérjuk többnyire ónozott réz. Van, aki fajanszot használ, nagy ritkán porcelánt. Nem hiszem, hogy akadna török, ha mégoly gazdag is, aki ezüsttányérból enne. Étkezés előtt és étkezés után nagyon gondosan megmossák a szájukat és a kezüket.
Signor Battista Guigának, a Porta első dragománjának, aki egyúttal a moldvai fejedelem fivére is, volt egyszer valami intéznivalója Kinnoull milorddal, az angol követtel. Egy nyári napon meghívta magához a fekete-tengeri szoros partán épült vidéki házába. Milord negyedmagával látogatott el oda, velük voltam én is. Az elképzelhető legjobb és legfigyelmesebb fogadtatásban volt részünk, de a vendéglátás igazi török egyszerűséggel zajlott. Egy nagy teremben terítettek ebédhez két asztalon, jobban mondva két szofrán, teljesen az ország szokása szerint, azzal a különbséggel mégis, hogy mindenkinek volt szalvétája, ha csak eléggé durva orosz vászon is, továbbá óntányérja és vasvillája. Ha signor Guiga történetesen frank, azaz európai lett volna, akkor pompás asztalneművel s minden egyébbel hivalkodik, hiszen van rá módja, de a helyi szokás, amelyhez kénytelen alkalmazkodni, megóvta ettől a kiadástól. Az egyszerűségért azonban hamarosan bőven kárpótolt bennünket néhány fogás, amelyet, noha török volt, fölöttébb ízletesnek találtunk, de legfőképpen a pompás ciprusi óbor, amellyel bőven locsolgattuk a torkunkat. - De térjünk vissza a törökök asztalához.

Mihelyt török módra letelepedtek, azaz keresztbe vetett lábbal leültek a szofra köré, a családatya vagy a társaság legtekintélyesebb tagja azt mondja, hogy " biszmillah", ami annyit tesz, hogy "Isten nevében".

Kenyér
Azután fogja a kenyeret, és oszt mindenkinek, akinek kell. Két fajta kenyerük van. Az egyik olyan kétfontosforma cipó, amelyből szeletelnek, a másik kétujjnyi vastag, lapos sült tésztaféle, amelyből törnek, jobban mondva szakítanak egy-egy darabot. Mindennap frissen sült kenyeret esznek, amely azonban nem olyan fehér s nem is olyan ropogósra sült, mint a franciáké, ennélfogva nem is olyan foszlós a belseje.

Ételek
Legfőbb és legközönségesebb ételük a kebab, a piláf és a csorba. A kebab a tulajdonképpeni sült, amelyet elsőnek szolgálnak föl. Apróra vágott húsdarabok - lehet birka, borjú vagy marha - nyársra tűzve, mint a pacsirta, hagymakarikákkal vegyest, vajjal megöntözve. Igen jó étel. Kivált, ha birkabordát készítenek el ezen a módon, annak fölséges az íze, a levantei hagyma ugyanis, mely egészen édes, pompásan fűszerezi a húst. A piláf főtt rizs apróra vagdalt birkahússal vagy baromfival, amelyet addig tartanak tűzön, míg el nem fő a leve, s a rizs jól ki nem szárad. Néha sáfrányt tesznek bele, hogy megsárgítsák, vagy egy kis alkörmöst, amely pirosra festi. Amikor elkészült, felszolgálás előtt még egy kis olvasztott vajjal is meglocsolják. A szegény emberek piláfjába csak rizs, vaj, só és bors kerül. Ha kappan vagy egy-két fürj is fő a piláfban, akkor egészen különleges az íze. Ilyent még a követ urak asztalánál is ehetik néha az ember. Ezt mindenki hamar megkedveli. A csorba voltaképpen leves vagy húsleves, amelybe apróra vagdalt húst, egy kis rizst, petrezselyemgyökeret főznek, de kenyeret nem. Törökül csorbának hívnak minden bő lére eresztett, apróra vágott húst, és minden főtt húst, amelyet a húslével együtt tálalnak. A leves-ételeket fa-, kagylóhéj- vagy elefántcsont kanállal eszik. A szilárd ételneműeket pedig, amelyekhez nincsen mártás, a jobb kezük első három ujjával veszik ki a tálból, mert itt a villát hírből sem ismerik. A levest vagy a leves ételeket a végén szolgálják föl. Asztali áldásul egyszerűen azt mondják, hogy "hamdillah", vagyis hogy "dicsértessék".

A törökök általában alig esznek húst. Legfőbb táplálékuk a rizs, a gyümölcs és a zöldségfélék. Van egy uborkaféle zöldségük, amilyennel még sehol nem találkoztam, padlizsánnak hívják. A magjai parányiak, a héja lila. Kettévágják, megsózzák, megborsozzák, egy kis olivaolajat vagy friss vajat tesznek rá, és roston megsütik. Nekem nagyon ízlik. Hihetetlen, hogy a szegénynép mi fokhagymát, vereshagymát, póréhagymát és uborkát meg nem eszik itt nyersen. Mondhatni, hogy a kenyér meg ez a fő táplálékuk, csakhogy ezek a zöldségek itt Keleten összehasonlíthatatlanul ízesebbek, kevésbé csípősek és nem olyan ártalmasak, mint egyebütt Európában. Ugyancsak meglepődtem tavaly, amikor először láttam, hogy egy parasztember azonmód nyersen megeszik három vagy négy hatalmas uborkát, se a levét nem nyomja ki, se meg nem sózza vagy borsozza, aztán megiszik rá egy nagy csupor vizet. Biztos vagyok benne, hogy ha a mi uborkáinkból enne valaki így három vagy négy darabot, ugyancsak megfeküdné a gyomrát.

Többfajta igen jó dinnye is terem itt. Az, amelyet a frankok ugorka - vagy görögdinnyének hívnak, többnyire egészen különleges. Akkora, mint egy közepes tök, alakra is eléggé hasonló hozzá. A héja zöld és kemény, a kés alig fogja, amikor fel akarja vágni az ember. Hogy érett-e a görögdinnye, megtudjuk, ha megkopogtatjuk: elárulja a kongása. Némelyiknek sárga, a többinek szép piros a bele. A húsa valósággal elomlik az ember szájában, a leve is finom, zamatos. Sok magja van, márványosan erezett vagy színesen csíkozott. A dinnye nemcsak hogy igen ízletes, de fölöttébb egészséges is. Nem árt meg, akármennyit eszik is belőle az ember. Sőt a pestises, fekete himlős, lázas betegeknek is adják, mert frissítő és jótékony a hatása.

Italok
A törökök evés közben nem isznak, de étkezés után bardakokban, agyag- vagy kristályedényekben vizet vagy serbetet tesznek az asztalra, s ki-ki annyit ihatik belőle, amennyit akar. Ők nem koccintanak egymás egészségére, ez csak azoknál szokás, akik összejárnak a frankokkal, s eltanulták tőlük. Aki ivott, annak a többiek azt mondják, hogy "afijetler olla", azaz: "váljék egészségedre". Hadd mondjam el, mi is az a serbet vagy sörbet, és hogyan készül. Több fajtája van, a legjobbakat különféle gyümölcssajtokból, vagyis egészen sűrű őszibarack-, szamóca- stb. lekvárból készítik; az Egyiptomból behozottat kedvelik leginkább. Vízben szétnyomkodják, majd felfőzik, cukrot, citromhéjat, narancsvirágolajat s más effélét tesznek bele. Ezután hagyják kihűlni, vagy jégre teszik. Némelyik igen kellemes ízű, sokkal jobb, mint a mi mandulatejféléink és limonádéink. Az olcsóbb fajta, amely a köznépnek készül, nem ilyen változatos összetételű. Egyszerűen összefőznek néhány gyümölcsöt, hogy íze legyen a víznek, és mézet csurgatnak bele. Ez azonban édeskés, émelygős, seízű. A színe többféle. Nyáron szinte minden utcában látni két-három serbetdzsit, serbetárust. Van a törököknek egy másik italuk is, amelynek boza a neve. Ez árpából és mézből készül. Megpróbálkoztam vele néhányszor, de sosem ízlett. Ezt csak a szegény nép issza.

Bor
Ámbár a törökök nem készítenek bort, mégis termesztenek szőlőt, egyrészt mivel sokat fogyasztanak maguk is, másrészt meg bőven adnak el a keresztyéneknek és a zsidóknak, akik bort csinálnak belőle, kivált ez utóbbiak, akik jobbára csak a maguk készítette bort isszák. Azt bizonyára tudja már, Uram, hogy a törökök törvénye tiltja a borivást. Sokuk úgy véli azonban, hogy nem tiltás az, hanem inkább csak amolyan intelem vagy óvás. Hadd mondjam el, mire alapozzák ezek a mohamedán jezsuiták vagy elfajzott kazuisták azt az állításukat, hogy Mohamed eltiltja, jobban mondva eltanácsolja híveit a bortól.

Ez a hamis próféta, mint Ön is tudja, élete nagy részét Arábiában töltötte, ahol soha nem termett szőlő, és nem ismerték a bort, főleg az ő idejében nem. Minekutána megszilárdította hatalmát, és meghódította Arábia több vidékét, átcsapott Szíriába egy kisebb sereggel. Déltájban megérkezett egy ottani faluba. Látta, hogy a falusiak énekelnek, táncolnak, igen vidáman vannak. Tudakolta az okát. Megmagyarázták neki, hogy egyrészt ünnepnap van, másrészt azonban és főképpen sok bort ittak azok, akiket ott vigadozni lát. "Ej - mondta Mohamed -, hát a bornak ilyen a hatása?" Majd az embereihez fordulva biztatta őket is hogy igyanak. Ugyanaznap estefelé visszatért abba a faluba. Nagy változást tapasztalt: a falusiak legtöbbjét, akiket délben vigadni látott, most sebesülten látta viszont, és sokan holtan hevertek. Tudakolta, miért folyt vér. Megmagyarázták neki, hogy az emberek valósággal megvadultak a sok italtól, összevesztek és összeverekedtek. " Hát méreg is a bor, hogy megvész tőle a jámbor?" Erre aztán eltiltotta őket a bortól, jobban mondva azt tanácsolta nekik s kötötte erősen a lelkükre, hogy soha ne igyanak többet a kelleténél. Török embertől hallottam ezt a szép mesét, s az illető - ahhoz képest, hogy török - még okos és művelt ember is, csakhogy nagyon szereti a bort, és vedeli is lelkifurdalás nélkül. Ezért aztán úgy fogadja és úgy veszi ezt az anekdotát, mint a szentírást. És mások is sokan így vélekednek erről. Ismét mások viszont úgy tekintenek emezekre, mint Istentől elrugaszkodott emberekre. Ennélfogva az előbbiek, valahányszor borozni támad kedvük, mindig félrevonulnak, nehogy megbotránkoztassák azokat, akik szigorúan és betű szerint értelmezik a törvényt.

A janicsárok és más közönséges halandók nem ilyen finnyásak és nem is ilyen aggályosak. Különösebb titkolózás nélkül járnak részegeskedni a kocsmákba, amelyeket görögök és frankok tartanak fenn Galatában és Perában a keresztyén országok követeinek oltalma alatt. Igaz ugyan, hogy ha a kulluk vagyis az őrjárat részegen találja őket az utcán, akkor letartóztatják és a janicsár aga vagy a kerületi kádi, azaz a bíró elé viszik őket, aki bírságot s azonfelül gyakran még botbüntetést is szab ki rájuk. Hogy szigorúbban vagy enyhébben bírálják-e el a dolgot, az attól függ, hogy a miniszterek, de főképpen a janicsár agák, szeretik-e vagy utálják a bort. Aki török italozik, nem képes mértéket tartani, nyakló nélkül vedeli a bort, különösen, ha ő a gazda. A törökök soha nem keverik vízzel a bort, és csak nevetik a keresztyéneket, hogy vízzel isszák. Mindig nagyon vigyáznak, nehogy folt essék közben a ruhájukon, mert ha csak egy csepp is ráhullik, tisztátalannak tekintik magukat.

Ha már a bornál tartunk, hadd mondjak egyet s mást az itteni fajtákról. A legjobb görög borok a ciprusi óborok, amelyek legtöbbje enyhén gyantás illatú; a tinei malvázia, ez a csillogó, gyöngyszínű ital; a tenedoszi muskotály, amely a frontignanira emlékeztet egy kissé; a némileg kovakőillatú santorini; a borostyánszőlőről szüretelt szmirnai, amelynek némely évjárata különösen aromás és zamatos. A felsoroltak mind fehérek, s inkább csemege-, semmint asztali borok. Egyik sem fogható azonban a nagy-arméniai váni borhoz, amelyről írtam már. Az egyik legközönségesebb folyóbor itt az alogniai fehér, amely a Propontisz, vagyis a Márványtenger azonos nevű szigetén terem. Ámbár több jó helyi fajta kapható itt, a követ urak s az angol és francia kereskedők egy része mégis Marseille-ből hozat bort: a Toulon fölötti malgues-i szőlőskertek borát, a burgundi, a champagne-i s egyéb fajtákról nem is beszélve. Konstantinápolyba csak úgy lehet bort behozni, ha megvan hozza a Porta fermánja, vagyis engedélye, amelyet az csak a keresztyén országok követei részére állít ki. Ám ezek, minthogy jóval a saját szükségletükön felül kaphatnak engedélyt, görögöknek adják tovább a fermánjukat, azok pedig behozzák a bort, és nyilvánosan árusítják a kocsmákban, annak a követnek az oltalma alatt, akitől a fermánt kapták. Óriási nyereségre lehet szert tenni ezzel a kupeckedéssel, ugyanis négy-öt paráért adják a bor okáját vagy palackját, holott nekik még egybe se kerül, igaz ugyan, hogy nagy ajándékokkal kell kedveskedniük a követnek, akitől a fermánt kapták s aki oltalmazza őket; a janicsár agának, aki a közrend legfőbb őre Konstantinápoly egy részén; a galatai vajdának, vagyis előljárónak, végül pedig a vámosoknak. Gyakran kegyetlenül zaklatják és jogtalanul üldözik ezeket a görögöket. Egy-egy új janicsár aga, aki vakbuzgó őre a törvénynek s ennélfogva ellensége a bornak, vagy aki nem éri be a kocsmárostól kapott ajándékokkal, odaküldi hozzá a fogdmegeit, s azok felforgatják a pincéjét, kieresztik az egész borát, sőt még meg is botozzák, különösen, ha borozgató törököket találnak nála.

forrás