A török birodalom mindennapi élete 3.

Kutak, szökőkutak, források
Alig van ország, amelyben úgy vigyáznának a vízre, mint itt. Nemcsak azért, mert a legtöbb török nem iszik bort, hanem azért is, mert úgyszólván állandóan szükségük van rá a rituális tisztálkodásukhoz. Számos szép kút van Konstantinápolyban, szultánok, vezírek és mások emeltették őket a köz használatára; még pénzbeli alapot is teremtettek a rendben tartásukra. Hasonló alapítványt tett sok polgár is, hogy kutakat állítsanak az országutak mentén és karbantartsák őket. Minden kútnál nagy rézedények is vannak, odaláncolva, nehogy elvigyék a parasztok, akik vizet mernek velük. Mindegyik kút márványból van, legtöbbjét faragványok, aranyozott és festett minták díszítik, török ízlés szerint; török felirat is van mindegyiken, megtudható belőle a kút alapítójának neve és foglalkozása, néhány arab vagy perzsa verssor kíséretében. Majdnem minden töröknek, akinek szép háza van valahol, kivált vidéken, van a háza alsó helyiségében szép kis szökőkútja is, amelynek a vize száz különböző módon szökell, s amely nemcsak a helyiség díszéül és nem is csak üdítő látványul szolgál, hanem hogy ott tisztálkodjanak is. De Konstantinápolyban nincs másutt jó víz, csak a ciszternákban. A legtöbb nagy háznak van saját ciszternája az udvar alatt vagy másutt. Ezek nagy föld alatti tartályok , amelyekbe csatornákon vezetik be a tetőről lefolyó esőt; a víz ott leülepszik, megtisztul, és nyáron is jó hideg. De nem lehet csak úgy tetszés szerint meríteni belőle, különösképpen nyáron nem, amikor nagy a hőség. Konstantinápoly környékén is sok olyan kút van, amelynek nem jó a vize; de azért sok szaka, azaz vízhordó jár oda, hogy megtöltse a bőrtömlőjét, és vizet vigyen azoknak a polgároknak, akiknek sem saját kútjuk, sem ciszternájuk nincsen a házukban.

Fürdők
Ha már úgyis forrásokról és vízről beszélünk, azt hiszem, helyénvaló lesz mondanom valamit a törökök szárazfürdőiről, azaz forrólégfürdőiről is. Jó néhány van belőlük Konstantinápolyban, némelyik igen nagy és igen szép. Nincs város, sőt még kisváros sem, ahol ne volnának ilyen fürdők. Rendkívül jól megépített, kőből vagy márványból rakott, szilárd középületek ezek; a mecseteket nem számítva ezek a legszebb építmények Törökországban. Némelyiknek hét-nyolc terme van, vagy akár még több is. De a legkisebbnek is legalább három. Ablaka egyik teremnek sincsen. Ólomborítású félgömbtető, vagyis kupola borul mindegyik fölé, számos világítónyílással, amelyek dinnye formájú üveggel vannak lefedve. Az első teremben kerevetpad fut körbe a falon. Némelyikben kút is van középütt nagy márványmedencével, ott mossák ki a használt fürdőlepedőket, majd a magasban függő rudakra teregetik őket. Levetkőzik az ember a csarnok kerevetén, és ott hagyja a ruháját, nem kell félni tőle, hogy bárki is hozzányúl, a közfürdő megszentelt hely, ahol biztonságban van minden, tolvajlás soha nem fordul elő. Mielőtt egészen levetkőzne az ember, s letolná az alsónadráját is, maga köré kerít egy nagy kék törülközőfélét, amelynek pesztimál a neve, s övtől térdig elfödi vele a testét /tudni való, hogy a török ember némely tekintetben igen tartózkodó és szemérmes/; ezután teljesen lecsupaszítja magát, majd fasarut húz, olyanfélét, amilyent a kapucinus barátok viselnek, hogy a szobák meleg padlója meg ne égesse a talpát. Az első helyiségben mindig egyenletesen meleg a levegő. Innét átmegyünk a következőbe, ez már olyan, mint egy tűzforróra fűtött szoba. A padlója és a fala kváderkő vagy gyakran márvány. Miután ebben a meleg helyiségben is elidőztünk egy darabig, belépünk a harmadikba, a tulajdonképpeni szárazgőzbe. A belépőt, amint kinyitja az egészen kisméretű és nemezzel bélelt ajtót, arcul csapja a fojtó hőség, amely mintha kemence torkárból fújna rá. Amikor első ízben jártam ilyen fürdőben, majd hanyatt vágódtam, belépvén ebbe a harmadik helyiségbe; a lélegzetem is elakadt a forróságtól, amely úgy megviselt, s olyan heves szívdobogást okozott, hogy néhány percnyi benntartózkodás után ki kellett jönnöm. Három-négy percig sincsen odabent az ember, s már elborítja a testét a veríték, és csurog minden pórusából. Mindig ez a harmadik csarnok a legnagyobb és a legszebb. Padlója és fala rendszerint márványból van. A fal mellett négy-hat kis medence, mindegyikhez két vizescsap, az egyiken a meleg, a másikon a hideg víz folyik. Ehhez a nagy csarnokhoz vagy teremhez néhány kisebb kamra csatlakozik, ahová visszavonul az ember, ha egyedül akar lenni. Ezekben rendszerint még melegebb van mint a csarnokban.

Némelyik szárazgőzcsarnok közepén széles, négyszögletű márványpadféle áll; másutt csak kispad található mindegyik kút előtt, ahol leül az ember. Jön egy rab vagy egy fürdőszolga, anyaszült meztelen az is, kivéve a pesztimálját, lefekteti a márványpadra a fürdőzőt, s alaposan ledörzsöli és megtisztogatja a testét egy kecskeszőrből készült, négyszögletes kis kesztyűfélével, amelybe beledugja a kezét. Azután jól beszappanozza az embert, tetőtől talpig elborítja habbal, megmossa, bőven öntözi rá a meleg vizet, amelyet az egyik márványmedencéből merít egy nagy réztállal vagy merítőedénnyel. Ennek végeztével kinyújtóztatja, meghúzogatja a két karját, az ujjait, a lábszárát, a lábfejét, közben hol a hátára, hol a hasára, néhányszor az egyik, néhányszor a másik oldalára fordítja, a térde közé fogja, gyömöszöli, gyúrja, olyanformán, mint a pék a kenyértésztát, és jól megropogtatja az izületeit. Mindezt valami hihetetlen ügyességgel végzi, anélkül hogy a páciens, ki ezt az egész műveletet végigszenvedi, bármi fájdalmat érezne. A törökök szerint roppantul egészséges dolog ez. Meggyőződésem, hogy nagyon jót tenne az angolkóros gyerekeknek is. Ezután ugyanaz a szolga levágja az ily módon alaposan megdömöckölt vendég körmét, mind a lábáról, mind a kezéről, majd megborotválja a fejét és hóna alját, aztán odaadja neki a borotvát, hogy másutt maga vágja le a szőrét. E célból a vendég a nagy csarnok valamelyik oldalfülkéjébe húzódik be, kiakasztva az ajtóra a pesztimálját figyelmeztetésül, hogy más ne menjen be oda. Ezután ha kedve tartja, még egyszer megszappanoztatja, -mosatja és -dörzsölteti magát, s miután annyit izzadt, amennyit jólesett, kimegy a második helyiségbe, amely kevésbé meleg, mint melyikből kijött; itt háziköntösfélét, vagyis végig nyitott, bolyhos bélésű, bő vászoninget adnak rá. Néhány percig ott marad a második helyiségben, azután kimegy az elsőbe, ahol száraz és meleg törülközőket kap, hogy megtörülközzék. Végezetül felöltözik, elszív egy pipát, ha kedve van hozzá, megiszik egy csésze kátét, és kifizeti a fürdőtaksát, ami mindenestül csak négy-öt aszpert, azaz egy-két sout tesz ki. Amikor mi megyünk oda, nekünk sokkal többe kerül, nem akarunk ugyanis akkor ott lenni, amikor mindenki odajár, és elvegyülni mindenféle népséggel, ezért estefelé fűttetjük be a fürdőt, amikor a törökök már nem keresik fel, és akkor a miénk az egész. Az egyik pincehelyiségben gyújtanak be, pontosan a nagy csarnok, azaz a szárazgőz és mellékfülkéi alatt. Ez egy kettős falu terem, egymás mögött van a két fala, és begyújtanak a falközben is.

El sem hinné, Uram, hogy mennyire csábítja az embert az ilyen fürdő, ha már hozzáedződött. Én most már örömest járogatok oda, noha nem egykönnyen szoktam hozzá. Meggyőződésem, hogy igen egészséges dolog a fürdőzés, feltéve, ha nem túl gyakran élnek vele; a törökök is ennek köszönhetik, hogy a köszvény, a reuma, a zsába és sok más fájdalmas nyavalya elkerüli őket. Viszont a legtöbbször más bajokat, szemgyulladást kapnak, akik túl gyakran fürdenek, és különösképpen, akik a fürdőkben szolgálnak. Fel nem érem ésszel, hogy bírják ott ki a rabok és a fürdőszolgák nap mint nap órák hosszat egyfolytában. Sőt még láttam olyanokat is, akik hosszú időt töltvén el a szárazgőzben, ahol számos személyt szolgáltak ki, utána csuromizzadtan és pucéran /csak a pesztimál volt rajtuk/ kimentek a szabad levegőre, és mégsem lett semmi bajuk.

Női fürdők
Kora reggeltől délig a férfiaké a fürdő, a nap hátralévő részében a nők járnak oda. Vannak olyan fürdők is, ahová csak férfiak járnak; más fürdők meg csak női vendéget fogadnak. Együtt soha nem tartózkodnak a fürdőben, még az első teremben sem. Halálra szentenciáznák azt a férfit, akármilyen felekezetű legyen is, aki bemenne egy közfürdőbe, amikor a nők fürdenek ott. A nőket nők szolgálják, szappanozzák, dörzsölik, mossák, nyújtóztatják, olyanformán, ahogy a férfiak a férfiakat, csak éppen nem borotválják őket; ehelyett szőrirtó szert - törökül: rusmát - használnak. Ez egy barnászöld színű, Törökországban eléggé közönséges ásvány; egy kis oltatlan meszet adnak hozzá, azzal együtt porrá törik, majd vízben oldva jól elkeverik és eldolgozzák, míg sűrű pép nem lesz belőle. Ezt a sűrű pétet a szőrtelenítendő testrészre kenik, pár percig ott hagyják, majd egy réteg megnedvesített zsíros földet tesznek rá, ami arra való, hogy könnyebben leszedjék vele a szőrirtó szert, amely a szőrrel együtt leválik. Ha negyedórán belül vagy még hamarabb le nem szedik a rusmát, beleég a bőrbe, s akkor már hiába akarják leszedni, vele jön a bőr, sőt a hús is. Nagyon ügyelni kell, hogy nyomban rátapassza az ember a zsíros földet, mihelyt észreveszi, hogy a szőrirtó viaszosodni kezd. Ugyanezt a zsíros földet használják a nők a hajuk tisztítására is; a hajukat rablányokkal vagy fürdős szolgálókkal fonatják be, akik, minthogy erre alkalmazták őket, nagy hozzáértéssel végzik a munkájukat.

Szépítkezés
Anők ezután feketére festik a szemöldöküket, a szempillájukat és a hajtincseiket egy rasztik nevű agyaggal, ez különböző szerek vegyüléke, amelyekből festőoldatot készítenek; olyan jól fog, hogy semmivel sem lehet eltávolítani, hiába próbálják lemosni szappannal; idő kell hozzá, míg megfakul. Aki ilyesmit használ, minden tíz napban, két hétben megismétli. Vannak öregemberek is, akik fiatalabbnak akarván mutatkozni a valóságos koruknál, ezzel az oldattal festik a szemöldöküket és a szakállukat; ami a hajukat illeti, megírtam már, hogy a török férfiaknál egyáltalán nincsen hajviselet, s hogy hetente legalább kétszer leborotváltatják a fejüket.

A nők, mielőtt eljönnének a fürdőből, halványpirosra festik a kezük és a lábuk körmét egy porrá tört növényi festékkel, amely egyiptomi eredetű, és a törökök alkanna néven ismerik. Van aki a sarkát, a tenyerét és néha még a hajfürtjei végét is megfesti vele. De csak török nők s elvétve görögök és örmények festik magukat ilyen csúnyán és ízléstelenül. Frank nőknek soha eszébe nem jutna ilyesmi. A török asszonyoknak jó szórakozás a fürdő. Mindig csapatostul járnak oda, és órákat elidőznek ott. Rendszerint elemózsiát is visznek magukkal, uzsonnára.

Fürdőelőírások
A közfürdőkbe bárki szabadon bemehet, keresztyén, zsidó, török egyaránt, minthogy a fürdő az emberek tisztaságát és egészségét szolgálja, hiszen arra építették. Igaz, hogy a törökök gyakrabban használják; a legszegényebbek is eljárnak fürdőbe egy héten legalább egyszer. Előírja a vallásuk. Mihelyt úgy érzik, hogy bemocskolódtak, vagy mert a feleségükkel érintkeztek, vagy mert bort ittak, vagy mert valamilyen tisztátalan dologhoz nyúltak, kötelesek fürdőbe menni, hogy megtisztuljanak. De eljárnak oda megszokásból is, meg szórakozni is. A török nőknek is megszabja a vallásuk, hogy mikor menjenek oda: megtisztulni bizonyos időszakok végén, és azután, hogy a férjükkel háltak. A török előkelőségeknek és többnyire a gazdagoknak is saját fürdőjük van odahaza, hogy ne kelljen közfürdőbe járniuk; itt akkor és úgy fürdőzhetnek ők is, meg az asszonyaik is, amikor és ahogy nekik tetszik.

Pihenés
Abból, amit a törökök asztaláról és étkezési szokásaikról mondtam, bizonyára megállapíthatta, Uram, hogy nem sokba nézik az egészet. Nos, az alvásukról ugyanezt mondhatom. Itt nem ismerik azokat a szép oszlopos ágyakat, amelyeket a keresztyén országokban használnak; itt nyoma sincsen a függönyös ágynak. Amikor elérkezik a lefekvés ideje, matracokat vetnek a pamlagokra vagy kerevetekre, párnákat raknak rá, majd lepedőt, végül egy tűzdelt takarót, amelyhez hozzá van varrva vagy fércelve a huzat, hogy le ne csússzék, amit én igen ügyes szokásnak találok. Reggel összehajtogatják az egész alkalmatosságot, és visszarakják a helyére, a szoba alsó felén nyíló nagy szekrénybe, úgyhogy egy szempillantás múlva nyomuk sincs az ágynak. Akik itt születtek, törökök , görögök vagy mások, legyenek bár férfiak vagy nők, télen és nyáron egyaránt hálórékliben vagy köntösben és alsónadrágban hálnak, szöges ellentétben azzal, ami Szicíliában s Itália némely részeiben dívik, ahol állítólag anyaszült meztelen és ing nélkül alszanak. Egyenlőre elég is lesz ennyi, nem szórakoztatom tovább a törökök szokásaival és életmódjával. Máskor talán lesz még alkalmam visszatérni rá.

Szobabelső
Most leírom néhány szóban , hogy milyenek a törökök szobái általában, mivelhogy nagyon hasonlítanak egymáshoz, s szinte mindegyik egyformán van bebútorozva, de meg kell hagyni, válogatott szép holmikkal mindegyik. Szák, asztal, ágy vagy tükör nincsen bennük, legfőbb, sőt úgyszólván egyetlen bútoruk a kerevet, ez a körülbelül egylábnyi magas, deszkákból összerótt lóca, mely elfoglalja a szobának háromnegyed részét, sőt meg többet is. Ezt a lócát szép török szőnyegek vagy finom egyiptomi gyékényfonatok borítják, csak a falak mellé és az ablakok alá vetnek nagy matracokat, amelyeknek törökül minder a nevük. A matracokon több mint negyedfél láb hosszú és két láb magas, degeszre tömött párnák sorakoznak a falnak döntve. A mindereket vagy matracokat posztóval vagy zöld és vörös kelmével takarják le; a párnákon nyírottbársony huzat van, ezt külön erre a célra készítik. Ilyen tehát a török kerevet, amelyen keresztbe vetett lábbal ülnek, mint nálunk a szabók, hátukat a tömött párnáknak vetve. A szobák többnyire olyan magasak, hogy egymás fölött két sor ablaknak is jut hely bennük. Az alsók mindig el vannak látva keresztrudakkal vagy faráccsal és zöld, piros vagy más színű zsalugáterekkel. A felsők különböző formájú, rekeszes ablakszemekből állnak, és be vannak építve vagy gipszelve a falba, ezért nem nyithatók. Magasságában a szobát hosszú és keskeny deszkapolcok osztják ketté, amelyek elfoglalják a két ablaksor közét, és körbefutnak a három falon. E polcokra porcelántárgyakat, szép kristályvázákat és más efféle portékát raknak ki. A falaknak a polcok alatti részét olykor selyemszövettel kárpitozzák, vagy fával borítják be. A felülső falmezőket színes és aranyozott stukkók, vagyis domborított finom gipszminták: öblös vázák, virágos cserepek díszítik. A szobának azon az oldalán, amerről belép az ember, nincsen kerevet, ott egy virágmintákkal vagy aranyozással diszített, néha igen finoman faragott faborítás látható, melynek kettős ajtószárnya mély szekrényformát takar; nappalra ebben zárják el azokat a matracokat és takarókat, amelyeket éjjel az alváshoz kiraknak a kerevetre. Minden szobának a mennyezetét színes gipszminták díszítik, némelyik nagy művészettel van kifaragva és dúsan aranyozva.

Jellem, erkölcs
Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a törökök rendkívül hűvös, méltóságos, komoly és tartózkodó természetűek. Nevetni vagy vidulni ritkán látja őket az ember. Szűkszavúak, és amit mondanak is egymásnak, igen halkan mondják. Soha nem szakítják félbe egymást. Két görög, ha apró-cseprő dolgokról társalog, néha nagyobb zajjal és zsinatolással van, mint húsz török, amikor üzleti ügyekről tárgyal.

Becsületesség, megbízhatóság
A törökök általában jó, egyenes lelkű és szíves emberek. Adott szavukat soha meg nem szegik. Egy török embernek pusztán szóbeli ígéretére biztosabban építhetünk, mint a keresztyéneknek /úgy értem, az itt élő keresztyéneknek/ mégoly hiteles írásaira. A törökök példásan becsületesek és megbízhatók. Ha náluk hagy valamit az ember, bizonyos lehet benne, hogy hiánytalanul visszakapja. Hadd mondjak el a becsületességük bizonyítására egy esetet, amely, noha csak csekélység, mégis meglepett.

Konstantinápolynak olyan részében jártam egy napon, amely igen messze esik Perától. Vásároltam néhány apróságot egy boltban. Nem lévén nálam aprópénz, egy zindzsirli aranyat adtam a kereskedőnek. Ennek az aranypénznek az értéke akkor nem volt állandó. Én száztizenöt parának mondtam, mert magam is úgy fogadtam el, de ő csak száztizenkettőnek volt hajlandó számítani, mondván, hogy ha mégis száztizenötért adna túl rajta, visszakapom tőle a három parát. Nem akartam vitatkozni vele, odaadtam az aranyamat annyiért, amennyire taksálta, beletörődve, hogy a három parám elveszett, hiszen talán soha többet nem lesz dolgom abban a városnegyedben. Néhány hónap múlva azonban az én törököm meglát engem valahol másutt, fölismer, megállít, és rám tukmál három parát, mondván, hogy száztizenötért adott túl az aranyomon. A törökök naponta adják tanújelét - az elmondottnál még meglepőbb módon is - becsületességüknek és feddhetetlenségüknek. Száz példát is idézhetnék rá.

Tolvajt csak elvétve talál köztük az ember. Zsiványoktól, zsebmetszőktől itt nem kell tartani. Egy kalap arannyal vagy ezüsttel végigsétálhatnánk Konstantinápolyon anélkül, hogy akár csak megpróbálná is valaki elragadni tőlünk. A boltokat alig zárják, éppen csak odaakasztanak egy kis lakatot, mégsem hallani soha, hogy leverték volna valamelyiket is, mert be akartak törni a boltba. Előfordul ugyan nagy néha, de valóban csak igen ritkán, hogy utonállóval találkozik az ember. Mintegy két esztendeje elfogtak és karóba húztak hetet, de igazi török egy se volt köztük. A bandavezér itteni születésű ír volt, a többiek görögök vagy renegátok.

Könyörületesség, vendégszeretet
Atörökök nem érik be annyival, hogy nem ártanak felebarátjuknak: igyekeznek tőlük telhetően jót is tenni velük. Nem hiszem, hogy akad még egy ország, ahol ilyen könyörületesek és vendégszeretők volnának az emberek. Megrögzött koldusnak, kéregetőnek itt nyomát se látni. A mecsetek a jövedelmükből gondoskodnak a hozzájuk tartozó összes ínségesekről és betegekről, akik valamicskével jobban vannak ellátva, mint a londoni parókiák rászorulói, pedig itt nem gyűjtenek olyan óriási összegeket a szegények javára, mint Angliában. Igaz, hogy itt nincsenek churchwardenek. Elég gyakran megtörténik, hogy egy-egy szegény ördögöt bedugnak az adósok börtönébe, ha nem tudja kiegyenlíteni a tartozását; de, ha a hitelezője nem enged a követeléséből, több gazdag ember összeadja a szükséges összeget, kifizetik az adósságát, és kiszabadítják. Máskor, ha valaki nem képes fölépíteni a leégett házát, irgalmas szívű emberek sietnek a segítségére, és gyakran még többet is összegyűjtenek, mint amennyire szükség van. Török ember soha nem bocsátja el a szolgáját vagy a rabját, ha az megbetegszik, még akkor sem, ha történetesen pestist kap. Segít rajta, maga ápolja, vagy a gyerekeivel ápoltatja.

A törökök irgalmassága nem merül ki abban, hogy ispotályokat alapítanak a szegények és a betegek részére. Az országutak mentén épült hánok és karavánszerájok - ezek afféle nagy beszálló fogadók - beszédes bizonyítékai a vendégszeretetüknek. Ezekben ingyen kap szállást az ember. Több helyütt még kenyeret és piláfot is adnak az utasnak, a lovának meg szalmát, de ezt a kedvezést csak a szegények fogadják el. Az is megesik, hogy utazás közben az egyik török betér a másikhoz, megszáll nála, holott nem is ismerik egymást, és élve a vendégjoggal letelepszik az asztalához is; nem kell, hogy meghívják, és nem kell hízelegnie. Szívesen fogadják, de azért nem sokat teketóriáznak vele, s nagyobb fazék leves sem kerül miatta a tűzre.

Állatszeretet
Konstantinápoly utcáit valósággal elárasztják a kutyák, de az a sok kutya egyébként nemhogy hasznot hajtana, inkább megkeseríti az ember életét. Csúnya kis vörös ebek, apró, hegyes rókafüllel. Mivel nincs gazdájuk, állandóan a város utcáin kóborolnak. Minden városnegyednek megvannak a maga ebei. Amelyik más városrészbe akarna átmenni, könnyen megjárhatná: halálra marnák az odavaló kutyák. Az egyik helyen több kutya van, a másikon kevesebb. Legtöbbet a tengerparton, valamint a péküzletek és a mészárszékek előtt látni. Minthogy az ebek gazdátlanok, és folyton láb alatt vannak, nyílván meglepődve tapasztalná, Uram, hogy mégis megtűrik őket. A törököknek eszük ágában sincsen megszabadulni tőlük, sőt, gondjukat viselik. A könyörületet itt állatokon is gyakorolják. Van, aki állandó összeget ad havonta vagy hetente a mészárosnak, a péknek, hogy kenyérrel és hússal etesse a környékbeli kutyákat. Mások a végrendeletükben intézkednek - amolyan kegyes végakaratnyilvánítás ez - a kutyák és a macskák ellátásáról. Ha egy szuka megkölykezik, jámbor kezek kis házfélét raknak neki kőből, és valami ócska gyékénnyel bélelik ki, hogy védjék, s nehogy rátaposson valaki a kölykeire.

Ez a tömérdek kutya nagyon sok bosszúságot okoz a járókelőknek, kiváltképpen a frankoknak. A Galatából és Perától távolabb eső negyedek kutyái, amelyek ennélfogva nem valami gyakran látnak franciás öltözetű embert, alighogy megpillantanak egy frankot, máris a nyomába szegődnek, vadul csaholnak rá, sőt igyekeznek lehetőleg megharapni is. Velem is gyakran megesett, hogy egyszerre húsz-harminc kutya is nekem rontott, alig tudtam megszabadulni tőlük; néha valamelyik török boltosnál kerestem menedéket, aki előzékenyen a segítségemre sietett, és egyetlen szóval elzavarta azokat az átkozott ebeket. A frankok pusztítják és mérgezik is a kutyákat, ahol csak tehetik, de mindig csak éjjel, mert ha rajtakapnák őket, hogy elemésztik a kutyákat, ugyancsak meggyűlne a bajuk: a kutyákat, ha gazdájuk nincsen is, minden török ember oltalmazza, a törökök ugyanis nem tűrik az állatok bántalmazását, még arra is nagyon vigyáznak, hogy az emberi táplálékul szolgáló állatok ne soká szenvedjenek, amikor leölik őket. Soha nem ölnek meg olyan állatot, amely nem kártékony, és amely a halála után nem hajt hasznot. Lehet, hogy azért, mert még hat náluk a lélekvándorlás hite? Nem állítom, csak gyanítom.

Noha a törökök ennyire vigyáznak a kutyára, mint ahogy elmondtam fentebb, mégis tisztátalan állatnak tekintik. A házukba soha nem engedik be. Nagyon óvakodnak hozzányúlni is. Ha egy kutya véletlenül hozzájuk dörgölődzik, az - úgy vélik - beszennyezi őket, és fürdőbe kell menniük, hogy megtisztuljanak.

Nem így vannak ellenben a macskával, noha az nem olyan hűséges, nem olyan okos állat, mint a kutya, és nincsenek is meg benne a kutya jó tulajdonságai; a macskát a török ember tiszta állatnak tekinti. A legtöbbjüknek van kedvenc macskájuk, s állandóan kényeztetik, becézgetik, miközben a szegény kutyát kizárják a házukból, hadd kóboroljon csak az utcán. Ahmed nagy mecsetje mellett van egy macskakórházféle is, rengeteg macskát tartanak ott, és meghatározott órában mindennap juhbelsőséget visznek oda az emberek, azzal táplálják őket.

A törökök nemcsak a kutyára és a macskára viselnek gondot. Konstantinápolyt és környékét ezrével lepik el a gerlék, de a frankok nem merik elzavarni őket. Ha rajtakapnának valakit, hogy csak egyet is elpusztít közülük, nem vinné el szárazon. A gerlék az udvarokon, a kertekben és a temetőben lévő ciprusfákon raknak fészket. Hihetetlenül sokat látni belőlük a vásártér környékén és a gabonakikötőben, ahol annyi szemet szedegetnek föl, amennyit csak akarnak, minthogy ebben az országban nem öntik zsákba a gabonát, és senki nem merészelné elhessegetni vagy evés közben megzavarni őket. A törökök azt vallják, hogy minden állatnak meg kell hagyni az életét, s hogy bűn volna nem gyakorolni a vendégszeretet és a könyörületesség erényét minden élőlény iránt, amelyeket a Nagy Teremtő, a világegyetem korlátlan Ura teremtett, aki nem csak az ember kedvéért hozta létre ezt a világot. Sok felfuvalkodott ember viszont nem így gondolkodik, ezek azt képzelik, hogy minden az emberért és az ember javára teremtetett.

Mértékletesség
Atörökök nagyon mértékletesek, húst soha nem esznek túlságosan sokat, és annak sem csak a javát. Mondhatni, Valere életelvét vallják Moliere Fösvényéből; aki szerint az ember azért eszik, hogy éljen, és nem azért él, hogy egyék. Az igazi muzulmán nem borivó, sőt irtózik az iszákosoktól, következésképpen soha nem részeg. Ráfogják a törökökre, hogy kicsapongók, mert a törvényük megengedi a többnejűséget és hogy a rabnőiket szabadon használják. De ne higgye ám, Uram, hogy mindnyájan élnek ezzel a jogukkal. Csak nagyon kevesen tartanak egynél több asszonyt. Egyébként, mivel a törvényük tiltja, hogy olyankor közösüljenek, amikor az asszony másállapotban vagy bizonyos időszakban van, és mivel egyáltalán nem hajlanak, vagy csak igen kevesen, az önmegtartóztatásra, a hajdanik patriárkák példáját követik, mondván, hogy a nőkkel való testi érintkezés vágya ugyanolyan természetes szükséglete az embernek, mint az ivás és az evés. Az örömtanyákat azonban nem tűrik. Ha rajtakapnak egy ledér nőszemélyt, letartóztatják, bezárják, néha meg is botozzák, sőt azt hallottam, hogy volt, akit vízbe fojtottak. Ez kicsapongás és engedékenység? Meggyőződésem, hogy az összes európai nagyvárosok közül legkevésbé Konstantinápolyban látni olyant.

Szelídség, békeszeretet
A törökök szelíd, békeszerető emberek, nem zsörtölődnek, nem civakodnak. Hírből sem ismerik a párbajt, a becsület megvédésének ezt a hamis módját, amely arra késztet két férfit, sőt gyakran két barátot, hogy holmi semmiségért elmesse egymás torkát. Van még két igen jó tulajdonságuk, amit én nagyon nagyra értékelek. Az egyik az, hogy nem avatkoznak bele a más dolgába, kíváncsiságtól vagy megszólási viszketegségtől vezettetve; a másik, hogy nem rosszmájúak. Nem tűrik, hogy bárkit is rágalmazzanak.

Szerencsejátékok
Nem mondhatni, hogy a törökök szenvedélyes játékosok; játszani játszanak ugyan (csak kártyázni nem szoktak, mert a kártyát nem ismerik), de sohasem pénzben. Nem is érik fel ésszel, hogy ragadhat el valakit annyira a játék őrülete, hogy tönkretegye magát. Elhinni se tudják, hogy Londonban, Párizsban, Velencében és egyebütt játékbarlangok vannak, ahol fiatalok és öregek egyetlen lapra teszik fel egész vagyonukat, és majdhogynem nyílvános, sőt némely helyeken hivatalosan engedélyezett bordélyházak működnek, ahol az ifjak az egészségüket és a vagyonukat emésztik.

Szinte hallom, Uram, amint ezt mondja: "Ejha! Lehetséges, hogy ezek a törökök olyan tisztességes emberek, mint ahogy Ön itt lefesti nekem őket?" Amire én azt válaszolom, hogy igenis lehetséges, és hogy a fentiekben a jó muzulmán hű portréját rajzoltam meg Önnek; persze, nem minden törökét; mert van köztük sok semmirekellő is, akik hitüket elhagyva rászolgáltak erre a névre; megrögzött gonosztevők, akiknek a gyerekei, nélkülözvén a jó nevelést és az erkölcsi tanítást, gyakorta szintén az apák bűnös és megvetendő példáját követik. De az igazi törökökről általánosságban megállapíthatjuk , hogy jó emberek, szeretik és tisztelik az erényt, akár muzulmánban, akár keresztyénben mutatkozzék is meg. Ezzel korántsem akarom azt mondani, hogy mindnyájukban megvannak az imént felsorolt kiválóságok. A köznép mindenütt csak köznép, hiszen alig vagy egyáltalán nem részesülvén nevelésben, másoknál könnyebben kapható némely bűnökre. Különösen a katonanépség gonosz fajzat: szemtelenek, s ha ittak, még veszedelmesek is. Semmiképp se mondom tehát, hogy a török ember hiba nélkül való. Ha az volna, a török lenne a világ legszerencsésebb nemzete.

Haszonlesés
A törökök hallatlanul haszonlesők. Egy sem akad köztük, aki ne örömest és készségesen fogadna el ajándékot bármi alkalommal. Ha valamiben rájuk szorul az ember, akármi dolog legyen is az, legjobb az ajándékkal kezdeni. Nem túlzás azt mondani, hogy itt igen gyakran még az igazságot is ajándék fejében osztják. Akinek peres ügye van, és nem ajándékozza meg az ítélkező kádit, könnyen elvesztheti a perét, legyen akármennyire is igaza egyébként. A bíró olykor magától értődő természetességgel kéri is az ajándékot. De ezen nincs mit csodálkozni, hiszen ez az egyetlen mellékes jövedelme. A törvénytelen ítélkezések mégsem olyan gyakoriak itt, mint hinné az ember, és nem is maradnak megtorlatlanul. Ha valaki a Nagyúrhoz vagy akár csak a nagyvezírhez folyamodhatik a panaszával, a bíró gyakran az életével lakol, hogy hagyta megvesztegetni magát.

Az bizonyos, hogy pénzért mindenre kaphatók a törökök. Mindjárt el is mondok erre egy elképesztő históriát, amely tavaly esett meg itt. Egy török fiatalember részegen tért haza egy este. Az apja, aki tisztességes és hithű muzulmán volt, s ennélfogva gyűlölt minden kicsapongást, de legfőképpen a részegeskedést, keményen megrótta a fiát, hogy ilyen állapotba került. A fiú azonban, akinek a bor végképp elvette az eszét, kirántotta a handzsárját, és az apja szívébe döfte. Az elvetemült ifjú embert nővérének és sógorának nyomós kérésére letartóztatták; ezek ugyanis bevádolták a Sztambul efendinél, Konstantinápoly főbírájánál, azt követelvén, hogy vére hullásával lakoljon apjuk kiontott véréért. Az ifjút hamarosan fővesztésre ítélték. Ez, mihelyt értesült az ítéletről, elhivatta a börtönbe egy testi-lelki jó barátját, megbízta, hogy menjen el egy szarafhoz, egy pénzváltóhoz akinél néhány nappal azelőtt letétbe helyezett ezer zecchinót, kérje vissza tőle a pénzt, s vigye el és ajánlja fel a Sztambul efendinek, hogy mentse meg érte az életét. A barátja ügyes emberhez illő módon teljesítette a megbízatását. Azt kérte, hogy négyszemközt beszélhessen a főbíróval, majd egy szót sem szólva kibontotta a pénzes zacskót, kiborította a kerevet minderjére, vagyis matracára az ezer aranyat, és néhány percig eljátszadozott ott vele. Hamarosan észrevette, hogy a Sztambul efendi bámul a csillogó aranyra, majd mohón faggatni kezdi, hogy mi a szándéka azzal a tömérdek pénzzel. "Az egész a tiéd - hangzott a válasz -, feltéve, hogy futni hagyod azt, akit halálra ítéltél." A bíró azt válaszolta, hogy az lehetetlenség, hiszen ő szabályos törvényszéki tárgyaláson hozta meg az elmarasztaló ítéletét; hogy az ügy nagy port vert fel; hogy ha a vezírnek, ki maga is ismeri az esetet, véletlenül tudomására jut, hogy ő szabadon engedte, akit elítélt, könnyen megtörténhetik, hogy neki csapják le a fejét. A kérelmező belátva, hogy milyen nagy a nehézség, s valósággal is azt hívén, hogy nincsen mód megmenteni a barátja életét, összeszedi az aranyait, besöpri a zacskóba, s készül indulni. A főbíró azonban, ki rettentően bosszankodott, hogy ilyen szép summa kicsúszik a markából, azt mondta neki, hogy jöjjön vissza másnap, addig meggondolja az ügyet, és egyelőre elhalasztja a barátja kivégzését.
Amikor másnap újból megjelent, a Sztambul efendi azt kérdezte tőle, hogy igazán szereti-e azt, akinek az érdekében eljár nála, s hogy képesnek érzi-e magát érette valami egészen rendkívüli tettre. Amaz igenlően válaszolt. "Ez esetben - mondta neki a főbíró - csakis te mentheted meg az életét. Halljad, hogyan. Holnapra van kitűzve a kivégzése; állj meg valahol útközben, amerre a vesztőhelyre viszik, és kezdj el kiabálni, hogy ártatlan az apja halálában, akit te öltél meg a saját kezeddel. Erre téged le fognak tartóztatni, az én törvényszékem elé állítanak, én pedig majd úgy intézem a dolgot, hogy mind a ketten megmeneküljetek." Képzelheti, Uram, hogy sokáig szabódott, mielőtt beleegyezett volna a bíró tervébe. Félt tőle, és okkal, hogy tette súlyos következményekkel járhat. Érezte, hogy mit kockáztat. A bíró azonban megnyugtatta, és határozottan megígérte neki, hogy semmi baja nem lesz; maga a fogoly is nagy jutalommal kecsegtette, így aztán végül beadta a derekát.

Másnap, amikor a bűnöst a vesztőhelyre kísérték, a barátja odaállt kiáltozni, hogy ártatlan az apja halálában, mert ő maga a tettes, és azért vallja be a bűnét, mert nem tűrheti, hogy ártatlant végezzenek ki. Letartóztatták, és mindkettőjüket a Sztambul efendi elé vitték, aki éppen a törvényszékén tartózkodott; az, aki bűnösnek mondta magát, őelőtte is megismételte a vallomását. A bíró őt börtönbe küldte, a halottnak a fiát pedig fölmentette és szabadon bocsátotta azzal, hogy mivel a meggyilkoltnak ő a legközelebbi hozzátartozója, tőle függ, hogy kívánja-e apja vérének megváltását és a bűnös megbüntetését. A fiú azt felelte rá, ő Istenre hagyja a bosszút apja haláláért, és nem követel vérváltságot, mert aki megölte, részeg volt, és nem tudta, mit cselekszik. Ilyenformán azt, aki magát vádolta, fölmentették, minthogy a halott legközelebbi hozzátartozója lemondott a bosszúállásról. Emez pedig megadta a Sztambul efendinek az ezer aranyat s a barátjának is a megígért jutalmat. Mindenki meg volt elégedve, csak a nővére meg a férje nem, akik nem is annyira apjuk halálának megbosszulása miatt idézték volt törvénybe a fivérüket, hanem inkább azért, hogy tekintélyes vagyonát megkaparitnthassák.

Gőgősség
Beszéljünk még a törökök hibáiról. Általában büszkék, gőgősek, pökhendiek. Többre tartják magukat minden más nemzetnél. Azt hiszik, hogy ők a legbátrabbak a föld kerekén. Azt képzelik, hogy értük van a teremtett világ. Akadnak azért olyanok is, akik kevésbé ragadtatják el magukat ezektől a velük született előítéletektől, nagyobbra értékelik a frankokat, semmint önmagukat, hisz napról napra van alkalmuk meggyőződni róla, hogy azok okosabbak, ügyesebbek, szorgalmasabbak náluk. De a nemzet zöme, főképpen a kisemberek, megvetik és gyűlölik az összes többieket, különösen azokat, akik nem a Mohamed törvényét követik.

A kereszténygyűlölet okai
Ennek a gyűlöletnek és ennek a megvetésnek, úgy látom, két alapvető oka van. Az egyik az, hogy naponta újabb meg újabb ruhadivatokkal állunk elébük a keresztyén világból, s ez módfelett ingerli őket. Azt mondják, hogy a mi öltözködésünk komédiásnak való, nevetséges, nem komoly férfihoz illő. De minthogy úgyszólván naponta látnak Konstantinápolyban frankokat, lassacskán csak hozzászoknak a ruházatunkhoz. Hússzor is kószáltam egymagamban Konstantinápoly kellős közepén, francia divatú ruhában, oldalamon karddal, anélkül hogy bárki is belém kötött volna, csak egyszer kiabált utánam a csőcselék, hogy köpek, azaz kutya, meg hogy gyaur, azaz hitetlen. De ennyiszer London utcáin is megtiszteltek azzal, hogy French dog, azaz francia kutya, amikor a hajhálót meglátták a fejemen. Úgy hallom, hogy a törökök tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt még jobban gyűlölték a ruhájukért a frankokat, mint manapság, és gyakran pimaszkodtak is velük, például leverték a fejükről a kalapjukat.

De hadd mondjam el, mi a fő oka a törökök keresztyéngyűlöletének: a mohamedánok - ez tagadhatatlan - példás és fölöttébb épületes módon respektálják, tisztelik és imádják Istent, de meg lévén győződve róla, hogy ennek az Egyetlen Mindenható Lénynek a szemében a bálványimádás a legrútabb és legförtelmesebb bűn, elutasítanak mindent, ami ilyesmire csak emlékeztet is. Azért gyűlölik a keresztyéneket is, mert azt képzelik róluk, hogy három főistenségük van, nem értenek ugyanis semmit a Magasztos Szentháromság fenséges misztériumából. Azt ellenben látják, hogy a katolikusok és görögkeletiek templomai tele vannak férfi és női szentek ábrázolatával és képmásaival, amelyek vallásos imádatuk tárgyai. Ezért azt hiszik, hogy a keresztyének megannyi alistenükhöz vagy fiókistenükhöz könyörögnek és fohászkodnak segedelemért. Bizonyos tehát, hogy a törökök elsősorban azért idegenkednek az összes keresztyénektől és a vallásuktól, mert azt látják, hogy a katolikusok és a görögkeletiek vallásos áhítattal csüggenek férfi és női szentjeiken, valamint a képmásaikon. Azért mondom, hogy az összes keresztyénektől, mert nem tudnak különbséget tenni, s nem is tudják, hogy van különbség katolikusok, görögkeletiek és protestánsok között. Ez utóbbiak sokkal kevesebben is vannak, és sokkal szerényebben is viselkednek, semhogy bárkinek is feltűnne a vallásuk. Mindössze két kis kápolnájuk van, egy az angol, egy a holland követség palotájában, ahová török ember talán még soha nem tette be a lábát. Ezzel szemben a többieknek, kivált a görögkeletieknek számtalan templomuk van mindenütt, szerte az oszmán birodalomban, agyondíszítve szenteket ábrázoló festmények tömegével, és a törökök naponta láthatják, mint borulnak le előttük bálványimádó hódolattal a görögök; ez fakasztja bennük azt a nagy megvetést és gyűlöletet irántuk.

Íme, az egyik magyarázata, hogy miért nem szenvedhetik a szobrokat, domborműveket és képmásokat, akár embert, akár állatot ábrázoljanak is; hogy miért tiltja ezeket a törvényük, s pusztítják őket, ahol csak érik. Tudom, hogy sokuknak egészen nevetséges nézeteik vannak erről a dologról. Azt mondják, hogy egyedül csak Isten joga szobrokat és képeket csinálni, mert egyedül csak Ő tudja életre kelteni őket; hogy amelyeket emberek csinálnak, azok az Utolsó Ítélet napján lelket követelnek tőlük; s hogy az embereknek, mivel e kívánságot nem tudják teljesíteni, súlyosan bűnhődniük kell, amiért elbizakodottságukban és vakmerőségükben a Nagy Teremtő művét akarták utánozni. De csak az egészen bárdolatlan, tudatlan és babonás törökök vélekednek így a szobrokról és képmásokról. A többiek nem így gondolkodnak, de azért még ők is azt mondják, hogy jobban teszik, akik se nem csinálnak, se meg nem tűrnek maguk körül ilyen alkotásokat, mert idő múltával esetleg még visszaélnének velük, miként a keresztyének is.

Ragaszkodás a valláshoz
Meggyőződésem, hogy nincs nép, amelyik jobban ragaszkodnék a vallásához, mint a török. Úgyszólván naponta látjuk, hogy különböző felekezetű emberek áttérnek mohamedánnak, de alig hinném, hogy sok törököt találnánk, aki keresztyénné lett; ilyesmi legalábbis csak elvétve fordul elő. Nemcsak hogy rajonganak a vallásukért, hanem nagyon vallásosak és nagyon áhítatosak is. Fölemelő érzés látni, hogyan áhítatoskodik a hívő török: figyelem, odaadás, ritka búzgóság egyesül benne.

forrás