A török birodalom mindennapi élete 5.

Táncoló dervisek
Közvetlenül mielőtt Galata felől a Quatra Stradára érne az ember, egy tekkét, vagyis kolostort lát, amelyben dervisek, azaz mohamedán szerzetesfélék laknak, akik közösségben élnek ott egy vezetővel vagy házfőnökkel. A fejfedőjük fehér nemezkavuk, tülbend nélkül. Ezek a szerzetesek nagyon furcsa istentiszteletet tartanak minden kedden és pénteken. Van egy kis mecsetjük, amolyan kápolnaféle, négyzetes belső térrel, amelyet azonban oszlopos könyöklő korlát vesz körül, középütt szabályos kört formálva. Akik odalátogatnak - akár áhítatból, akár kíváncsiságtól vezérelve - , azok a könyöklőn kívül állnak, vagy törökülésben ülnek egy gyékénnyel fedett, lábnyi magas lócán. A körben csak a dervisek ülnek, nyolcan vagy tízen, hátukkal a könyöklőnek dőlve. A kápolna túlfelén, a bejárattal szemközt, két egybeépített szószékféle, vagy inkább két nagyon magas fa karosszék látható; három lépcsőfok visz fel oda. Az egyik szék a házfőnöké, a másikat - ha ő nincs ott - a helyettese foglalja el. A bejárat fölött karzat húzódik, amelyen ugyancsak dervisek ülnek, harántfuvolákkal, baszk tamburákkal és kis üstdobokkal csinos kis zenekart alkotva.

Az istentiszteletet a házfőnök nyitja meg, felolvasva egy passzust a Koránból, amelyet törökül is megmagyaráz, mert a Korán arabul van; ezután szentbeszédet tart, vagy inkább hangosan elmélkedik az olvasottakon, majd felolvas néhány imádságot, s végezetül Isten dicséretét zengi egy szent énekben, amelyet a dervisek is vele énekelnek a karzaton lévő társaik zeneszerszámaitól kísérve. Az istentisztelet után, mely másfél-két óra hosszat tarthat, a házfőnök leszáll a székéből, ünnepélyesen, szinte ütemre lépkedve körbejárja a középső térséget, ahol a dervisek most állnak, és elhaladva előttük főhajtással köszönti őket, amit azok mélyen meghajolva viszonoznak. A házfőnök másodszor is körbejárja a kápolnát, miután ellépdelt a dervisek előtt, akik ekkor a nyomába szegődnek sorban, s körmenetfélét alkotva megkerülik az oszlopos könyöklőt. Ennek végeztével a házfőnök visszaül a helyére, s most a dervisek vonulnak el sorban őelőtte, és mindegyikük mély meghajlással köszönti. Mindehhez a karzaton elhelyezkedő zenészek adják a kísérőzenét, mely eléggé kellemesen hangzik, noha egy kissé bánatos és epekedő a dallama. Amikor azonban a dervisek másodjára is elvonultak a főnökük előtt, s mély meghajlással köszöntötték megint, vidámabb és frissebb dallamra vált a zenekar, s ekkor a mezítlábas dervisek pörögni kezdenek önmaguk körül, földre szorított bal lábukat használva mintegy a forgás tengelyének. Előbb még kibontják a derekukra magasan felkötött szoknyaféle ruhadarabot is, amely a mozgásuktól felkavart levegőtől felduzzadva harang alakban terül szét. Olyan gyorsan, olyan sebesen pörögnek, mint egy valóságos forgócsiga. De az még meglepőbb, hogy tizenöt-húsz percig is eltáncolnak így anélkül, hogy ez a szédítő forgás megártana nekik. Amikor ugyanis a zene, körülbelül ennyi idő múlva, hirtelen félbeszakad, álltó helyükben ők is megtorpannak. Kétrét görnyedve megcsókolják a földet, majd újra a főnökük elé vonulnak, mély meghajlással köszöntik ismét, aztán tovább forognak, ezúttal megkerülve a középső kört az oszlopos könyöklő mentén. Ámbár pörgőtáncuk közben többnyire behunyják a szemüket és kitárják a karjukat, s eléggé szorosan követik is egymást, mégsem ütköznek össze, és soha nem bomlik fel a soruk. Így pörögnek körbe négyszer vagy ötször, utoljára mindig hosszabban, mint előtte.

A török asszonyok odavannak ezért a furcsa és szertelen ájtatosságért, legalábbis mindig tele van velük a perai tekke, különösen pénteken. Ámbár a keresztyéneket nem bocsátják be a török mecsetekbe, még kevésbé az istentiszteletekre, a dervisek mégis megengedik nekik, hogy jelen legyenek a tekkéjükben tartott hitbuzgalmi gyakorlatukon, hátha, úgymond, akad közöttük egy-kettő, akikre olyan nagy hatást tesz a táncuk vagy pörgésük, hogy meglátják az ugrándozókon, mily különös eszközökkel gyámolítja Isten az embert, s ez arra indíthatja őket, hogy megtérjenek és muzulmánná legyenek maguk is. Mi is eljárunk néha a perai tekkébe. Nem annyira a táncért, hiszen ha azt egyszer vagy kétszer megnézte az ember, éppen eleget látott, hanem a társaságért, éspedig nem is a törökökéért, amely se nem kedves, se nem vonzó, hanem a frankokéért, akik gyakran előre összebeszélnek, hogy közösen nézik meg ezt a sajátságos színielőadást. Én a dervisek muzsikálását is lágynak és kellemesnek találom, és még inkább az lenne, ha nem volna olyan bánatos és epekedő.

Úgy hallottam, hogy Szkutariban másfajta dervis tekke van. Azok ott nem csendben táncolnak, s nem is úgy , mint a peraiak. Miután többször körbejártak kicsavarva-tekerve a tagjaikat, fennhangon elkiabálják, de nem artikuláltan, Isten különböző attributumait,úgymint: Allah Kebir, Egyedülvaló Isten; Allah Utala, leghatalmasabb Isten, és így tovább. A torkukból, a gyomrukból fújják ki a szót, miután nagy erővel beszívták a levegőt, s ezt így csinálják óraszám, kifulladásig. Amikor egészen kimerültek és nem bírják tovább erővel, gyakran aléltan rogynak össze, és a szájuk habzik, mint a veszett kutyáé. Azt mondják, hogy ilyenkor förtelmesek, s ezért nem is csődül úgy a nép a tekkéjükbe, mint a mieinkhez, Perába. Egyébként megjegyzem, hogy a felvilágosult törökök többnyire csak csúfolódnak a derviseknek ezen a nevetséges szenteskedésén, de mégis azt mondják, hogy ez táplálja az egyszerű nép és a nők vallásos buzgalmát. Azok a római katolikusok, akik jártasak valamelyest az egyház történetében, és főként akiknek van józan eszük, ugyanezt mondják a szentek és szentképek kultuszáról.

Gyapottermesztés
Oly kedves itt a környékünkön a mező, s oly kellemes séta esik ott, hogy gyakran élünk vele. Különösen kedvemre való a sok szép gyapotföld, melyet elborítanak a kellemesen keveredő zöld és fehér színek. Ön nyilván nem tudja, hogy termesztik a gyapotot. Talán nem veszi zokon, ha elmondom.

Kétféle gyapot van: az indiai és a levantei. Azt mondják, hogy az előbbi fajta fán terem, s hogy selymesebb, fehérebb és szebb, mint a másik, de minthogy ilyent nem láttam, nem is mondok róla többet. Az itteni gyapotot, tehát azt, amelyiket levanteinek hívnak, szántóföldbe vetik, ott művelik, ott gyarapodik. Felszántanak egy táblát március vége felé, jobban mondva felárkolják és bevetik gyapotmaggal, majd boronálás helyett végigmángorolják egy vastag fahengerrel. A gyapotmag kicsírázik, egy-másfél láb magas növény lesz belőle. A gyapotnövény három-négy vagy több ágat hajt, a levele olyanforma, mint a szőlőé, csak kisebb annál, a virága sárga, harang alakú; a termése olyasféle, mint a bükké; amikor eléggé megérett, háromfelé hasad, és előtűnik a gyapothaj; lassan növekedik s kibújik abból a tokszerű burokból, amely körülzárta; körülbelül almányi szőrcsomó fejlődik belőle. Október végén aratják, amikor könnyen kifejthető a tokjából. A gyapotszemek vagy gyapotmagok pontosan olyanok, mint a fekete bors; bele vannak nőve a szőr közé, s úgy megtapadnak benne, hogy csak egy külön erre a célra készült szerkezettel lehet kiszedni őket onnét. Ez a szerkezet két hengerből, azaz vastag rúdból áll, az egyik vas, a másik fa, s egy hajtónyéllel forgatják. A gyapotot áthajtják rajta, a magok azonban, mivel nem férnek át a rúd közötti nagyon szűk résen, túloldalt kiesnek.

Gabonaaratás, cséplés
Mint furcsaságot talán azt is megemlíthetem, hogy itt nem csépelik a gabonát, mint nálunk. Itt csűrök sincsenek. Aratás után mindjárt a mezőn összehordják és felhalmozzák a levágott gabonát. Ezek a halmok vagy kazlak kúp alakúak, és olyan magasak, mint egy-egy ház. Ott szárad a gabona öt-hat hétig. Akkor nagy szérűt csinálnak a kazal mellett. Kinézik, hol síma a talaj, megöntözik, és súlyos fapörölyökkel egészen keményre döngölik. Amikor a szérű már teljesen száraz és jó keményre van döngölve, körben szétterítik rajta a gabonát. Van egy alkalmatosságuk, két egymáshoz kapcsolt erős és vastag tölgyfa deszkából áll, az eleje fölhajlik, olyanformán, mint a szánkó talpa; a deszkák alulról élesre köszörült kovakövekkel vannak sűrűn kiverve; elébe fognak két ökröt, vagy inkább két bivalyt - itt ugyanis sokkal inkább az utóbbi, semmint az előbbi az igavonó barom, lovat meg erre egyáltalán nem használnak -, s rámennek vele a gabonára; ha nem elég súlyos, nagy köveket raknak rá nehezékül. A sok kovakő kipergeti a kalászból a magvakat, és összevagdalja a szalmát. Amikor már jó apróra van szecskázva, nagy halomba hordják az egészet, s ha jön a szél, amely itt rendszerint esténként támad föl, széles falapátokkal a levegőbe hányják; a szél aztán kifújja belőle a töreket, pelyvát, port egyik felé, a magvak meg, mivel súlyosabbak, másfelé hullnak. Cséplésnek, rostálásnak más módját itt nem ismerik, és hamarabb el is végzik így a munkát, meg jobban is, mint cséphadaróval és szelelőkosárral. Az itteni pékek egyúttal molnárok is, mármint a legtöbbje. Mindegyiknek van egy kis darálója odahaza, amelyet ló, szamár vagy bivaly hajt. Szélmalomnak itt nyomát se láttam.

Karavánszeráj
Hérakliában egy karavánszerájban, vagyis karavánfogadóban szálltunk meg. A karavánszerájok nagy hodályok, sokkalta hosszabbak, mint amilyen szélesek. Némelyikben több mint száz ló is elfér. Van olyan, amelyben fölül vagy az oldalához tapasztva kis kamrácskák vannak az utasok részére; ilyen volt az is, amelyikben mi szálltunk meg Hérakleiában; de a legtöbb még ennyire sem kényelmes. Úr, szolga, ló, öszvér, teve, szekér rendszerint közös fedél alatt kap helyet. A karavánszeráj mindegyik oldalát a lovak jászlai foglalják el, közöttük és az épület fala között egy háromlábnyi magas és hét-nyolc lábnyi széles fal húzódik körbe, közről-közre egy-egy tűzhellyel, mely magába a falba van beépítve. E fal neve törökül mastaba. Az utasoknak itt az ebédlőjük, a hálószobájuk, az éléskamrájuk, a konyhájuk. A karavánszeráj előljárója gyékényszőnyegeket oszt szét közöttük, hogy ki-ki azon aludjék /már akinek másféle ágya nincsen/; ezen hálnak az utasok, a lovuk fejénél vagy közel hozzá. A felügyelő adja a lovaknak a szalmát és az árpát. Csak azt kell megfizetni, amit így külön ad; ezeket a középületeket ugyanis a szultánok és a gazdag magánosok az utasok kényelmére és szolgálatára építették. A karavánszeráj szomszédságában mindig talál az ember török szakácsot, akinek rendszerint van készen piláfja vagy kebabja, ha netán azzal akarna jóllakni valaki.

Lovak, lótartás
A legközönségesebb ló, amelyet itt bargirnek, azaz heréltnek hívnak, igen jó fajta; alig akad közte rakoncátlan; némelyik igen szemrevaló jószág, de általában inkább lusta, s nem valami élénk mozgású. A Törökországban látható legszebb lovak a türkmén, az alföldi arab és a hegyi arab fajtákból valók. A cserkesz lovakról most nem beszélek, azokat nagyon ritkán látni itt, és különben sem a szépségükről, hanem a gyorsaságukról és az erejükről híresek; azt mondják róluk, hogy sosem fáradnak el. A türkmén fajta Türkméniából, Tatárország egyik tartományából ered. Szép nagy testű, büszke tartású ló, de egy kicsit lomha; nem jó futó, és kocsihúzásra sem való; nagyon hamar kimerül; inkább parádézni szoktak vele. Sokkal jobban használható ennél a második fajta, vagyis az alföldi arab ló; ez általában nem olyan nagy testű mint a türkmén, de erősebb, robusztusabb és a futásban kitartó; nagyon szép példányokat látni köztük. De a legjobb, legszebb és legtökéletesebb fajta a hegyi arab mén, amellyel sem a lombardiai, sem a szárdiniai, sem az andalúziai nem veheti föl a versenyt. Nem hiszem, hogy volna a világon ennél nemesebb, karcsúbb és sebesebb futású ló; a lába olyan kecses, mint a szarvasé. Azt hallottam, hogy némelyik hamar utoléri még a gazellát is, ha sík földön futhat.

Az arab lovak nagyon kényesek, nagyon vigyázni kell rájuk. Mihelyt befejezték egy-egy útjukat, takarót vetnek rájuk, s kantárszáron fogva egy fél óra hosszat vagy még többet jártatják, majd megitatják és visszaviszik az istállóba őket. Ugyanilyen gondosan bánnak a többi lóval is. Az istállóban nemcsak egyszerűen kötőféket tesznek rájuk, hanem meg is béklyózzák a lábukat: a két elülső csüdjükre lószőrből font béklyót vetnek s ezt a hátsóhoz vezetik, az egyik hátulsó csüdjükre meg egy körülbelül három rőf hosszú kötelet kötnek, amely egy földbe vert cövekhez van hozzáerősítve; az ily módon megbéklyózott ló úgyszólván moccanni se tud. Nem értem, mire ez a nagy óvatosság, hiszen a lovaik általában igen nyugodt természetűek, kivált az arab fajták, de a török herélt paripák is. Igaz, hogy ez utóbbiakra általában nem vetnek féket. A lovakat az egész Levantén vagdalt szalmával és árpával abrakolják, ezért az istállókban mindenütt csak egyszerű jászol van, szénatartó rács nélkül. A szénázást itt nem ismerik; csak kétféle szemes növényt vetnek és aratnak: búzát az embernek, árpát a lónak. A lovakat tavasszal öt-hat hétre kicsapják a mezőre legelni. Kipányvázzák és megbéklyózzák őket, hogy ne nagyon sokat egyenek.

Minden török ember odavan a lovakért. A pasák, az előkelő urak és jóformán mindazok, akiknek több lovuk is van, arab lovászt tartanak, minthogy az arabok tökéletesen értik a lótartás és lóápolás minden csinját-binját. Sem a nagyuraknak, sem más gazdag embereknek nincsen hintajuk, csak lovuk. Ahogy kilépnek a házukból, még ha jóformán csak az utca túlfelére mennek is át, már nyeregbe ülnek, és köröttük ott nyüzsögnek a csokadárjaik, a gyalogszolgák; kinek több van, kinek kevesebb. Egyikük állandóan ott szorongat a hóna alatt egy veres vászonzsákot, amelybe urának a jagmurlukja, az esőköpenye van belehajtogatva. Másikuk az úr papucsát viszi, úgyszintén veres vászonzacskófélében. A török, ha lóra ül, sárga szattyáncsizmát vagy magas szárú cipőt húz, de mihelyt leszáll a lováról, leveti. Ha a janicsár aga végigvonul a városon, mindig szépen fölszerszámozott lovon ül, és húsz-harminc janicsár kiséri, akiknek egyike hosszú vörös vászonzsákot cipel a vállán, benne tíz-tizenkét husáng a falakához, a talpveréshez, hogy érdemük szerint megbüntessék azokat, akik netán botrányt okoznának vagy bármi zavart keltenének a városban. Ez a tiszt /azt hiszem, említettem már/ bizonyos tekintetben felügyel a rendőrségre is.

Lószerszámok
A törökök igen pazarul bánnak a lószerszámaikkal; az előkápát, a nyeregszárnyat, a kantárszárat és a szügyelőt rendszerint ezüst vagy aranyozott rézveretekkel borítják, s ugyanebből a fémből való a kengyel is, amely más formájú, mint a nálunk használatos, és sarkantyú gyanánt is szolgál, mivel a törökök nem viselnek a csizmájukon sarkantyút. A csótár majdnem egészen eltakarja a ló farát, és lelóg a combjára; rendszerint dús arany- vagy ezüstszövetből, posztóból vagy gazdagon kihímzett bársonyból készül. Pisztolyt nem tartanak a nyeregkápán, ellenben jobb felől topuzt, vagyis buzogányt akasztanak rá, balkézt meg szablya függ a nyereg alól a ló oldalán. A pasáknak és a birodalom más főembereinek a lovasfölszerelését gazdag arany és aranyozott ezüstveretek, drágakövek ékítik, kiét több, kiét kevesebb. Úgy látszik, hogy a török férfiak, kik maguk sem aranyholmit, sem ékszert nem viselnek, örömest cicomázzák fel s úgyszólván borítják be drágakővel asszonyaikat és lovaikat, mintegy bennük telvén legnagyobb örömük.

Kocsik
A törököknek nincsenek olyan hintaik, mint nekünk; ehelyett kocsit használnak, amelyre nagy, négyszögletes kasfélét eszkábálnak össze vesszőfonatból vagy zsalusan összeszegezett lécekből; de ez nem rugós, mint a mi hintóink. Látni azért egészen csinos kocsikat is, faragott, aranyozott, színesre pingált, sárgaréz és aranyos rézveretekkel borított alkotmányokat. Konstantinápoly némely terein és nagy utcáin is állomásoznak ilyenek, utasra várva, akárcsak Párizsban vagy Londonban a fiákerek, hogy bérbe vegyék őket. De csak nők utaznak rajtuk; férfiember, ha gyalog nem mehet, lóra száll.

Lovasjátékok
Lovardájuk nincs a törököknek, és nem is úgy tanulnak lovagolni, mint mi. De majd mindennap látni őket, amint a lovaikat futtatják, ugratják az Okmejdánon, azaz a gyakorlótéren. Különösen azt igyekeznek megtanulni, hogyan állítsák meg hirtelen a lovat sebes vágtában. Ez azonban nagyon meggyötri a ló száját, különösen az arabét, amelynek fajtabeli sajátsága, hogy nagyon érzékeny a szája. - A legérdekesebb gyakorlatuk a dzsirid, a dárdavetés. Kétszer is láttam, hogy edzették magukat ebben a játékban a Nagyúr icsoglánjai, vagyis apródjai a nagy Okmejdánon. A dzsirid vagy a dárda egy körülbelül három lábnyi hosszú és kéthüvelyknyi vastag puszpángbot vagy más, kemény és súlyos fából készült rúd. Ezt hajítják el, karjukat hátrafeszítve, hihetetlen nagy erővel és ügyességgel. Láttam olyant, aki negyven-ötven lépésnyire hajította. Hadd mondjam el, hogyan folyik ez a játékféle, amelyet ugyan inkább viadalnak kéne mondani. Az egyik játékos vad vágtában menekül, a másik a nyomában nyargal, és amikor eléggé közel kerül hozzá, ráhajítja a dzsiridjét. A menekülő hátra-hátrapillant, hogy lássa a dárdát, és hogy elkerülje, ha tudja. Ezért olykor teljesen hátrafekszik a lova farára, vagy odasimul a nyakához; néha egészen oldalt hajlik, úgyszólván lebújik a ló hasa alá; máskor meg elkapja röptében a dzsiridet. Akkor aztán az üldözőből lesz üldözött. Van, aki olyan ügyes, hogy sebes vágtában lehajlik, és a földről kapja fel a dárdát, a magam szemével láttam. Az bizonyos, hogy roppantul érdekes és szórakoztató játék ez, különösen, ha olyan ifjak gyakorlatát nézheti az ember, akik ügyesen hajítják s kerülik el a dzsiridet; vagy ha egyszerre többen harcolnak egymás ellen, és ilyen játékra jól idomított szép arab méneken lovagolnak. Én azonban, az igazat megvallva, sokkal jobban szórakoznék, ha nem kellene állandóan attól rettegni, hogy háton vagy fejen találja őket a dárda, amely bizony néha csúnya sebet ejt rajtuk.

Bírkózás
Ha már elkezdtem mondani, hogyan gyakorlatoznak a törökök, hadd folytassam egyéb játékaikkal és mulatságaikkal. A harcosok kölönböző módokon edzik magukat, hogy erejüket, izmaikat és ügyességüket fejlesszék. Sokat nyilaznak, dárdát vetnek gyalog és nyeregből. Néha birkóznak is. Vannak olyan birkózók - a pehlivánok -, akik külön mesterséggé fejlesztették ezt a játékot; meztelenre vetkőznek, csak egy török alsónadrág marad rajtuk, bedörzsölik olajjal a testüket, és rendkívüli erővel és ügyességgel küzdenek. A törökök nagyon szeretik nézni ezt a fajta versengést. Vannak, akik árokugrásban vetélkednek egymással; mások abban, hogy melyikük vet messzebb egy negyven-ötven fontos kőkoloncot. Ezekkel a gyakorlatokkal a testüket edzik, az erejüket növelik, az ügyességüket fejlesztik.

Lustálkodás, pipázás
Általánosságban mégis azt kell mondanunk, hogy a török hihetetlenül renyhe és lusta népség. Soha nem sétálgatnak, mint mi, a szobájukban vagy a fasorokban. Ha egy török életében előszőr látna egy frankot, amint magában sétálgat fel s alá egyazon helyen, bizonyára azt hinné róla, hogy megbolondult, vagy hogy legalábbis nagy bánat emészti, s azért jár-kel szüntelenül, azt se tudva, hogy mit csinál. A gazdag török idejének java részét evéssel, ivással, szundikálással tölti, vagy a kerevetén ülve pipázgat. Mondhatni, hogy ez a török ember egyik legnagyobb öröme. Aki elvenné tőle a pipáját, az a legkedvesebb mulatságától fosztaná meg. Legtöbbjük állandóan pöfékel, s csak amíg eszik és ájtatoskodik, addig veszi ki a szájából a pipát. Sokan még aludni se tudnak, ha nincs a szájukban a csutorájuk. Megfigyeltem egy érdekes dolgot; pipázás közben soha nem köpködnek a törökök; abbahagyják, mihelyt pipázni kezdenek.

Társasjátékok, sakk
A törökök nem kártyáznak, nem kockáznak, sem más szerencsejátékot nem játszanak. Kifejezetten tiltja a törvényük. Ha rajtakapnák valamelyiküket, hogy pénzben játszik, tetemes bírságot fizethetne, nem beszélve róla, hogy nem maradna el a falaka sem, a talpverés. Van ellenben néhány játék, amely nincsen tiltva, ilyen a sakk, a mangalah, a dáma és még néhány más, de ezeket sem játsszák soha pénzben. A sakkjuk egy kissé különbözik a miénktől, a táblájuk nagyobb, tíz-tíz négyzet van rajta széltében-hosszában, és a négyzetek egyszínűek, ami elég fárasztó a szemnek, és nem könnyíti meg a sakkozást, kivált annak nem, aki máshoz szokott hozzá; négy figurával többjük van, mint nekünk, mégpedig két gyaloggal és két másik figurával, amelyek hol huszárként, hol futóként léphetnek. Sok török ügyesen sakkozik. A mangalah mintegy két lábnyi hosszú ládikaféle, úgy nyílik és csukódik, mint a triktrak, tizenkét kerek nyílás, azaz lyukacska van rajta, hat a ládikán, hat a fedelén; minden résztvevő harminchat kagylóhéjjal vagy babszemmel játszik, induláskor hatot-hatot téve minden lyukba. Noha ez a játék se nem nagyon izgalmas, se nem nagyon szórakoztató, mégis ez van a legjobban elterjedve, s ez dívik leginkább a törökök között. Rendíthetetlen nyugalommal játsszák; egy szót sem ejtenek közben soha, örömnek, bosszúságnak a nyoma sem látszik rajtuk, akár nyernek, akár veszítenek; így szórakoznak órák hosszat, megszakítás nélkül, némán.

Zene
Sok török azzal mulatatja magát néha, hogy egy gitárforma, háromhúros hangszeren játszik. Képesek óraszám, szünet nélkül elhangicsálni vele, noha a hangzása se nem vonzó, se nem kellemes a fülnek, kivált frank fülnek nem. Itt hírből sem ismerik azokat a szép zeneszerszámokat, amelyekkel azokat a szép hangversenyeket rendezik Európában. Ezek azt se tudják, mi a muzsika. A dalaik, akár hangszeren adják elő, akár énekelik őket, bágyadtak, epekedők, akinek a legkevésbé kényes a füle, az se lelheti kedvét bennük; éneklés helyett torkuk szakadtából kiabálnak. Ugyanebbe a hibába esnek a görög férfiak és a görög nők is, noha nekik egészen kellemes dalaik vannak, amelyeknek vidámabb a dallamuk is. És ugyanígy tesznek a mi frank hölgyeink is, akár franciául, akár olaszul énekelnek.

Komédiásnők
Ámbár a törököknél nincsen sem teátrum, sem játékszín, mint Franciaországban, Itáliában, Angliában és egyebütt, komédiásnőik mégis vannak, csenkenisz a török nevük, házhoz mennek, ahová csak hívják őket. Jobbára zsidó vagy örmény nők ezek, némelyikük férfinak öltözik, ha bohókás darabokat adnak elő, ám ezekben csak a kétértelmű fordulatok, sőt a mocskos és szemérmetlen kifejezések jelentik a tréfát. Táncolni is szoktak, csöngős dob, kereplő s más hangszerek zenéjére, de táncuk úgyszólván csak buja és illetlen mozdulatokból és vonaglásokból áll. Ha frankok hívják őket házhoz, akkor tartózkodóbbak és mérsékeltebbek, mint a törököknél, akiknek nagy örömük telik bohóckodásukban és illetlen mozdulataikban, amiken az előbbiek, illemtudók és szemérmesek lévén, megütköznek.

Bábjátékok
A zsinóros báb sem ismeretlen Törökországban; zsidó mutatványosok viszik magánházakhoz, ha hívják őket, vagy nyilvános kávéházakban lépnek föl ramazán idején. Kíváncsiságból megnéztem őket egyszer egy kávézóban. Itt nem úgy mozgatják a bábukat, mint Európában. Egy szoba sarkában kifeszítenek egy nagy szőnyeget, amelynek a közepében mintegy háromlábnyi széles, ablakszerű nyílás, azaz négyszögletes nagy kivágás van, egészen világos, fehér függönnyel vagy vászonnal elfödve. Mögötte meggyújtanak néhány gyertyát, mire a vásznon parányi figurák jelennek meg, amelyeket igen ügyesen mozgatnak; az előadott tréfák azonban mindig nagyon illetlenek, főszereplőjük pedig, Karagőz - mint nálunk Paprikajancsi - egészen ocsmány figura.

A görögök
Úgy érzem, hogy elég hosszú ideig tartottam szóval a törökökről. Ideje lesz az itt lakó többi népekről is mondanom valamit. Kezdjük a görögökkel, mivel ők vannak a legtöbben. Azt mondják, hogy európai Törökországban és a Szigettenger szigetein kétszer annyi török, örmény és zsidó alattvalója van ezeken a helyeken a Nagyúrnak. De nincs is ebben semmi meglepő, ha meggondolja az ember, hogy valamikor ők uralták ezt a szép országot, s hogy a törökök, amikor meghódították, egyetlen görögre sem kényszerítették rá a maguk vallását.

Öltözet
A sziget tengeri görögök, jobban mondva a görög nők rendkívül sokszínűen öltözködnek. Jószerivel mindegyik szigetnek megvan a maga divatja. De nem fogom Önt a leírásukkal untatni. Van, amelyik tetszetős, és jó ízlésre vall, de van olyan is, amelyet én nevetségesnek tartok. A férfiak cipőt, harisnyát és nadrágot viselnek, olyanformát, mint mi, kurta ujjasukat vagy zekéjüket széles - legtöbbször vörös - selyem- vagy gyapjúőv fogja össze, amelyet többszörösen körbecsavarva viselnek a derekukon; a fejfedőjük hosszú, skarlátszínű föveg. Az előkelő görögök /maguk között megtartottak ugyanis egyfajta nemesi osztályt, amelynek a legnagyobb része Konstantinápoly fanar nevű negyedében lakik/, mondom tehát a rangosabb görögök, valamint a gazdagok hajszálra úgy öltözködnek, mint a törökök, azzal az egyetlen különbséggel, hogy turbán helyett kalpakot, azaz vörös posztókucsmát viselnek, amelyet alul széles prémszegéllyel, finom fekete perzsa bárány- vagy nyestszőrmével díszítenek. Valamikor tilos volt mesztet és sárga szattyánpapucsot hordaniuk. Ma már azonban mindenki azt húz a lábára, amit akar. A Konstantinápolyban és környékén lakó görög nők is ugyanúgy öltözködnek, mint a török asszonytársaik, csak amikor elfátyolozva elmennek hazulról, nem vehetnek föl zöld színű feredzsét. Ilyen színűt csakis török nők viselhetnek. A konstantinápolyi és környékbeli görög köznép nagyjából úgy öltözködik, mint a janicsárok; még turbánt is tesznek a fejükre, de csak egészen kis méretűt, a tülbendje kék-fehér vagy vörös-fehér csíkozású pamutvászon. A görögöknek a házai is ugyanolyanok, s ugyanúgy vannak berendezve is, mint a törökökéi; ugyanazok az étkezési szokásaik, ugyanúgy készítik el a húst, egyszóval, tökéletesen egyforma módon élnek. Csak a természetük üt el egymásétól, de az nagyon.

Jellem és szokások
A görögök általában ravaszak, alattomosak, csalók; sőt mondhatni, azt se tudják, mi a tisztesség és a becsület. Ha göröggel akad dolga az embernek, soha nem vigyázhat eléggé, hogy rá ne szedjék. A törökök, akik már alaposan kiismerték a természetüket, nagyon haragszanak rájuk; van egy szólásuk is erre: "Úgy csal, mint a görög." Persze, nem olyan szabály ez, hogy ne volna kivétel alóla. Meggyőződésem szerint a görögök között is sokan nagyon tisztességesek. Magam is ismertem ilyeneket: csak jót mondhatok róluk. Csakhogy nem ezek vannak többségben, sőt ellenkezőleg. Bizonyos, hogy sokkal több tisztességes, becsületes és őszinte törökkel találkozik az ember, mintsem göröggel. Ez utóbbiak általában igen vidám legények; nemhiába mondja az angol szólás; hogy:Merry as Greek, vagyis hogy olyan vidám, mint egy görög. Amilyen eleven, nyughatatlan és szószátyár a görög, olyan komoly, megfontolt és hallgatag a török. Az ember különösen akkor lepődik meg természetüknek ezen a különbözőségén, ha belegondol, hogy egyazon égőv alatt élnek, s hogy nagyjából egyazon módon táplálkoznak is.

A görögök bolondulnak a táncért; vidéken nemcsak a vasárnap délutánjaikat meg az ünnepnapokat töltik azzal, hogy táncolnak és dalolnak a réten, hanem részben még az éjszakát is. A munkások, a parasztemberek, a matrózok, mihelyt van egy kis szabad idejük, táncban üdülnek föl, s pihenik ki a munka fáradalmát. A szigeti és a vidéki asszonyok és lányok, kik nagyobb szabadságot élveznek a konstantinápolyiaknál, gyakorta szintén részt vesznek ezekben a nyilvános táncokban. Kézen fogják egymást valamennyien, s füzért alkotva járják a táncot egy vidám dallamra, amelyet négyen vagy öten énekelnek. A nők ugyanolyan elevenek, jókedvűek és vidámak, mint a férfiak. Azonkívül roppantul barátságosak is; a legszebb és legvonzóbb nők a Chio szigetén lakók; egyáltalán nem ijedősek, és könnyen barátkoznak idegenekkel is.

A mai görögök ugyancsak elfajzottak már hajdani őseik erényeitől. Bátorságuk, okosságuk már régen a múlté. A mai görög gyáva, puhány, nőies. Egy botos török tízet is el tudna hajtani, egyikük sem merne szembeszállni vele. Amellett szörnyű tudatlanságba süllyedtek. Ma már ugyanolyan ritka közöttük az írni és olvasni tudó ember, mint a törökök között. Papjaik sem felvilágosultabbak, mint a köznép. Művelt görög papot csak elvétve találni. Ámbár a nyelvük nem üt el jobban az antik görögtől, mint az olasz a latintól, s ámbár régi görög nyelven miséznek és mondják az egyházi szertartásaik szövegét is, alig egy-két pópa, vagyis pap akad csak, aki értené is.

Templomok, vallás
A templomaikon nincs semmi említésre méltó. Jobbára egyszerű kis templomhajók, ódonak és öregek. Falaikat kívül és belül egyaránt elborítják a vakolatra festett képek, a freskók; eléggé gyatra festmények ezek, általában hibásan méretezett, aránytalan alakokkal. A görögök csak a falképeket tűrik meg, nehogy vétkezzenek a második parancsolat ellen, amely azt mondja, hogy: "Ne csinálj magadnak semmi faragott képet..." és így tovább. De ugyanennek a második parancsolatnak ellenére nagy tiszteletben részesítik és imádják azokat a képeket, amelyekkel élnek: mindenekelőtt Jézus Krisztus, a Boldogságos Szűzanya, Szent György, Szent Demeter és néhány más fontosabb szentjük képmásait. A szentélyt a templom többi részétől deszkaállvány választja el, amely telis-tele van rakva képekkel, különösen négy vagy hat nagyméretű festmény tűnik fel rajta, azoknak a szenteknek a képmása, akiket a legmélyebb hódolattal vesznek körül, s akiknek a feje körül néha megfordított ezüst holdsarló van dísznek. Ez elé a deszkaállvány vagy választófal elé négy nagyméretű karos gyertyatartót állítanak a földre, megvan négy-öt lábnyi magas mindegyik; némelyik sárga- vagy vörösrézből, némelyik aranyozott fából készült. Vastag gyertyákat dugnak beléjük. A négy gyertyatartó közé odaállítanak még két rendkívül nagy méretű gyertyát, hat láb a magasságuk, amikor még újak, és ahhoz mérten vastagok is. A nagy ünnepi misék alkalmából az összes gyertyát meggyújtják. A pátriárka templomában és a székesegyházakban fából készült, trónszékszerű alkotmányt látni, a pátriárka és a püspökök részére. Körben a templom fala mentén olyanforma padsor húzódik, mint az Ön nagytemplomának a szentélyében, ott foglalnak helyet a papi személyek és az előkelőségek; a köznép a templom közepén áll. A nők külön vannak választva a férfiaktól, és egy berácsozott galérián helyezkednek el. Az oltár egyszerű asztal, amelynél miséznek- a szentélyben van felállítva egy kétszárnyú ajtó előtt. Ezt misemondás közben nyitva tartják, úgy hogy a hívek csak ezen át láthatják a papot. Egy papjelölt, vagyis alszerpap időről időre megfüstöli tömjénnel az oltáriszentséget, a férfi és női szenteket, a pátriárkát vagy a püspököt, a templomban tartózkodó papokat és szerpapokat, az előkelőségeket és végül a híveket. A görög és örmény templomoknak nincsen harangjuk, mert a törökök - mint említettem már - nem tűrik a harangozást. A falusi és vidéki papok templomba szólítván a népet, egy vastag doronggal megdöngetnek egy póznát, amely a templom mellett áll egy kis magaslaton; elég messzire száll a hangja. Ne várja tőlem, Uram, hogy elmondjam, miből áll az istentiszteletük; noha többször is részt vettem rajta, megvallom, semmit nem értettem az egészből, ami nem is csoda, hiszen régi görög nyelven tartják, amelyet én még kevésbé értek, mint a görög pópák legműveletlenebbike. Számos himnuszt és litániát énekelnek, amire a hívek gyakran ráfelelik, hogy Kyrie eleiszon, azaz hogy "Uram, irgalmazz!", ami az én megítélésem szerint sokkal ésszerűbb, és jobban illik az Evangéliumhoz is, mint az Ora pro nobis, a "Könyörögj érettünk!", amit a katolikusok intéznek a Szűzanyához s a férfi és női szentjeikhez. A görögök sűrűn hányják a keresztet is, és állandóan hajladoznak a Jézus Krisztus, a Panágia, vagyis a Szűzanya és a többi szentek képmásai előtt. Megfigyeltem viszont, hogy soha nem hajtanak térdet, még az oltáriszentség előtt sem.

Elmondom, melyek a legfőbb pontok, amikben eltérnek a római katolikusoktól. A görögök azt hiszik, hogy a Szentlélek egyedül az Atyától származik, s nem a Fiútól is. Nem ismerik el a pápát az egyház fejének. Nem fogadják el a purgatóriumot, ám abban mégis hisznek, hogy az igazak lelkei harmadik helyen tartózkodnak, míg be nem bocsáttatnak a tökéletes és örök boldogságba /a nyolcadik vagy kilencedik századig az összes keresztyének így vélekedtek/. A görögök a szentjeikhez fohászkodnak; húsvét napjának reggelét végigimádkozzák a halottaikért; ilyenkor az asszonyok napkelte előtt, agyaglámpácskát fogva a kezükbe, kimennek gyászolni a férjük vagy a szüleik sírjához és könyörögni, hogy lelküket mielőbb fogadják és bocsássák be oda, ahol a boldogok tartózkodnak. A misén közönséges kelesztett kenyeret áldanak meg, amit hétköznap is esznek. A papok, a világiak, a nők, sőt még a gyermekek is két szín alatt áldoznak, de ugyanúgy, mint a katolikusok, ők is vízzel keverik a bort. A görög papoknak és szerpapoknak, akik nem kalugyerek, vagyis szerzetesek, egyszer szabad házasodniuk; ha feleségük meghal, nem nősülhetnek újra; így tartják meg Szent Pál szabályát, aki azt mondja a Timotheushoz írt első levele harmadik részének második versében, hogy a püspöknek egyfeleségű férfiúnak kell lennie. A görögök úgy értik, hogy egész életükben. Ha megnősülnek, özvegyasszonyt nem vehetnek feleségül, hanem csakis szép fiatal szűzet, mármint aki annak mondja magát. Valóban feltűnő, hogy minden papadia, azaz pópáné milyen szép asszony; innen ered, hogy a görögök, ha dícsérni akarják egy nőnek a szépségét, azt mondják rá, hogy valóságos papadia. A görögök hetente kétszer tartanak hústalan napot. Ilyenkor csak gyümölcsöt, zöldséget, tengeri kagylót, kaviárt és botargát esznek. Négy böjtjük van; a legjelentősebb a húsvét előtti, amely hat hétig tart. Böjtidőben semmi olyant nem ehetnek, ami élőlényből származik, kivéve a tengeri kagylót; sem tojást, sem vajat, sem tejet, sem sajtot nem fogyasztanak. Mihelyt vége a böjtnek, és eljön a húsvét, az összes görögök nagy örömünnepeket rendeznek, amelyek gyakran kicsapongássá fajulnak. Valamikor ezek az ünnepségek lármásabbak és kellemetlenebbek voltak, mint manapság, a görögök ugyanis kiváltságos helyzetet élveztek, annyit énekelhettek, táncolhattak és ihattak nyilvánosan, amennyit csak akartak; de minthogy ilyenkor gyakorivá lett a rendbontás, a Porta igen bölcsen megfosztotta őket attól a kiváltságuktól, hogy örjöngjenek. A konstantinápolyiakról beszélek. Húsvét és áldozócsütörtök között minden görög, aki rég nem látott ismerősével találkozik az utcán, megcsókolja és köszönti, de nem úgy, mint más közönséges napokon, hanem azt mondja nekik, hogy Krisztosz aneszti, azaz hogy "Krisztus feltámadott", amire a másik ráfeleli, hogy "Krisztus valóban feltámadott". Azt hiszem, hogy ez az őskeresztyén egyház hajdani szokása lehetett, amit a görögök megtartottak. Szerintem igen dicséretes szokás; keresztyén ember nem gondolhat rá elégszer, s idézheti emlékezetébe, hogy Krisztus érette halt meg és támadt föl. Van azonban a görögöknek más szokásuk is, amelyre épeszű ember nem tekinthet iszonyodás nélkül: minden görög, aki ad rá, hogy vallásosnak tartsák, tart odahaza egy szentet, jobban mondva őrzi a képmását; afféle házi istenség ez, védőszelleme és gyámola az otthonnak, éjjel-nappal lobog előtte a mécses, a háziak pedig minden áldott reggel ott hajbókolnak előtte és hódolnak neki. Mondja valaki, hogy ez nem színtiszta bálványimádás! Csak a katolikusok nem hajlandók elismerni, merthogy ők is pontosan ezt művelik.

Keresztelés
A görögök rendszerint egy héttel a születésük után keresztelik meg a gyermekeiket. Ők is, mint az örmények vízbemerítéssel keresztelnek. Langyos vízzel töltik meg a keresztelőkutat - ez egy márványból vagy rézből való nagy edény vagy kis medence -, a pap a karjába veszi a teljesen csupasz csecsemőt, és háromszor a vízbe meríti: először az Atya , másodszor a Fiú, harmadszor a Szentlélek nevében. Azután megkenik a gyermek ajkát, orrát és fülét krizmával, azaz szentelt olajjal. Ennek utána részeltetik az oltáriszentségben: a szájába tesznek egy falatka megszentelt kenyeret, amelyet szentelt borban áztattak meg. Mindeme ceremóniát szüntelen imádság kíséri. Két görög keresztelőt is végignéztem, egyet itt, Rodostóban, egyet meg a belgrádi kistemplomban.

Esküvő
Részt vettem egy görög esküvőn is. Igaz, egy kissé megkésve érkeztem, s így nem láthattam magát a szertartást. Népes társaság gyűlt össze, férfiak és nők, egy tágas teremben, ahol lefolyt az ünnepség. Az ifjú asszony méltóságos komolysággal ült a kerevet sarkában, a díszhelyen, gazdagon felékszerezve /a görög nő s általában minden itteni fehérnép elképesztően hiú/.Fejét elborította a sokféle cicoma, egyebek között számtalan aranyfüstszál, amely körben fityegett róla, elfödve még az arcát is. Mintha templomi szobor, jobban mondva pagodai bálvány lett volna. És közben kínosan ügyelt, nehogy egyetlen szóval, óvatlan mozdulattal vagy akár csak egy szemrezdüléssel is vétsen a szerénység, az illedelmesség, a hagyomány szabályai ellen. Azt mondták, hogy a szertartás legünnepélyesebb pillanata az volt, amikor a pópa összeadta őket: virággal és aranyfüsttel ékesített kis tarka gyapjúkoszorút tett a vőlegény és a menyasszony fejére; megáldott aranygyűrűt húzott a kisujjukra háromszor egymás után, lehúzva a gyűrűt a vőlegény ujjáról s ráhúzva a menyasszonyéra; egy-egy korty bort kínált mindkettőjüknek ugyanabból a pohárból; a maradékot megitta, majd a poharat földhöz csapva összetörte; mindeközben végig imádkoztak és kiváltképpen sűrűn hányták magukra a nagy keresztet. A kereveten az ifjú asszony mellett nagy medencét láttunk, amelybe mindenki beledobta az adományát. Mi is odajárultunk, miként a többiek. Hamarosan elkezdődött a nagy eszem-iszom; minthogy nagyon sokan voltunk, több asztalnál, jobban mondva, több szofrán terítettek, tudniillik török módra étkeztünk s úgy is szolgáltak fel. A nap hátralévő részét táncolással töltötte a násznép, görög módi szerint. Az ifjú asszony egész idő alatt moccanatlanul ült a kerevet sarkában. Egyébként errefelé nagyon korán házasodnak. Ismerek egy fiatal görög nőt, még csak tizenöt éves, és most vesztette el a férjét; négy napra rá megszületett a második gyermeke. Azt hallottam, hogy egy francia kereskedő szenzáljának a leánya még nem volt tizenkét éves, amikor már gyereket hozott a világra. A szenzálok mind zsidók. Talán említettem már, hogy a frank üzletemberek nem kereskednek közvetlenül a törökökkel. Mindegyiknek megvan a maga szenzálja vagyis közvetítője, annak a kezén megy át minden üzlet. A közvetítésért százalékos részesedést kapnak.

Temetők
Beszéljünk most arról, hogy temetkeznek itt. Azt hiszem, előbb a temetőkről kellene mondanom valamit. A törökök nem engedik, hogy akárkit eltemessenek bent a városban. És ebben igazuk is van. Nem értem, miért nem követik a példájukat Londonban vagy Párizsban, ahol a város közepén rothadó töméntelen hulla bűze igazán nem tesz jót az egészségnek. Konstantinápoly városában csak a szultánokat és a szultánákat szabad eltemetni; a királyi mecsetek mellett lévő sírboltokban helyezik el a tetemüket. Ezekről a türbékről vagy sírboltokról már írtam Önnek. - A temetők tehát mindig a városon kívül vannak. Konstantinápoly környékén többfelé is lát az ember temetőt. Hatalmas kiterjedésűek, tekintve, hogy itt soha nem temetnek két testet egy sírba. Minden nemzetnek, sőt minden felekezetnek külön temetője van.

Török temető
A törökökét könnyű felismerni, minthogy a legtöbb sírgödörnél két kis oszlop van a földbe ásva, körülbelül háromlábnyi magas márvány- vagy egyszerű kőoszlopok, fejtől az egyik, lábtól a másik. Ha férfi nyugszik ott, akkor az első kő turbánban végződik, s alája oda van vésve a halott neve; a másik oszlopocskán felirat vagyis epitáfium adja tudtul az elhunyt erényeit, állását vagy foglalkozását. Imitt-amott mauzóleumszerű építményeket is látni, sokkal magasabb, szélesebb és díszesebb oszlopokkal, mint egyebütt. A konstantinápolyi temetők úgy meg vannak tömve márvánnyal, kővel és oszlopokkal, hogy azt hiszem, bőven kitelne belőlük egy szép nagy város. Tömérdek ciprus és másféle fa is zöldell bennük.

Görög temető
A görögök, örmények és frankok legnagyobb temetője Konstantinápolyban a Pera szélén elterülő szép nagy sík területen található bejoglui temető. A görögök legtöbbje, vagy legalábbis azok, akik tehetősek és bírják pénzzel, nagy márvány- vagy síma kőlapot helyeztetnek el a hozzátartózóik sírján, s belevésetik az elhunyt nevét egy görög nyelvű epitáfium kíséretében; az is kitetszik, hogy mi volt az illető mestersége - látni a szerszámairól: a szabó sírján ollót és varrótűt, az ácsén szekercét és fűrészt látni, és így tovább.

Örmény temető
Számtalan törpe ciprus és más fa alkot igen csinos ligetet azon a helyen, ahol az örmények sírjai vannak, Bejoglu legtávolabb eső zugában. A sok egyszerű kőlap között, amelyekre rá van vésve az alattuk nyugvók neve és epitáfiuma, láthatók itt-ott azoknak a hajdani pátriárkáiknak és más tudós doktoraiknak a síremlékei, akiket a vertabietek, vagyis az örmény papok a szentek között tartanak nyilván, és csodatévő erőt tulajdonítanak nekik. Ezért vizet szoktak húzni a közelben lévő kútból, megöntözik vele e szentek sírjait, s azt állítják, hogy az ily módon megszentelt víznek gyógyereje van, bizonyos bajokra, különösen a női meddőségre igen hatásos; de csak meghatározott ünnepnapokon fejti ki gyógyító hatását. Ilyenkor a papok vizet húznak a kútból, megöntözik valamelyik sírt, az asszonyok isznak belőle egy keveset, ájtatosan megmosogatják a testüknek bizonyos részét, miközben a papok kis rézkeresztet tartva a kezükben, a szertartáshoz illő imát mormolják óörmény nyelven, és mindjárt meg is kapják az érte járó fizetséget. Ami méltányos is, hiszen ki-ki a maga mesterségét gyakorolja e földi világban.

Zsidó temető
A zsidó temető az Okmejdán mellett egy dombhátra települt. Messziről olybá tűnik, mint egy csinos város, mert az összes síremlék, márpedig jó sok van belőlük, márványból vagy kemény fehér kőből vannak, és néhány lábnyira felmagaslanak; mindegyiken hosszú feliratok láthatók héber betűkkel.

Görög temetés
Nagy pompával, vagy mondjuk inkább, nagy zenebonával zajlik. Ha egy asszony elveszíti a férjét vagy valamelyik kedves gyermekét, hozzácsődülnek majdnem az összes szomszédasszonyok, hogy segítsenek elsiratni. Olyan förtelmes jajveszékelést és sápítozást csapnak együttesen, hogy néha majd belebolondul az egész környék. A zsinatolás még zajosabb a temetés napján, aszerint hogy aznap több vagy kevesebb siratóasszonyt fogadnak-e föl, attól függően, hogy mennyit akarnak vagy tudnak rájuk költeni. A gyászmenetet nyolc, tíz vagy tizenkét görög pópa nyitja meg, aszerint hogy milyen előkelő származású és milyen gazdag személy volt az elhunyt, tudniillik jól megfizetik valamennyiüket; a legtöbbjük valamilyen papi ornátust, de legalábbis stólát visel. Két papjelölt, vagyis alszerpap megy legelől füstölővel. A pópák párosával lépkednek, litániázva. Mögöttük jönnek a rokonok és a barátok; néha nagyon sokan vannak; mindegyikük keserű narancsot tart a kezében egy-egy beleszúrt rozmaringággal, amelyet a sírgödörbe dobnak; menet közben énekelnek, válaszolgatva a papok litániájára; válogatás nélkül jönnek, nem megszabott rendben, attól eltekintve, hogy a legközelebbi rokonok vannak a legközelebb a halotthoz. Négy férfi viszi a vállán a halott tetemét, amely oszlopocskákkal szegett nyoszolya- vagy kerevetszerű ágyon fekszik. Ezt az ágyat néha indákkal és virágfüzérekkel, aranyfüstlemezkékkel és szalagokkal díszítik; a halott a legszebb ruháiba öltöztetve, letakaratlanul fekszik rajta. Ha női személy, ráaggatják minden ékszerét és a legcifrább holmijait; olykor még ki is pirosítják. Mögötte jönnek az asszonyok; a legközelebbi nőrokonok legelébb. Ha asszony kíséri elhunyt férje tetemét, mindig födetlen a feje; a haja fésületlen, bele-belemarkol és meg-megtépi, vagy legalábbis úgy tesz; közben öklözi az arcát és a mellét; a könnye patakzik; hangosan sikongat és szívettépően siránkozik. Mindez a sok majomkodás persze nem okvetlenül azt jelenti, hogy valóban szerette és gyászolja is az elhunytat. Legtöbbnyire csak azért fitogtatja a kétségbeesését, mert így kívánja a hagyomány, és hogy megmutassa, milyen jó feleség volt ő. Három vagy négy siratóasszony is segédkezik neki, kócosan, borzasan azok is; segítenek elsiratni a férjét; együtt sikonganak és jajveszékelnek vele; aszerint kapják a bérüket, hogy milyen szépen sírtak és mímelték a kétségbeesést. Utánuk vonulnak a női rokonok, a barátnék és a szomszédasszonyok, rendesen fedett fejjel és olyan öltözetben, mint máskor. Amikor a menet a temetőbe ér, a halottról leveszik az ékszereit és a díszes ruháit, csak a hétköznapi viseletét hagyják rajta, ami a többi alatt van, de még azt is átlyuggatják és késsel meghasogatják, nehogy valakinek is kedve támadjon kihantolni a holtat és kifosztani. Ezalatt a papok tömjénnel megfüstölik a sírgödröt, a tetemet és az összes jelenlévőket, és több imát mondanak vagy kántálnak a jelenlévőkért és a halottért. Azért ellenben nem fohászkodnak, hogy nyugtot leljen, és hogy a kínjai enyhüljenek a purgatóriumban. A keleti keresztyének ugyanis egyáltalán nem hisznek ebben, ellenben azt vallják, hogy az igazak lelkei szendergő állapotban egy harmadik helyen leledzenek, és hogy a hívők imája mintegy részelteti őket az örök boldogság előérzetében. Az őskeresztyén egyház is így vélekedett erről. E szertartás végeztével a tetemet a sírgödörbe bocsátják, egy deszkalappal lefedik és elföldelik /egyetlen levantai nemzet sem temeti el koporsóban a halottait/. A nők rendbe szedik az özvegy- és a siratóasszonyok haját, s azzal ki-ki hazatér.

Örmény temetés
Az örmények nagyjából hasonlóképpen temetik el a halottaikat, mint a görögök, csakhogy az ő asszonyaik, nem lévén olyan szenvedélyesek, mint a görög nők, nem esnek kétségbe olyan látványosan, és nem csapnak akkora ricsajt. De azért húsvétkor, pünkösdkor és más ünnepeken már kora reggel kivonulnak a hozzátartozóik sírjához, ott sokáig zokognak és imádkoznak a lelkük üdvösségéért, majd elfogyasztják a hazulról elhozatott jobbnál jobb ételeket.

Zsidó temetés
A zsidók koporsóba teszik a halottaikat, s úgy viszik a temetőbe. Eleinte csak nagyon lassan lépkednek, hogy a mögöttük jövő asszonyoknak elegendő időt hagyjanak a hóbortjaikra: Ha asszony veszítette el a férjét, akkor így kiáltozik: "Miért haltál meg? Nem voltam-e hű feleséged, ki odaadóan szolgáltalak? Nem volt-e meg a csibukod a legfinomabb dohánnyal, nem magam gyújtottam-e meg neked? Miért haltál meg?" Ezernyi hasonló kérdést tesz föl neki, mindegyikkel azt vetve a szemére, hogy meghalt. Aztán meg dalol és táncol, mintha elment volna a józan esze. Majd meg zokog, mint aki elunta az életét. E különböző mozzanatok hihetetlen sebességgel követik egymást, sajátságos, sőt egészen nevetséges színjáték gyanánt. Volt alkalmam látni háromszor vagy négyszer. De engem - nem tehetek róla - valahogyan mindig hidegen hagyott; néha mégis nevetésre fakadtam; máskor meg inkább szánakoztam. Miután megtették ily módon két-háromszáz lépésnyi utat, kiválik néhány férfi a menetből, megfogják az asszonyokat, és erővel visszafordítják, azaz hazaküldik őket, míg a többiek most már gyorsan tovaviszik a halottat. Ekkor csap igazán magasra a nők sivalkodása; úgy tesznek, mint az eszelősek; a férfiak, akik karon ragadták őket, néha ugyancsak nehezen tudnak elbánni velük.

Török temetés
A törökök semmibe se nézik ezt a sok komédiázást és nevetséges óbégatást. Szerintük ez megannyi lázadás az isteni Gondviselés rendelése ellen. Ők sokkal kevesebb ceremóniával és kevésbé feltűnően temetik el a halottaikat. Megmossák és mindenütt leborotválják a holttestet, kivéve az arcán; a természetes nyílásokat eltömik gyapottal; aztán beillatosítják, koporsóba teszik, amelyet halotti lepellel vagy fehér színű koporsótakaróval borítanak le; ha katona volt a halott, akkor piros a lepel; ha emír, vagyis Mohamed leszármazottja, akkor zöld. Turbánt is tesznek a koporsóra, amilyent a halott viselt. Négy férfi - a barátai vagy a szomszédai - fölveszi a vállára, és megindul a menet a temetőbe: elől lépked egy vagy két imám, hátul jönnek a rokonok és a barátok. Megfigyeltem, hogy mindig nagyon gyorsan mennek. Ha a négy halottvivő elfárad, négy másik lép a helyükbe. Mindenki örömest vállalja és kötelességének tekinti, hogy testvérének megtegye ezt a végső szolgálatot. Megérkezvén a temetőbe, az imamok elmondanak néhány fohászt, de inkább az élőkért, mintsem a halottért, hálát adnak Istennek, hogy az elhunyt a törvények tiszteletében élt és halt meg. Ezután kiemelik a koporsóból és lebocsátják a sírgödörbe, majd lefödik egy deszkalappal, amely valamivel hosszabb, mint maga a gödör, úgyhogy az egyik vége a sír fenekét éri, a másik meg majdnem a peremét. /El nem tudom képzelni, honnan ered ez a szokás vagy hagyomány./ Ennek utána az egészet beborítják földdel. Néhány nap múlva két kis márványoszlopot ásnak be, egyet fejtől, egyet lábtól, ahogy elmondtam már.

Egyébként hadd jegyezzem meg, hogy legyen bár török, görög, örmény vagy zsidó, egyetlen levantei nemzet sem visel gyászt semmilyen alkalommal. Némely szerzők azt írták, hogy a törökök sárgában gyászolnak. Higgye el, Uram, én soha nem tapasztaltam, hogy bármikor is inkább viseltek volna sárgát, mint mást, sem hogy bármi külső jelét mutatták volna a gyásznak. Igaz ugyan, hogy akadnak görögök, akik szeretnének franknak látszani, s ezért egyik vagy másik követ oltalmába ajánlván magukat, némely dolgokban az európaiak szokásait is utánozzák, például ha meghal valamely közeli rokonuk, feketébe öltöznek. De a számuk igen csekély.

Az örmények (jellem, foglalkozás)
Beszéljünk most az örményekről. Nem sok mondanivalóm van róluk. Jó emberek, nagyon egyszerűek. Egyenességükkel, őszinteségükkel, hidegvérükkel, nyugalmukkal és mértékletességükkel nagyon hasonlítanak a törökökre. A Levantén megtelepedett frank kereskedők, különösen az angolok, sokkal szívesebben fogadják a szolgálatukba őket, mint a görögöket, és jól is járnak velük. Minden örmény kereskedik valamivel, vagy űz valamiféle mesterséget; földmíveléssel nemigen foglalkoznak. Örmények végzik általában a legalantasabb munkákat. A teherhordók, akiknek itt hamal a nevük, mindig örmények; hihetetlen erejük van, iszonyatos súlyú terheket képesek elcipelni. Például (most nem fogja elhinni, amit mondok, pedig színigaz) hat ilyen hamal képes elvinni a Tophanéból Perába egy hatszáz okás hordót borral tele; számításom szerint az oka körülbelül megfelel a lausanne-i iccének, minthogy két uncia híján három font a súlya. Három vastag kötéllel körülkötözik a hordót, majd három rudat dugnak át rajta. Hat hamal a vállára veszi a rudak végét, fölemelik a hordót, és elviszik Perába, pedig elég hosszú és meredek az út odáig, s amellett olyan komisz, hogy szekérrel járhatatlan. Igaz, hogy sokat küszködnek, kisebesedik a válluk, s a seb helyén aztán megkérgesedik a bőr. És tegyük hozzá, hogy hordónként mindössze egy piaszter, azaz egy kistallér a fizetségük.

Öltözet, életmód, vallás
Az örmények ruhája ugyanolyan, mint a törököké, azzal a különbséggel, hogy a legtöbben kék vagy lila színű nagy kalpagot, föveget viselnek, fekete bárányszőr szegéllyel; a formája elüt a görög kucsmáétól. Mesztjük és papucsuk piros szattyán, nem sárga, mint amilyent a törökök hordanak. Az életmódjuk egészen olyan, mint a törököké. Nagyon mértékletesek és híres koplalók. Több nagyböjtöt is tartanak, a számtalan böjtös napon kívül. Állítólag évente mintegy kilenc hónapot koplalnak, s ezalatt semmiféle élőlényből származó terméket nem fogyasztanak, még kagylót, sőt még olajat sem. Vallásuk leglényegesebb pontjának a nagyon szigorú böjtölést tekintik. Papjaik kékben járnak, többnyire házasemberek. Nekik is van pátriárkájuk, aki szimóniával és ráigéréssel jut a hivatalához, ha nem is olyan szemérmetlen módon, mint a görög.

Vallásuk nem sokban különbözik a görögtől. Ők is két szín alatt áldoznak, de hígítják vízzel a bort. Az átlényegülésről vallott felfogásuk inkább a lutheránus, semmint a görög és a katolikus felfogáshoz áll közel. A szentek képeit nem imádják, nincsenek is szentképek a templomaikban. Örmény nyelven mondják a misét, olvassák a Szentírást és éneklik a zsoltárokat, de már csak alig érti valaki, mert annyira tudatlanok.

Még néhány szót az örményekről: azt állítják, hogy Rodostóban őriznek egy szöget a mi Urunk keresztjéből, s áhítatosan tisztelik. Több mint tízezer örmény sereglik oda augusztus nem tudom hányadikán, hogy méltón ünnepelje ezt a szentséges és becses ereklyét. A jezsuita misszionáriusok nagyon sok örményt térítettek át valamikor a római katolikus vallásra. Sőt e tárgyban még nagy perlekedés is folyt a Portán az örmény pátriárka és Szent Ignác követői között. Ez utóbbiak a francia követtől kaptak támogatást. Beleszóltak a tengeri hatalmak is, ők viszont a pátriárkát pártfogolták; hogy miért, nem tudnám megmondani; hacsak azért nem, mert Franciaország akkor éppen hadban állt Angliával és Hollandiával. A Porta úgy határozott, hogy a Nagyúr minden alattvalója maradjon meg abban a vallásban, amelyben született, hacsak muzulmánná nem akar lenni. Szigorúan megtiltotta a katolikus szerzetesek hittérítő tevékenységét, s ezzel valamicskét csökkentette mértéktelen buzgalmukat. Ma már legföljebb csak titokban toborozhatnak új híveket. Az örmények pedig nagyon vigyáznak, ha katolikus templomba mennek, mert félnek a falakától, azaz a botozástól, vagy legalábbis hogy sok pénzükbe kerülhet, ha meg akarnak menekedni tőle.

A zsidók
Az oszmán birodalomban mindenfelé nagyon sok a zsidó. Konstantinápolyban és környékén állítólag csaknem nyolcvanezren élnek. A fekete-tengeri szoros ázsiai partján fekvő, Kuzgundzsuk nevű nagy faluban csak zsidók laknak. Mindegyik kereskedik valamivel, vagy űz valamilyen ipart. Olyant, aki a földet túrná, egyet se látni. Némelyikük roppantul gazdag, de a többség eléggé nyomorúságosan tengődik. Feltűnő, hogy általában milyen mocskosak; ami azért is szembeötlő, mert a törökök annyira tiszták.

Öltözet
A zsidók öltözéke nagyjából olyanforma, mint a törököké, azzal az eltéréssel, hogy a lilán kívül más színt nem viselhetnek, még a turbánjuk, a mesztjük és a papucsuk is lila. Hahamjaik vagy rabbijaik a lila ruhájukra bő fekete lebernyeget is vesznek.

Szokások
Megfigyeltem, hogy az itteni zsidók sokkal kevésbé érintkeznek a keresztyénekkel, mint az Angliában élők, és hogy sokkal babonásabbak; például a világ minden kincséért sem ennének olyan kenyeret, vagy innának olyan bort, amely nem felel meg az előírásnak, vagyis amelyet nem maguk készítettek. Külön mészárszékeik vannak. Azt mondják, hogy a zsidó mészárosnál szebb húst kapni, mint a másfélénél; igaz, hogy valamivel drágább is. Konstantinápolyban karaiták is élnek; ez egy nem túlságosan népes zsidó szekta. Elvetik a Talmudot, valamint a többi zsidók által elfogadott hagyományt és jövendöléseket; csak Mózes és az ótestamentumi próféták írott törvényét fogadják el és ismerik el érvényesnek; külön zsinagógáik vannak; úgy hallottam, hogy csak szektabelivel kötnek házasságot is.

forrás