A török birodalom mindennapi élete 4.

Vallás
Annyi bizonyos, hogy a keresztyének általában hamisan ítélnek a törökök vallásáról, azt tartván, hogy ennél képtelenebb és nevetségesebb vallás nincsen. Én pedig úgy vélem, hogy van, nem is egy, még akár Európában is. Ön is megítélheti majd, ha elolvasta, amit alább elmondok róla.

 

A muzulmán vallás két fundamentumon nyugszik:

 

1. Az első az a tanítás, hogy csak egyetlen Isten van, tagoltság nélkül, mennynek és társ nélkül, mennynek és földnek teremtője, minden dolgoknak föltétlen ura, aki örökké volt és örökké lesz, a végtelen jóság, a végtelen irgalom, a mindenható, a mindenütt jelenvaló, aki mindent tud és aki felfoghatatlan. Bizonyos, hogy a törökök /akarom mondani, a hithű muzulmánok/ nagyon nagy és nagyon dicséretes tisztelettel és hódolattal vannak e magasztos lény iránt: mondhatni, félve és borzongva ejtik ki még a nevét is. Elannyira, hogy óvakodnak alantas célra felhasználni /ahogy mi szoktuk/ bármiféle írott papirost, hátha rá van írva valahol Isten neve, vagy szó esik róla azon a papíroson, sőt, ha ilyen papírszeletkét pillantanak meg a földön, azt is gondosan fölveszik. Szerintem ez merő babonaság. De hát minden nemzetnek megvannak a babonái. A protestáns Svájc sem kivétel ez alól.

 

2. A muzulmán hit másik fundamentuma az a szent és szilárd meggyőződés, hogy Mohamed Istennek prófétája vagy inkább küldötte volt; a raszúl Allah kifejezés ugyanis inkább azt jelenti, hogy Isten küldötte, mintsem hogy prófétája. A törökök Mózest és Jézus Krisztust is nagy prófétának tartják. Azt hiszik, hogy Isten az előbbinek adta a kezébe a törvényt, de mivel az emberek, gonoszak lévén, nem tartották meg, enyhébb törvénnyel elküldte hozzájuk a másodikat. Őt Iszának hívják, és nagy tisztelettel viseltetnek iránta; az összes próféták legnagyobbikának tekintik; azt hiszik róla, hogy Isten leheletétől fogant Szűz Mária méhében, aki a szülése előtt is, a szülése után is szűz volt. Ha meghallanák, hogy valaki tiszteletlenül beszél róla, meglehet, ugyanolyan szigorúan megbüntetnék, mintha Mohamedet szidalmazta volna. Nem hiszik, hogy a zsidók keresztre feszítették, ellenben azt vallják, hogy mivel ki akarták végezni, Isten mindenhatósága elragadta őt; ez színtiszta nesztorianizmus. Ugyanis Nestorius konstantinápolyi pátriárka azt tanította az ötödik században, hogy a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak nemcsak hogy két természete, de két személye is van: az egyik az isteni, öröktől fogva való; a másik, a tisztán emberi, a boldogságos Szűz Máriától született, és elszenvedte a halált. Ennek a dogmának még ma is vannak szektás hívei Keleten. A törökök azt mondják, hogy Keresztelő Szent János és Jézus Krisztus megjövendölte Mohamed eljövetelét /nem tudom, honnan veszik ezt a próféciát/, s Mohamed csak azért jött, hogy megerősítse a régi próféták tanítását, még erősebben buzdítsa az embereket a jóra, és elhozza nekik a Koránt, a törvények legtökéletesebbikét. A törökök gyűlölik a zsidókat, amiért megtagadták és üldözték Jézus Krisztust. Gyűlölik a keresztyéneket is, azt tartván róluk, hogy bálványimádók, akiknek nem elég, hogy istent csináltak Jézus Krisztusból, még a férfi és női szentjeiket is imádják és magasztalják; de hogy emellett még azt is látniuk kelljen, mint borulnak le bálványimádó hódolattal a szentképeik előtt, azt még visszataszítóbbnak érzik, az végképp felháborítja őket. Ugyanis - de azt hiszem, ezt mondtam is már - ők nem tesznek különbséget protestánsok, római és görög katolikusok között, minthogy az előbbiek csak elenyésző számban vannak Törökországban.

 

A törökök hisznek a paradicsomban és a pokolban, ahol a jók elnyerik jutalmukat, a gonoszok elveszik büntetésüket. A Korán gyönyörűségek kertjének ábrázolja a paradicsomot, ahol a legfinomabb érzéki örömök várnak az emberre. A műveletlen és faragatlan törökök legtöbbje azt hiszi, hogy ez betű szerint igaz; de akik értelmesebbek és tanultak is valamit, azok csak allegóriát és metaforát látnak a tejjel és mézzel csorgó csermelyekben, a kristályosan tiszta és hűs vizű forrásokban a zamatos gyümölcsökben, az elbűvölően szépséges és örökké szűz lányokban és még sok más efféle ínyencségben, amit a Korán kínálgat; ezek azt mondják, hogy Mohamed, mivel faragatlan és durván érzéki araboknak prédikált, kénytelen volt úgy beszélni a paradicsomról, mint a tökéletes boldogság honáról, azt ígérve nekik, hogy ott minden vágyuk teljesülni fog. Azok a törökök ellenben, akik józan ítéletűek és felvilágosultabbak, azt vallják, hogy a paradicsomi boldogság szellemi természetű, és mindenekelőtt Isten jelenvalóságának öröméből fakad. A Korán pokolról is ad tanítást, de arról nem szól, hogy ott mifajta szenvedésben és gyötrelemben lesz része az embernek. A józan ítéletűek azt mondják, hogy a kínzó lelkifurdalás lesz a legkeservesebb, valamint az a fájdalom, amelyet Istentől elszakadva érez az ember. A törökök egyébként nem hisznek az örök szenvedésben; azt mondják, egyszer mindenki üdvözül, mert Isten igazságosságával és irgalmával nem egyeztethető össze, hogy a rosszakat örök kárhozatra vesse.

 

Vallási türelem
Ámbár a törökök nagyon ragaszkodnak a vallásukhoz, és alig lát rá példát az ember, hogy valamelyik is elhagyja a hitét és másikra térjen át, mégis nagyon türelmesek, és minden török alattvaló teljes lelkiismereti szabadságot élvez. Szerintük egyedül Istennek lehet dolga, hogy megnyissa az ember szívét; bárkit is üldözni vagy gyötörni azért, hogy olyan vallásra térjen át, amelyben nem hisz, barbárság és gyalázatos kegyetlenség. /Kitűnő lecke vallásüldöző keresztyéneknek./ A törökök soha nem zaklatták görög, örmény, zsidó rájáikat, azaz más vallású alattvalóikat, hogy legyenek muzulmánná. Amazoknak megvannak a templomaik, emezeknek a zsinagógáik minden városban és faluban, ahol laknak, és szabadon és nyilvánosan gyakorolhatják a vallásukat. Igaz ugyan, hogyha újat akarnak építeni - vagy mert leégett, vagy mert összedőlt a régi -, nagyon sokat kell fizetniük az engedélyért.

 

Korán
A török ember szemében isteni mű: a legtökéletesebb törvény foglalata, amelyet Isten adott az embernek, s amelyben minden benne van, amit tudnia és tennie kell, hogy üzvözüljön. Ebből alkották meg a kánoni és a polgári jogot is. Megvan benne a tízparancsolat, azaz amit Mózes rendelt, és azonfelül öt másik is, amit vallásuk fundamentumának tekintenek.

 

Ezek:

l. tettel és szóval megvallani, tanúsítani, hinni és megerősíteni, hogy Isten egyetlen és egyedülvaló, sem társa, sem párja, sem kísérője nincsen; és hogy prófétája, Mohamed az ő igazi küldötte;

2. megtartani a ramadán vagy ramazán havi böjtöt;

3. imádkozni a megszabott órákban és módon, ahogy Isten megparancsolta prófétája által;

4. gyakorolni a felebaráti vendégszeretetet és istápolni a szegényeket;

5. nem elmulasztani a zarándoklást Mekkába, s ott meglátogatni Beitullaht, Isten szent házát. A zarándoklat parancsa mindazoknak szól, akiknek van idejük és módjuk odamenni.

 

Az első parancsolatot mindenki nagyon szigorúan megtartja. Istent és szent nevét, mint már mondtam is, különösen mélyen tisztelik. Ez abban is megmutatkozik, hogy akármibe fogjanak is bele, mindig ezzel kezdik: "biszmillah", azaz: Isten nevében. Csak annyit mondhatok, bár a keresztyének is olyan mély tisztelettel és hódolattal lennének Isten és szent neve iránt, mint a törökök.

 

Ramazán
A második parancsolat a ramazán vagy ramadán böjt megtartására szól. Mihelyt feltűnik az égen a hold, mely e nevet viseli, ágyúlövéssel figyelmeztetik rá a népet, a müezzinek pedig, akik az imádság óráit kiáltják szét a minaretek erkélyeiről, az egész várossal tudatják a hírt. A böjt harminc napig tart, ameddig a holdhónap. Török embernek ezalatt nem szabad sem innia, sem ennie, sem bármit a szájába vennie, még pipáznia sem /ami a legkeservesebb megpróbáltatás /, napkelte és napnyugta között. Utána azonban ehetnek mindent, amit csak akarnak; egész éjjel lakomáznak és mulatoznak. Ez a böjtölés, vagyis koplalás az egyszerű népet sújtja igazán, mert az kénytelen dolgozni, hogy megéljen; kivált, ha nyáron jön el az ideje; a törökök ugyanis holdhónapokra osztják fel az esztendőt, és így sem a ramazánnak, sem más ünnepüknek nincsen egyszer s mindenkorra megszabott napja; Ha a ramazán történetesen nyár derekára esik, és éppen a nagy dologidőre, olyankor bizony sokat szenvednek, mert akárhogy szomjaznak, akárhogy izzadnak is, egy csöpp vizet sem mernének a szájukba venni, hogy fölfrissüljenek tőle. A gazdagoknak sokkal könnyebb a dolguk; ők a nappalból éjszakát csinálnak, az éjszakából meg nappalt, vagyis nappal alszanak, kivéve az imádság óráit, amikor fölkeltetik magukat a szolgáikkal, éjjel meg fönn vannak és dőzsölnek. Hiába a szigorú koplalás: a törökök ezalatt vidámabban vannak, mint akármikor, kivéve bajrám idején. A kávéházak egész éjjel nyitva tartanak; jönnek - mennek az énekesek, a komédiások, a karagözök vagy bábosok, akik néhány paráért elmulattatják az iszogatókat.

 

Nincs szebb látvány, mint Konstantinápoly bizonyos távolságból, például Perából nézve ramazánéjszakák idején. A mecsetek minaretjeinek erkélyeit körberakják lampionokkal, olyanformán, mintha tűzkoszorú vagy tűzszalag futna körbe rajtuk. Mivel a nagy mecsetek minaretjein három erkély van egymás alatt, ott három-három sor lampion látható. Amellett még köteleket is vetnek át egyik minaretről a másikra, s leleményes elrendezésben kisebb-nagyobb lámpásokat akasztanak rájuk, olyanformán, hogy arab betűk rajzolódjanak ki, sőt egész mondatok is Istent, Mohamedet és a szultánt dicsőítve. Mivel Konstantinápolyban számtalan mecset és kápolna van, kivilágítva valamennyi, és hogy a város amfiteátrumszerűen épült, szebb és lenyűgözőbb fényjátékot elképzelni sem lehet annál, mint amit bajrámkor látni, meg a donanma néven ismert népünnepélyek alkalmából, amelyeket akkor rendeznek, amikor a szultánnak fia születik, vagy amikor fényes diadalt aratott.

 

Bajrám
Mihelyt feltűnik az égbolton a savvál hold, amely a ramazán után következik, számtalan ágyú sortüzével adják hírül a népnek, hogy beköszöntött a nagy Bajrám, vagyis a török húsvét ünnepe. Az ünnepség másnap kezdődik, és három napig tart. A Nagyúr, trónusán ülve, kora reggel kihallgatást ad a Porta összes nagyjainak. Fogadja bókjaikat, mindegyiknek csókra nyújtva a bal kezét. Ez az egyetlen alkalom, amikor ilyen kegyben részesülnek. Ezután nagy ünnepélyességgel és fényes díszkísérettel a Szent Szófia mecsetbe vonul, mögötte egész udvara. Az esztendő egyetlen más napján sem jelenik meg nyilvánosan ekkora pompával és fénnyel. Az összes törökök, kiváltképpen a tehetősek, új ruhát öltenek e nagy ünnepen. A birodalom nagyjai még a szolgáikat és a rabjaikat is új ruhába öltöztetik ilyenkor. Kurbánt, azaz áldozatot is mutatnak be, ki-ki a tehetsége szerint; ki ökröt vágat, ki juhot, ki meg bárányt. Az állatok fejét vörösre, zöldre vagy más színűre festik, és néhány óra hosszára közszemlére teszik ki a házuk elé; a húsát aztán szétosztják a szegények közt. Ilyenkor gyakran megajándékozzák egymást az emberek. A bajrám három napja alatt nagy tömeg hullámzik az utcákon és a tereken. Némelyek sétálgatnak, mások abban találják örömüket, hogy meghintáztatják magukat néhány aszperért; mások megint másként szórakoznak, ki-ki a tetszése szerint. Az ismerős törökök összeölelkeznek, ha találkoznak, köszöntik és jókívánságokkal halmozzák el egymást. De én azt találom a legszebbnek és legfigyelemreméltóbbnak, hogy ilyenkor kibékülnek a haragosok is; elfelejtik esetleges sérelmeiket; hitük szerint, ha nem így cselekszenek, akkor nem igazán szép a bajrám vagyis a húsvét. Evangéliumi eszme, bárcsak a keresztyének is úgy követnék, miként a törökök! A bajrám három napja alatt naponta reggel nyolckor, délben és délután négykor több mint száz ágyú szólal meg Konstantinápolyban a Szeráj-foknál s más helyeken felállított ütegekből, amire a kikötőben horgonyzó összes hajók összes ágyúi felelnek. A bajrám három éjszakáján még fényesebb a kivilágítás, mint a ramazán éjjelein. A főbb mecseteknek a tetejét, sőt az egész törzsét kirakják lámpásokkal, úgyhogy valóságos tűzoszlopok gyanánt fénylenek. A török hajóknak, különösen a hadihajóknak és a gályáknak az árbocait és kötélzetét is teleaggatják lampionokkal; elragadó látvány! A Nagy Szeráj és Galata között a kikötőben tűzijátékot rendeznek és röppentyűket lőnek a magasba. A bajrámot követő három nap a török nőknek is ünnepük. Csapatostul lepik el ilyenkor az utcákat, sétálgatnak, boltról boltra járnak, vagy piacról piacra, ahol az árusok elébük rakják, ami drága és finom holmijuk csak van; vannak, akik a fekete-tengeri szorosban hajókáznak, mások kirándulnak a környékre, a zöldbe.

 

Hetven nappal a nagy bajrám, vagyis a ramazán bajrámja után újabb ünnepük van a törököknek; ez a kis bajrám vagy a hadzsik bajrámja. Ez csak egynapos. Semmi említésre méltó nem történik, hacsak az nem, hogy előtte való este kivilágítják valamennyi minaretet, s hogy reggel a Nagyúr nagy fénnyel és pompával vonul a mecsetbe.

 

Tisztálkodás
A muzulmán törvény harmadik parancsolata előírja az imádkozást az arra rendelt és megszabott órákban. Mielőtt részletesebben szólnék erről, hadd mondjam el röviden, mit neveznek a törökök tisztátalanságnak, és mit tartanak az Istenhez való fohászkodás előtti kötelező tisztálkodásról. Két fő tisztálkodási formát ismernek: az egyik a közlü, a másik az abdeszt. / Az előbbi a száraz lég- és gőzfürdő, amelyről hosszasabban írtam már az egyik levelemben./ Oda akkor mennek, ha előtte az asszonyukkal háltak; ha lerészegedtek vagy ha egyáltalán csak bort ittak is; ha halottat érintettek meg vagy temettek; és végül, ha rájuk fröccsent a vizeletük vagy más rondaság, amit egyébként nagyon igyekeznek elkerülni; ezért vizeléskor mindig lekuporodnak, mint a nők, és hosszan dörzsölődnek a falhoz, nehogy egy csepp is rájuk vagy a ruhájukra hulljon. Ha fentiek szerint ilyen vagy olyan módon véletlenül beszennyeződnek, akkor el kell végezniük az említett két tisztálkodást, tehát fürdőbe mennek, s aztán abdesztet végeznek, mielőtt imádkoznának. De beszennyeződhetnek úgy is, hogy egyszerűen csak azt teszik, amit bárkinek kell; vagy ha elered a vérük, ha hánynak, ha elvesztik az eszméletüket, ha elnevetik magukat vagy elalszanak a mecsetben, vagy ha akár csak megérintenek egy ott alvót, ha megölelnek vagy egyszerűen csak megcsókolnak egy nőt, ha kutyához, disznóhoz vagy más tisztátalan állathoz nyúlnak. E sok különféle esetben elegendő a tisztuláshoz az abdeszt, de azt is csak akkor kell elvégezniük, amikor már imához készülődnek.

 

Hadd mondjam most el, miként végzik ezt a tisztálkodást: l. Háromszor megmossák a kezüket, az ujjaik hegyétől a csuklójukig. 2. Háromszor kiöblítik a szájukat, s egy kis kefével vagy a jobb kezük hüvelykjével megtisztogatják a fogukat. 3. Háromszor átöblítik az orrukat, a tenyerükből szippantva fel a vizet az orrlyukukba. 4. Háromszor vizet loccsantanak az arcukba a két tenyerükkel. 5. Háromszor megmossák a karjukat, csuklótól könyökhajlatig. 6. A jobb hüvelykjükkel és mutatóujjukkal megdörzsölik a fejüket, homloktól fejtetőig. 7. Ugyanazzal a két ujjukkal kívül-belül megmossák a fülkagylójukat. 8. Végül háromszor megmossák a lábfejüket, lábujjtól bokáig. Azok, akik reggel lábat mostak már, mielőtt felhúzták volna a meszttel, vagyis a sárga szattyán lábbelivel egybevarrott csamiasirjukat, azaz bő vörös bugyogójukat /az ugyanis mindig vörös színű/, napközben, amikor az abdesztjüket végzik, egyszerűen csak végighúzzák a megnedvesített jobb hüvelykjüket és mutatóujjukat a mesztükön. Sok hókuszpókusz vagy inkább babonaság! Pedig úgy kell végezniük, s abban a rendben, ahogy itt elmondtam, máskülönben tökéletlen lenne a tisztálkodásuk, és az imádságuk is meddő maradna. Hogy az abdesztjüket kényelmesen elvégezhessék, a mecsetek udvarán mindig ott van a kút vagy a gondosan feltöltött nagy medence több vizescsappal, hogy egyszerre többen is tisztálkodhassanak. Ha úton vannak a törökök, vagy sivatagban járnak, ahol nincsen víz, akkor fűvel, földdel vagy homokkal is elvégezhetik az abdesztet.

 

Imádkozás
Minden töröknek napjában ötször kell imádkoznia. Az első imádságot, a szabah namazit, napkeltekor végzik; a másodikat, amelynek namazi a neve, délben; a harmadikat, az ikindi namazi nevű imát, négy órakor; a negyediket, az aksam namazit, mindjárt napszállta után ; az ötödiket pedig, amelyet jatszi namazinak hívnak, a teljes sötétség beállta után körülbelül egy órával. A hithű muzulmánok soha nem mulasztják el ezt az öt imádságot, de különösen az elsőt, a délit és az estit kell nagyon szigorúan vennie mindenkinek. Ha történetesen nincs mecset a közelükben, hogy oda menjenek, akkor ott imádkoznak, ahol éppen vannak, utazás közben akár a mezőn, vagy akár odahaza, ha nem mehetnek ki. Pénteken - ez az ő vasárnapjuk - van még egy imájuk reggel kilenckor: a kusluk namazi. Olyankor a legzsúfoltabbak a mecsetek.

 

Müezzinek
Minthogy a törököknél el van tiltva a harang, sőt még azt sem engedi meg a törvényük, hogy utcai nagy órák figyelmeztessék őket az imádság idejére, kikiáltókat, müezzineket alkalmaznak, akiknek vízióráik vagy homokóráik vannak, hogy azokhoz igazodjanak. Amikor elérkezik az imádság órája, a minaretek erkélyére fölmegy egy-egy müezzin, és bedugva a fülét a két hüvelykujjával, torkaszakadtából elkiáltja és többször is elismétli, hogy Allah kebúr; lá-iláhe illá Allah, ahia hielfela. Ezeknek az arab szavaknak a jelentése: "Allah nagy; nincsen más isten Allahon kívül; jöjjetek hát imádkozni; figyelmeztetlek benneteket." A világ négy tája felé kiáltják, jobban mondva kántálják ezt a szöveget; a déli oldalon kezdik és a nyugatin végzik. Mivel Konstantinápolyban több nagy mecset van, s mindegyikhez tartozik minaret, kettő, négy vagy némelyikhez hat is, és mivel ezenkívül nagyon sok mecset is van egy-egy minarettel, végtelen sok müezzin kiáltozik, vagyis kántál egyazon időben s igen messzire hallatszón, ami egészen különös muzsikaként hat az újonnan érkezőkre. De csakhamar hozzászokik az ember, és aztán már ügyet sem vet rá. Itt, Rodostóban nem hallunk ilyesmit, mert a lakónegyedünk eléggé távol van a törökökétől, s ennélfogva mecset sincsen a szomszédságunkban.

 

Mecset
Míg a müezzinek ilyen szépen zengedeznek, ki-ki készülődik az imádságra, s végzi az abdesztjét. Utána a mecsetbe mennek, nagyon illedelmesen és példamutató komolysággal. A kapuban levetik a papucsukat. Aki attól tart, hogy netán elcserélik, az a hóna alá fogja, vagy a kezébe veszi. Mindenki elfoglalja a helyét, és a sarkára guggol, ami a keletieknél a legnagyobb tiszteletet kifejező testtartás. Így várják nyugodtan, hogy az imám, vagyis a mecset papja, elkezdje, ami úgy történik, hogy föláll, tenyerét szétterpesztve a két hüvelykujjával bedugja a fülét, és ezt mondja: Allah kebír, vagyis hogy Allah nagy. A gyülekezet szintén föláll, s ki-ki ezt mondja magában: "Mindenben utánozni fogom ezt az imámot." Hajladoznak erre-arra, különböző testtartásokat vesznek föl, s míg az imám fennhangon fohászkodik, a nép halkan mondja utána a szöveget. l. Bedugják a fülüket a két hüvelykujjukkal, annak jeléül, hogy nem akarnak hallani semmit, s hogy nincsen számukra más, csak az imádság. 2. Karjukat keresztbe fonva, két kezüket a vállukra teszik, ami azt jelenti, hogy most leteszik minden földi dolgukat, hogy átadják magukat a jelen lévő Istennek. 3. Törzsüket mélyen előre döntik, kezüket a térdükre támasztva. 4. Letérdepelnek. 5. Egy pillanatra a sarkukra ülnek. 6. Leborulnak a földre, megcsókolják, közben a két tenyerükkel a földre támaszkodnak. 7. Föltérdelnek. Fölegyenesednek, fölállnak, kezüket a mellükön keresztbe téve. - Minden mozdulathoz egy-egy rövid fohászt mondanak, egészen halkan mormolják, csak az Allah kebír-t kiáltják közbe-közbe fennhangon. Imáikat azzal fejezik be, hogy végigsimítják az arcukat és a szakállukat, közben hangos szóval magasztalják Istent. Körülbelül fél órát tart az egész. Elfelejtettem megemlíteni, hogy mindeközben végig Mekka felé, azaz keletnek fordulnak. Minden mecsetben ott van a kible, egy fülkeszerű mélyedés a falban, jelzi a keleti irányt. Hétfőn, szerdán és pénteken a nagy mecsetek főpapja fölmegy a szószékre, elolvas egy fejezetet vagy néhány passzust a Koránból, és magyarázatot fűz hozzá a saját értelmezése szerint. Vannak kántoraik is, akik néha himnuszokat és egyházi énekeket énekelnek, elnyújtott, bánatos dallamra. A nép sosem énekel fennhangon, nehogy még gyászosabb legyen az összhatás.

 

Áhítat
Az ember csak csodálja a törökök mély vallásosságát, és nem győz okulni rajta. A török ember, ki szent helynek tekinti a mecsetjét, mindig a legmélyebb áhítattal lép be oda. Ott nincs beszélgetés, fecsegés, nevetgélés, mint a keresztyén templomok legtöbbjében. Bárhol végezzék is az imájukat, akár a szabad mezőn, akár egy köztéren, csodálatra méltó áhítattal, odaadással és elmélyültséggel imádkoznak; semmi el nem vonja a figyelmüket; ha a világ legérdekesebb eseménye zajlanék mellettük, arra sem fordítanák oda a fejüket, hogy megnézzék. Egy szó, mint száz, buzgóbban, serényebben, jámborabbul és áhítatosabban gyakorolják a vallásukat, mint a keresztyének a magukét; ezt persze csak általánosságban mondom.

 

Áhítatuk tárgya az egyetlen és egyedülvaló Isten. Akármilyen hódolattal és tisztelettel vannak is Mohamed iránt, őt mégis csupán embernek tekintik; ha mégannyira választja is Istennek, aki prófétájává fogadta, imádkozni soha nem imádkoznának hozzá, mert az csúf bálványimádással lenne egyenlő. Bár a purgatóriumban nem hisznek, miként a keresztyének sem hittek benne az első öt vagy hat évszázadban, a halottaikért mégis imádkoznak, mint annak idején az első keresztyének is; imádságaik és fogadalmaik célja, hogy rokonaik és barátaik mielőbb örök boldogságra jussanak. Igaz ugyan, hogy e hittételt illetően nincsen osztatlan egyetértés a törökök között.

 

A nők vallásossága
A török nők nem járnak templomba. Thévenot és más utazók állítása szerint azért nem, mert a törökök oly kevéssé becsülik a nőket, hogy azt hiszik, még a paradicsomban sem jut hely nekik, és szinte nem is tekintik őket értelmes lénynek; így gondolkodván felőlük, már kicsi korukban sem nevelik őket vallásosságra és istenfélelemre, s így a nők nem is vesznek részt a vallásgyakorlásban. Azt hiszem, e jó urak, kik efféle érzelmeket tulajdonítanak a törököknek, inkább maguk nézik le és veszik semmibe a nőket. Én ugyanis nem egy alkalommal éppen az ellenkezőjét láttam, annak, amit ők állítanak.

 

- Megkérdeztem egyszer egy józan ítéletű és okos török embertől, hogy miért nem engedik be asszonyaikat a mecsetekbe. A válasza az volt, hogy nem illik a két nemnek összevegyülnie, amikor Istenhez imádkoznak; és hogy csak zavarnák egymást; s hogy különösen a nők, kik rendszerint nyughatatlanok, locskák, és kevésbé tartózkodóak, mint a férfiak /a török nőkre értette/, különösen ők zavarnák állandó izgés-mozgásukkal és tiszteletlen magatartásukkal a férfiakat; s hogy Keleten sosem volt szokás vagy gyakorlat semelyik vallásban, hogy a férfiak és a nők elvegyüljenek a vallási gyülekezet helyén, mint ahogy a keresztyének között szokás: egyébként is, az ő asszonyaik odahaza ájtatoskodnak, ahol kevésbé szóródik szét a figyelmük, és jobban össze tudják szedni a gondolataikat.

 

Ámbár a török nők nem járnak a mecsetekbe, tudomásom van róla, s nem is egy embertől hallottam, hogy az előírt órákban ők is elvégzik a tisztálkodást és az imádságot, ugyanúgy mint a férfiak, talán csak azzal a különbséggel, hogy nem olyan szabályosan, nem olyan lelkiismeretesen és nem olyan elmélyülten, és soha nem nyilvánosan, hanem a háremjük, vagyis a lakosztályuk falai között. Ahogy Perából jövet leereszkedik az ember Galatába, a dervisháztól egy kicsivel lejjebb egy kápolnácska áll; egy nap, hogy arra jártam, török asszonyok tódultak ki onnét; kérdeztem, mi az. Azt mondják, hogy most ért véget az ájtatosság abban a kápolnaszerű épületben, amelybe csak nőknek van bejárásuk, férfiember be nem tenné oda a lábát. Alig hinném, hogy ne volna Konstantinápolyban egyebütt is olyan kápolna, amelyet csak nők látogathatnak. Ezenkívül eljárnak imádkozni még a nagy mecsetek mellett lévő türbékbe is, ahol a szultánok síremlékei találhatók.

 

A törökök törvényének negyedik parancsolata előírja az irgalmasság és a vendégszeretet gyakorlását. Mondhatni, ezt a parancsolatot általában igen lelkiismeretesen megtartják. Nem hinném, hogy akadna még egy nemzet, amely minden tekintetben oly irgalmas volna, mint a török, s amelynél, ennek folytán, oly csekély számban volnának koldusok. Az irgalmasságot itt olyan komolyan veszik, hogy kiterjesztik még az állatokra is. De úgy emlékszem, hogy erről már hosszasabban írtam Önnek az egyik régebbi levelemben, ezért most nem ismétlem meg, amit ott elmondtam már.

 

Mekkai zarándoklat
Az ötödik s egyben utolsó parancsolatot, amely szerint életében egyszer mindenkinek el kell zarándokolnia Mekkába sokkal kevésbé tartják meg, mint a többit. Minden török mindig hangoztatja, hogy oda készül, s éppen azon fáradozik, hogy lehetőséget teremtsen a szent zarándoklatra -, de mindig közbejön valami, ami meggátolja őket a véghezvitelében. Annak ellenére, hogy minden esztendőben nagyon sok zarándokkaraván indul útnak Szkutariból, Kairóból, Aleppóból és az oszmán birodalom számos más helységéből Mekkába, nekem az az érzésem, hogy ezer, sőt tízezer törökből talán egy sem járta meg azt a zarándokutat; pedig a hadzsiknak - így hívják azokat, akik jártak ott - nagy a becsületük és a tekintélyük. Azonban az út olyan hosszú, keserves és fáradságos , és a költségek olyan magasak, hogy vagy elmegy tőle a kedve a legtöbb embernek, vagy bele sem tud vágni. Azt hallottam, hogy sok hádzsi, vagyis zarándok valósággal szakmányban jár Mekkába, hogy ellátogasson a Beitullahba, Isten szent házába. s ott azokért vagy azok helyett imádkozzék, akik megfizették érte.

 

Mekkai balzsam
A pompás és csodálatos mekkai balzsamot is csak ezektől a hádzsiktól lehet beszerezni vagy megvásárolni, minthogy a keresztyének és a zsidók ki vannak tiltva Mekkából, amelynek még a közelébe se mehetnek. Amikor a zarándokok megérkeznek Aleppóba, Kairóba, Szmirnába vagy Konstantinápolyba, nagy tételekben eladják az ottani zsidóknak, akik rendszerint meghamisítják, kopaival és perubalzsammal vagy más fajtákkal keverik, úgyhogy a frankok csak igen nehezen juthatnak hozzá a tiszta és hamisítatlan mekkai balzsamokhoz, ugyanis ők soha nem kereskednek közvetlenül a törökökkel, s még kevésbé a hádzsikkal. A frankok teljes levantai kereskedelme zsidók közbejöttével bonyolódik le. Nekem van azért egy kis tartalékom ebből a remek balzsamból, amelyet féltő gonddal őrizgetek. Biztos vagyok benne, hogy nem hamisítvány, ugyanis Ali pasától, a mostani nagyvezírtől való. Ő ajándékozott belőle tavaly Kinnoull milordnak egy nagy bardakkal - így hívják azt a gondosan leszurkozott és lezárt fakorsó - vagy fapalackszerű edényt, amelyben egyenest Mekkából érkezik ez a szer. Mylord pedig volt olyan jóságos, hogy nekem is adott belőle egy kis üvegnyit; nagy becsben tartom, mert kitűnően alkalmazható mindenféle seb, sérülés, zúzódás, izomgörcs, inhúzódás stb. orvoslására. Beszedve is használ. Csodás hatású a rossz emésztés, gyomorfájás, elesettség, köhögés stb. ellen. Frank hölgyeink némelyike, fölöttébb kényes lévén /mint sok más hölgy is / a szépségére, mekkai balzsamból és édes mandulatejből készített kenőccsel dörzsöli be esténként lefekvés előtt az arcát, mondván, hogy az táplálja és bársonyossá teszi a bőrt, eltűnteti a pörsenéseket és az előforduló egyéb csúnyaságokat, s megtartja, sőt élénkíti az arc színét. Alighanem Londonban is keresett és kelendő cikk lenne ez a kenőcs, ha Párizsban nem is, mivel az ottani dámák különb kenőcsöt használnak, mely jobban élénkíti az arcuk színét, mint az összes arábiai balzsamok együttvéve. Az azonban bizonyos, hogy a mekkai balzsamnak csodálatos a hatása, de nem is beszélek róla többet, mert még azt találja hinni, Uram, hogy valamiféle kuruzsló ajánlgatja Önnek a csodaszereit.

 

Körülmetélés
Azt bizonyára tudja már, Uram, hogy Mohamed a zsidó és a keresztyén vallásból merített több mindent, megalapítván a saját vallását. A zsidókéból vette a rituális mosakodást; az étkezési tilalmat a disznóhúsra, a megfulladt állatok húsára és a vérre; és főképpen a körülmetélést, amelyet vagy azért választott a keresztyének keresztelési szokása helyett, hogy könnyebben fölismerje majd a háborúkban elesett tanítványait és híveit - mert már akkor sejtette, hogy nem kerülheti el a háborúkat -, vagy talán egyszerűen a kényelmesség és tisztaság okán. Az araboknak ugyanis olyan hosszú a fitymabőrük, hogy nagyon meggyűlne vele a bajuk, ha nem vágnák le; legalábbis így mondta nekem egy örmény ismerősöm, aki hosszú ideig élt közöttük. Ugyanebből az okból metéltetik körül magukat keresztyén létükre a koptok és az abesszinok is, nem pedig, mint némely utazók írták, vallási meggyőződésből.

 

A zsidó gyerekeket a születésük utáni nyolcadik napon kell körülmetélni. A törökök ellenben várnak vele, míg a gyermek meg nem érik, vagy legalábbis míg el nem tudja mondani a hitvallás szövegét, ilyenformán hat-hét éves és tizennégy-tizenöt éves kora között történik a körülmetélése. Mivel ez eléggé költséges ceremónia, a szegényebb emberek addig nem metéltetik körül a gyereküket, míg valamelyik pasa vagy más nagyúr is el nem végezteti ezt a műveletet a saját gyerekein, ilyenkor ugyanis a gazdag fizeti az összes költségeket; úgy hogy néha több mint ötven gyerek is összegyűlik metélésre. Tavaly a valide szultána, vagyis a jelenlegi szultán édesanyja látván, hogy a fiának nincsen gyermeke, és abban reménykedve, hogy kiérdemelheti az Ég áldását, a saját költségén körülmetéltetett legalább kétszáz gyermeket. Amikor felvirrad a szertartás napja, új ruhába öltöztetik a sorra kerülő fiúgyermekeket; gyöngyhímes skarlát föveget, jobban mondva, bő sapkát nyomnak a fejükbe; drágaköves és gyöngyös boglárral ékes övet csatolnak a derekukra. Akinek nincsen, az kölcsönöz vagy bérel; a szegényeken rendszerint hamis a drágakő meg a gyöngy. Ezután pompásan fölszerszámozott paripákra ültetik őket; két férfi áll mindegyikük mellett, hogy elkapja őket, ha ne adj, Isten leesnének. A menet élén a janicsárok lépdelnek, fejükön az ünnepi alkalmakkor viselt magas bőrsüvegük, kezükben a botjuk. Mögöttük dervisek vonulnak, harántfuvolájukat fújják, és kis üstdobjukat verik. Utánuk jön az imám, vagyis a parókia lelkésze. Őt követi az a fiú, akinek az apja viseli a költségeket, vagy ha több apa adta össze a pénzt, akkor mindegyiküknek ott a fia. Gyakori eset ugyanis, hogy nem egy ember viseli az egésznek a terhét. Azok a fiúgyerekek, akiknek a szülei semmivel sem járultak hozzá a kiadásokhoz, a többiek mögött lépkednek, s egyúttal ők zárják be a menetet is. Miután a menet végigvonult több városnegyeden, betér a költségeket viselő személynek vagy személyek valamelyikének a házába, ahol már megtörténtek az előkészületek az ünnepségre. Az összes fiúgyerek fölsorakozik egy nagy terem kerevetpadján, ahol az imam beszédet intéz hozzájuk, s buzdítja őket, hogy legyenek állhatatosak a Koránban foglalt igaz hitük megvallásában, és mindig végezzék el az előírt imádságot, valahányszor a müezzin hívó szavát hallják. Aztán rájuk parancsol, hogy ki-ki emelje föl egy ujját annak jeléül, hogy csak egyetlen Istent ismer el, majd mondja utána arab nyelven a hitvallást, amely így hangzik: Allah Ashadu lá illá Allah-iláhe, Mohamed rasszúl , és ezt jelenti: "Valóságosan csak egyetlen Isten van, és Mohamed az Ő profétája vagy küldötte." Ezután borbélyok lépnek elő, és körülmetélik őket, ami úgy történik, hogy a bal kezük két első ujjával összecsippentik a fitymabőrt, és egy borotvával lemetszik, majd felmutatják a jelenlévőknek, akik torkuk szakadtából így kiáltanak arabul: Allah váhed, Allah kebír, Allah blich, és így tovább; ami azt jelenti, hogy : "Isten egyetlen, Isten nagy, Isten jó " stb. Ilyesféléket mondanak még, hangoskodásukkal elfojtva szegény gyerekek jajkiáltásait a fájdalmas művelet alatt. Utána valamiféle port hintenek a sebükre, és bekötözik. Ajándékokkal vigasztalgatják őket. Minden rokonuk és minden barátjuk ad valamit. A szegény sorsúak olykor egészen nagy értékű ajándékokat kapnak a gazdagoktól. Utána a ceremónia összes résztvevői asztalhoz ülnek és nagy vidámsággal vannak, csak szegény fiúk nem, akik bizony szenvednek, és néha elég sokáig eltart, amíg begyógyul a sebük. A gazdagok ilyenkor rendszerint nagyon bőkezűen bánnak a szegényekkel; ezzel akarják kifejezni örömüket, hogy a gyermekük muzulmánná, azaz igazhívővé lett a körülmetélés által. Aki elhagyja a vallását, hogy törökké legyen, annak is el kell végeznie vagy végeztetnie magán ugyanezt a műveletet, csakhogy őt nem viszik körbe diadalmenetben a városon; egyszerűen elmondja a hitvallás szövegét, és körülmetélik.

 

Tudatlanság
Meg kell hagyni, hogy a törökök jobbára igen tudatlanok. Alig akad köztük, aki csak valamit is konyítana a geográfiához, a históriához vagy egyéb tudományokhoz. A matematikát, az asztronómiát, a józan bölcselkedést hírből sem ismerik. A megrögzöttség, a megszokás, a gyanakvás, de mindenekelőtt a lustaság és a restség eredménye, hogy sem a művészetet, sem a tudományt nem művelik. Mert elképzelhetetlenül lusták. A török legszívesebben a kerevetén üldögélve, pipázgatva töltené el egész napját. Kineveti a frankokat, hogy óraszám sétálgatnak, pusztán mert örömük telik a járásban. Még jobban kineveti azokat, akik ötvenszer is végigmérik a szobát, fel nem foghatja, mi örömet szerezhet ez nekik. Azok a törökök, akik tanulásra adják a fejüket, hogy efendi, vagyis törvénytudó ember legyen belőlük, csak olvasni és írni tanulnak meg, valamint arabul, minthogy ezen a nyelven van írva a Korán, amely a polgári és kánoni jogot tartalmazza. Más nyelvet soha nem tanulnak. Olyan törököt, aki idegen nyelven tudna, keresve sem talál az ember, hacsak rabszolga nem volt valaki Máltán, Itáliában vagy Marseille-ben. Akik az Archipelagosz szigetein születtek, vagy hosszabb ideig éltek ott, vagy pedig gyakran érintkeztek a görögökkel, azok beszélik is a nyelvüket, de ilyenek csak elvétve akadnak. Itt már az is tudósszámba megy, aki jól megtanult olvasni és írni; büszkélkedik is vele a legtöbb, s hogy mindenki lássa, ezüst vagy réz tollszárat tűz dísznek a ruhája övébe.

 

Írás
Kicsi egyiptomi káka- vagy nádheggyel írnak; a tintájuk egyfajta sűrű pépből készül, olyanféléből, mint a kínai tus, csak ez szemcsésebb, és vízzel hígítják; minden papírjukat Franciaországból hozzák be; a papírt tükörsimaságú márványlapon simítják és fényezik, egy erre a célra készült erős, tömör, nagy üveggolyóval mángorolva. Minden török arany vagy ezüstgyűrűt visel, amelybe bele van vésve a neve lombdísz vagy más minta kíséretében. Akik nem tudnak írni, azok a gyűrűjüket használják aláíráshoz: betintázzák és odanyomják a nevük helyére. Ez a gyűrű szolgál pecsétként is.

 

Nyomdák
Néhány éve létesítettek itt egy nyomdát, török földön ez volt az első, sokat beszéltek is róla a keresztyén országokban; azt lehetett remélni, hogy idő múltával kisegíti őket abból a sötét tudatlanságból, amelyben tengődnek. Érdemes elbeszélnem, hogyan került sor az alapítására, s miféle akadályok merültek fel mindjárt kezdetben.

 

Egy tizennyolc- húsz esztendős magyar ifjú, aki azzal a céllal tanult, hogy egyszer majd református lelkész lesz belőle, szerencsétlenségére török fogságba esett l692-ben vagy l693-ban, Thököly háborújában, és elvitték rabszolgának. Hosszú ideig nagyon nyomorúságos körülmények között élt, minthogy egy durva és kegyetlen gazda kezébe került; végül nem bírván tovább a rabsorsot, muzulmánná lett. Ibrahim - ezt a nevet vette föl - okos és talpraesett ifjú ember volt; több esztendőt szentelt a török nyelv és a török törvények tanulmányozásának, s olyan szépen haladt, hogy a végén jól képzett efendi lett belőle. Szerencséjére megismerkedett Ibrahim pasa nagyvezírrel - ezt a nagyvezírt fojtották meg aztán 1730-ban, annak a rebelliónak idején, amely I. Mahmudot trónra emelte. A vezír több ügy intézésében is jó hasznát vette Ibrahim efendinek, aki hamarosan rájött, hogy milyen messzire tekintő, hatalmas elme ez a főminiszter, s hogy mennyire szeretné megbarátkoztatni a törököket a művészettel és tudománnyal. Ezért azt ajánlotta neki, hogy alapítsanak nyomdát Konstantinápolyban. A vezír helyeselte az ötletét, rábízta a megvalósítását, és rendelkezésére bocsátotta a szükséges pénzt is. Betűmetszőket, betűöntőket és nyomdászokat hozattak Bécsből, s máris neki akartak fogni a munkának; azonban az összes efendi és írnokok, akik nagy hatalmú testületet alkotnak a birodalomban, minthogy valósággal a papok szerepét töltik be, s élükön ott áll a mufti is, szembeszegültek a tervvel, és minden erejükkel igyekeztek megakadályozni az újítás megvalósítását. Különböző időpontokban folyamodványokat nyújtottak be a vezírhez, amelyekben előadták, hogy a nyomdász mesterség soha nem honosodott meg a muzulmánok körében; hogy ez az újítás igen nagy veszedelmet hozhatna rájuk, nagyobb számban terjesztvén a könyveket, semmint ajánlatos olvasni őket, ha meg akarják őrizni a közbékét, valamint szent és igaz vallásukat, Mohamednek, Isten küldöttének művét; s hogy végül a Konstantinápolyban és szerte a birodalomban élő ezer meg ezer efendit és írnokot éhhalálra ítélnék ezzel, megfosztva őket írómunkájuktól, minthogy eddig legtöbbnyire ők írták a polgárok leveleit, számadásait és emlékeztetőit, valamint a birodalomszerte használatos összes könyveket, amelyeket azonban ezentúl már csak nyomtatnának. Az efendik testülete látva, hogy a vezír szilárdan eltökélte a nyomda ügyének segítését és támogatását, kis híján fellázította a népet, és majdhogynem felkelést szított. Voltak is kisebb zavargások, és nagy zúgolódás. Az már igaz, hogy a papoknak nagy a befolyásuk a nép gondolkodására, akármelyik vallásról legyen is szó, de minél tudatlanabb és babonásabb egy nép, annál nagyobb ez a befolyás. Véleményem szerint nagy csapás ez az egész társadalomra. Hogy az efendiket és a velük egy húron pendülőket megnyugtassák, megígérték nekik, hogy sem könyvet, sem más írást nem nyomtatnak ki addig, míg be nem mutatták a muftinak, s az jóvá nem hagyta. Ezzel megbékültek.

 

1729-ben működni kezdett a sajtó magának Ibrahim efendinek a házában, aki ott állította fel a nyomdáját. Először néhány török és arab történetet, e két nyelv szótárát, több térképet és néhány más munkát nyomtattak ki, ez utóbbiak között említendő különösen az a francia és török nyelvtan, amelyet de Laria úr, a francia nemzet egyik első dragománja vagyis tolmácsa írt, Halderman atyának, a keleti nyelvekben tudós jezsuita páternek az irányítása alatt. A nyomda azonban nem sokat dolgozott, és nem is nagyon fejlődött, egyrészt mert Ibrahim pasa vezír, aki támogatta, nem sokkal az alapítása után meghalt, másrészt azért sem, mert Ibrahim efendi nem nagyon tudja értékesíteni a könyveit. Nincs mit csodálkoznunk ezen; azok a törökök, akik tudnak olvasni - és korántsem ők alkotják a nagy többséget -, nem nagyon kapkodnak az olvasnivalóan, és nem könyvekkel töltik a ráérő idejüket. Ezért aztán Ibrahim kénytelen igen drágán adni a maga nyomtatta munkákat. Vettem egy példányt a francia és török nyelvtanából: egy findikli zecchinómba, azaz egy aranydukátomba került; ha Franciaországban vagy Hollandiában nyomtatják, húsz garas se lett volna az ára. Félő, hogy ha Ibrahim efendi meghal, egy napon oda lesz a nyomda is, mert amint mondja, olyan csekély hasznot hajt, hogy aligha akad majd török ember, aki a nyakába vegye a terhét és folytassa a vállalkozást: a törököket ugyanis egyedül a nagy haszon reménye bírhatja rá, hogy új vállalkozást indítsanak vagy folytassanak. Náluk a nyereség mindennél előbbre való.

 

Kegyetlenség
Ama törökök között, akiknek van némi tekintélyük és némi hatalmuk, sok szigorú, rideg, sőt kegyetlen embert látni. Kisebb, sőt olykor egészen jelentéktelen vétségekért is gyakran büntetnek falakával, vagyis botozással, száz, százötven, kétszáz, olykor még ennél is több botütést mérve a vétkesre. Ebben az országban eléggé mindennapos a büntetésnek ez a neme. A gazda ezzel bünteti a szolgáit és a rabjait. Először a hátára fektetik a delikvenst, majd a két lába szárát, egymástól kissé távolabb, rákötik egy vastag botra, két ember megfogja a botot a két végén, s olyan magasra emelik, amennyire bírják, hogy a delikvensnek csak a válla érje a földet, és se ficánkolni, se védekezni ne legyen módja; két másik ember pedig kisujjnyi vastag pálcákkal verni kezdi a talpát, olyanformán, ahogy két kovács veri az üllőn a vasat, és közben számlálják az ütéseket, míg le nem vernek annyit, amennyit kirótt rá a bíró. Aki elszenved, vagy amint itt mondják: "megeszik" két-vagy háromszázat, utána néha hónapokig nyomja az ágyat, mielőtt megint lábra tudna állni. De aki csak harmincat-negyvenet kap, ami csekélyebb vétségekért mindennapos büntetés, az szinte meg se érzi. Láttam olyant is, aki harminc ütés után még futni is tudott. Falakával, azaz botozással büntetik a tetten ért utcanőket is, de őket csak elfeneklik az alsónadrágjukon át.

 

Nők
Bizonyára régen várja már, hogy írjak valamit a török asszonyokról. Megpróbálok hát eleget tenni a várakozásának, de előre megmondom, hogy frank férfi nem adhat valami nagyon pontos és nagyon részletes beszámolót róluk, minthogy soha meg nem nézheti és semmi körülmények között meg nem látogathatja őket. A török nő nagyon fehér bőrü, mert alig jár ki, és csak ritkán éri napfény. Frank hölgyeinktől hallottam már nemegyszer, hogy a török asszonyok igen szemrevalóak. Az bizonyos, hogy a szemük szép. A legtöbben festik a szemöldöküket, rasztikkal vagy szürmével húzzák ki feketére, ugyanúgy mint a szempillájukat is; ezt gyakran megfigyelhettem magam is, mert úgy fátyolozzák el magukat, hogy kilátszik a szemük és egy kicsit az orruk is.

 

A török férfi nagyon féltékeny a feleségére. Soha nem engedi el hazulról, csak hetenként kétszer a fürdőbe és nagy néha levegőzni egy keveset vagy hajókázni a fekete-tengeri szorosban. De még olyankor se mehetnek ki egyedül, mindig kíséri őket valaki, rabnő vagy szolgáló. Az egyszerű asszonyok sem járnak piacra vagy bevásárolni; még a férjük boltjába sincs bejárásuk. A török férfiember még a legmeghittebb barátját, a legközelebbi atyafiát sem ereszti be soha a háremébe, vagyis a női lakosztályba. Megszentelt hely az, ahová a ház urán kívül férfiembernek tilos belépnie.

 

Nemhiába féltékeny a feleségére a török. Jól tudja, hogy a legtöbb nő híjával van a szemérmességnek és a tartózkodásnak, s hogyha nem rettegnének a falakától, a talpveréstől, örömest felkínálkoznának a legtöbb férfinak, akivel szembetalálkoznak. Nem sarkalatos erényük a szűziesség, legalábbis nem sokan tudják mi az. A frankok mégis nagyon óvakodnak a társaságuktól, mert ha egy keresztyén férfit véletlenül bizalmas kettesben találnak egy török nővel, akkor vagy át kell térnie mohamedánnak, vagy a fejét veszik, vagy legalábbis csak nagyon drágán válthatja meg az életét. A török nők rettenetesen lusták; alig akad köztük, aki selyemfonással vagy fátyolkendők hímzésével töltené az idejét. Az itteni nők, de különösképpen a görög asszonyok és a mi frank dámáink közül is sokan kitűnően értenek a hímzéshez. Ez a leggyakoribb foglalatosságuk. Akármiféle hímzőmunkát elvégeznek, mégpedig utolérhetetlen tökéletességgel. De drágán is adják. Láttam egyszerű fátyolszövet kendőket selyem tűfestéssel hímezve, ötven-hatvan tallérért vagyis piaszterért darabját. A török asszonyok az idejük java részét a kereveten üldögélve töltik, kávézgatnak, pengetik a gitárra emlékeztető hangszerüket, dúdolgatnak, masztixot rágnak. Az itteni nők legtöbbje, legyen bár török, görög, frank vagy egyéb, szinte egész nap rágja a masztixot, állítólag ez tisztítja a fogat, erősíti a fogínyt, és üdévé teszi a leheletet. A török nők el-ellátogatnak néha a rokonaikhoz és a barátnéikhoz, egymás háremébe. Szórakozásul meghívnak olykor magukhoz egy-egy csenkeniszt, komédiásnőt is, akiknek egyike-másika férfinak öltözik, különféle komédiákat vagy rendszerint inkább szemérmetlen paraszttréfákat adnak elő. A pasák és más nagyurak asszonyai mindenben duskálnak; pompásnál pompásabb és szebbnél szebb ruhákkal és ékszerekkel hivalkodnak; rabnők és szolgálólányok serege szolgálja őket meglepően nagy tisztelettel és alázattal; semmi nem hiányzik nekik, csak egy kicsivel több szabadságuk lenne; de ezért sem nagyon bánkódnak, mert hiszen úgy nevelték őket, hogy egész életüket elzárva töltsék, és más életmódról nemigen van fogalmuk. Ha arról hallanak, hogy miként élnek a francia vagy az angol nők, hiszik is, meg nem is, de sajnálni azért sajnálják őket, s őszintén mondják, hogy ők bizony nagyon nem szeretnének olyan magukra hagyatva élni, mint az európai asszonyok. Talán azért, mert túlontúl kevésbe nézik saját magukat, azt képzelik magukról, hogy törékenyebbek, mint valójában. A török nőket nagy tudatlanságban nevelik. Nem hiszem, hogy egész Konstantinápolyban akadna négy, aki olvasni tud; írni még annyi sem. Mire tanítják hát őket? Énekelni, gitározni, buján táncolni és a férjüket ölelni. Mivel nem látnak más férfit és nem érintkeznek mással, s mivel a legtöbbjük fölöttébb szerelmes természetű, állandó témájuk a szerelem. Fondorkodások, hirtelen fellobbanó érzések és a nyomukban járó féltékenység, gyűlölködés és ezer más szenvedély, amit a szerelem támaszt: ez az életük.

 

Szerelmi üzenetek
Ámbár a férfiak nem járnak el az asszonyokhoz, sokukban mégis fellobban a vágy, ha csak futólag látnak is egy asszonyt vagy egy leányt az ablakában vagy az utcán, vagy ha egyszerűen csak meghallanak valamit felőlük azoknak az örmény és zsidó asszonyoknak valamelyikétől, akik háremről háremre járva árulják a nőknek való portékájukat. Ezek aztán elmondják egyik-másik fiatal embernek, hogy ez vagy az a csodás szépségű leány többször is látta őket káfesze, vagyis az ablakrácsa mögül, és máris nagyon megkedvelte. Gyakran nem is kell több ennél, hogy az ifjú nagy szerembe essék. Ilyenkor aztán igen furcsa jelét adják szerelmének. Üzen a kedvesének, hogy egy meghatározott órában tartózkodjék az ablakrácsánál, s amikor az valami módon jelt ad neki, hogy látja, ő a handzsárjával, vagyis a nagy tőrével hosszú vágást ejt a karján, ami azt jelenti, hogy jobban szereti őt a tulajdon vérénél, amelyet kész kiontani érte. Sok fiatal férfit láttam, akiknek a karját könyöktől csuklóig elborították a nagy kardvágások behegedt nyomai és a széles sebhelyek; maguk kaszabolták így össze magukat, hogy szerelmüket bizonyítsák olyan asszonyok vagy lányok iránt, akiket legtöbbször még csak nem is láttak. Igaz, hogy csak janicsárok és más alantasabb emberek adják ily barbár módon jelét a szerelmüknek. A többiek csiszoltabb módot választanak ehhez. Az említett zsibárus asszonyokkal különféle jelképes tárgyakat küldenek a kedvesüknek; olyanformán, ahogy mi szerelmes levélkéket szoktunk küldözgetni. Ezeknek az értelmét a hagyományból tudja mindenki. Lássunk néhány példát.

 

A férfiak az alábbiakat küldhetik az asszonyoknak vagy a lányoknak:

l. masztixot, aminek az értelme: " Szeretlek, ó, te drága lány!"

2. sót: "Szerelmem tüze érted lángol";

3. dohányt: "Szerelmem őszinte és hűséges";

4. pézsmát: "Nem vagyok görög, aki csal és hazudozik";

5. mirhát: "Adja az ég, hogy vágyamat töltsem veled!"

 

A nők az alábbiakat küldhetik a kedvesüknek válaszul:

l. egy marék földet, aminek az értelme: "Szabadulj meg régi szerelmeidtől!";

2. hajat: "Ó fejemnek ékessége!";

3. egy fej hagymát: "A karod: öv a derekamon";

4. egy babszemet: "Te miattad nem tudtam aludni az éjjel";

5. egy darab szenet: "Szerelmem izzóbb a tiédnél".

 

Van még számtalan más is, de azokat nem ismerem. Nem volt még szerencsém török módra udvarolni. Amiket fentebb elmondtam, azokat is egy frank hölgytől tudtam meg; nagyjából láthatja belőlük, Uram, milyen is a török szerelem.

 

Házasság
Most, hogy már elmondtam egyet s mást a szerelmükről, ideje mondanom valamit a házasságukról is. A török embernek háromféle asszonya lehet: törvényes felesége; olyan, akit kábinba vesz; végül ágyasa vagy rabnője. A török férfi, amikor törvényes feleséggel akar egybekelni, addig nem is látja az asszonyt, míg meg nincs kötve a házasság, sőt, míg melléje nem fekszik a hitvesi ágyba. Legelőször a lány apjával vagy a fivérével vagy a legközelebbi férfi rokonával állapodik meg a tartásdíjról, amelyet akkor kell fizetnie, ha előbb hal meg a feleségénél, vagy ha elküldi a háztól az asszonyt. Amikor megvan a megállapodás, kerítenek két-három tanút, és elmennek velük a kerületi kádihoz, aki ellátja a közjegyzői teendőket: elkészíti a szerződést a kikötött feltételek szerint, aláírja a szerződő felekkel, valamint a tanukkal, ha tudnak írni. A feleség semmi mást nem visz a házasságba, csak a kelengyéjét, amely egy szoba bútorból, a pipereeszközeiből, ruháiból és csecsebecséiből áll: hogy miből mennyije van, azt atyjának és férjének a helyzete és vagyona szabja meg. A kelengyét az esküvő előtti napon ünnepélyesen átviszik a férj házába. Két-három lóra rakják a kerevetet, tehát a párnákat és a mindereket, vagyis matracokat más bútorokkal együtt; két-három másik ló viszi a málhákat és a ládákat, a feleség pipereeszközeivel és ruháival; egy másik ló hátára nagy vasketrecfélét tesznek, abban vannak a feleség csecsebecséi, valamint különféle edények, illatszeres üvegek, füstölők, ezüst csészetartók. Gyakran megesik, hogy sokkalta több bútor, edény, ékszer gyűlik össze, mint amennyije valóban van a feleségnek; kölcsönbe vesznek sokat, hogy legyen mivel parádézni eznap. A kelengyét hordó lovakat vagy öszvéreket nagy strucctollakkal, szalagokkal, aranyfüstlemezkékkel cicomázzák fel. Mindig több jószág van ott, mintsem kellene. Néha tíz-tizenkét lóra málházzák a kelengyét, amelyet könnyen elvinne három vagy négy ló is. Amikor a kelengye megérkezik a férj házába, kirakják a parádés szobában, hogy mindenki lássa. Másnap ünnepélyesen elkísérik az asszonyt a férjéhez. A menetet janicsárok nyitják meg, akik a magas, ünneplős bőrsüvegüket viselik. Mögöttük egy férfi lépked, vastag botot tart a magasba, a bot végén piramisforma alkotmány látható, szalagocskákkal, aranyfüstlemezekkel, virágokkal, viaszból készült csecsebecsékkel díszítve. Arany- és ezüsthímes kendőket, apró ékszereket, szalagokat s más ajándéktárgyakat aggatnak rá, amikkel a rokonok és barátnők kedveskedtek a fiatalasszonynak. Öt vagy hat dervis jön ezután, sípját fújva, kis üstdobját verve. Őket követik a feleség rokonsága, közrefogva a férjet, aki a legszebb ruháit ölti magára eznap, turbánját aranyfüstlemezek díszítik. Asszonycsapat zárja a menetet, ők a feleséget fogják közre, és nagyon vigyáznak rá. Amikor a menet a férj házába ér, a férfiak asztalhoz ülnek, esznek, isznak, dalolnak, táncolnak kedvükre a lakásban, s a nők hasonlóképpen a háremben. Amikor elérkezik a lefekvés ideje, a nők levetkőztetik a fiatalasszonyt, befektetik az ágyba, és egy eunuchhal vagy egy vénasszonnyal üzennek a férfinak. Ekkor a férfiak ingre-gatyára vetkőztetik a férjet, és átadják az eunuchnak vagy a vénasszonynak, aki elvezeti a nászi ágyhoz, ahol az újdonsült házasok első ízben találkoznak egymással. Az esküvő, a kelengye, a fiatalasszony bevonulása a férj házába és minden egyéb, ami még hozzátartozik, hol fényes és pompázatos, hol kevésbé az, aszerint hogy milyen gazdagok a házasulandók, és milyen rangosak.

 

Tavaly történetesen magam is részt vehettem a fővámfelügyelő idősebbik fiának az esküvőjén. Minthogy az illető igen jó viszonyban van egy holland kereskedővel, őt is meghívta a két fiával együtt az ünnepségre, amelyet ebből az alkalomból rendezett, sőt arra kérte, hogy vigye magával néhány barátját is; így kerültem és oda. Megérkezvén a vámfelügyelő házába, már vagy ötven személyt találtunk ott, akik a ház különböző szobáiban felállított asztaloknál ültek. Bevezettek minket a parádés szobába, ahol a kerevet párnáira és matracaira kirakva több mint húszezer tallért érő drágaságok, edénynemük, mindenféle fajta női ruhaneműek és szép míves bútorok voltak láthatók. Bejött hozzánk a fővámfelügyelő is, megkülönböztetett tisztelettel bánt velünk, majd átkísért bennünket egy külön szobába, ahol pompás ebédet tálaltak fel, török ízlés szerint. Négy-öt óra hosszat ültünk az asztalnál, s ezalatt több mint ötven fogást vonultattak fel; nekem nagyon ízlett némelyik, többek között a mandulás és a pisztáciás sütemény, amelynek a leveles tésztáját nagyon finoman csinálják. Heten voltunk ott, mind jókedvű cimborák, és fölségesen mulattunk. Nem voltunk híján a legfinomabb görög boroknak. De kaptunk még néhány palack burgundit és champagne-i pezsgőbort is. A fővámfelügyelő is be-benézett hozzánk, és felhajtott egy-egy színültig töltött pohárral, minthogy Bacchusnak korántsem ellensége. Udvariasan azt mondta, hogy sokkal szívesebben van a mi vidám és jókedvű körünkben, mint a többi vendégeivel; gyanítom, hogy ebben a vélekedésében volt némi része a jó borának is. Ahányszor kiment tőlünk, mindig jól kiöblögette a száját, s beillatosította az arcát és a szakállát, nehogy az asztalánál ülő törökök rájöjjenek, hogy borozgatott velünk, s némelyeket megbotránkoztasson, másokat meg utánzásra késztessen. Egyszer behozta hozzánk a fiát is, olyan tizenhatéves formának néztem, azt mondta, hogy a felesége, akit nem látott még addig, tizennégy. Nőt egyet se láttunk. Ők a háremjükben, vagyis a lakosztályukban mulatoztak és lakmároztak.

 

Feleségek
A törökök nagyon fiatalon házasítják ki a gyermekeiket; a fiúkat tizenöt, tizenhat, a lányokat tizenkét, tizenhárom, tizennégy éves korukban. E szokásuk mellett egyebek között azt hozzák fel érvül, hogy így, állítólag elejét tudják venni a szabadosságnak és a kicsapongásnak; minthogy ismeretlen előttük az önmegtartóztatás adománya, a nőkkel való testi érintkezést ugyanolyan természetes szükségletnek tekintik, mint az evést, ivást, alvást, és azt állítják, hogy nincs az az ifjú ember, aki elérve bizonyos kort, képes volna ezt legyőzni, hacsak meg nem nősül. A keresztyén világban általános az a hiedelem, hogy a török férfi annyi feleséget tarthat és tart is, amennyit csak akar. Ez tévedés. Igaz, a törvény akár négy legális feleséget is megenged, de ritkán látni olyan törököt, akinek több volna egynél; a feleségtartás ugyanis nagyon költséges dolog: ott az a sok ruha, a sok ékesség, cicoma /és mindig a legjobb és a legdrágább kell nekik mindenből/, aztán a rabnők és a szolgálók, akikből egyszerre többen szolgálnak egy-egy asszonyt, lévén a török nők igen lusták. Azonfelül a törvényes hitvest bizonyos figyelem illeti meg, ellentétben a kábinba vett lánnyal vagy a rabnőkkel és ágyasokkal, akiknek semmi követelnivalójuk nem lehet a férfitól. Például a férjnek gondoskodnia kell a törvényes feleség ellátásáról, tartásáról és mindarról, amit megígért neki a kádi előtt kötött szerződésben; hetenként legalább egyszer teljesítenie kell házastársi kötelességét, mert ha nem, akkor az asszony jogosan kérheti a válást, és a férjnek tartásdíjat kell fizetnie, amiről majd alább többet is mondok. Mivel sok töröknek kételyei vannak, hogy szabad-e közelednie a feleségéhez, amikor az terhes, másfelől viszont nem tud ellenni nő nélkül, lányt vesz kábinba. Hogy ez mit jelent, mindjárt elmondom.

 

Kábinba vett lányok
Amikor egy török férfi talál egy kedvére való lányt, és egymás közt már megállapodtak, elmennek együtt a kádihoz, hogy szerkesszen nekik írásos egyezséget, amelynek értelmében a férfi kötelezi magát, hogy egy bizonyos időre magához veszi a lányt, és meghatározott összeget fizet neki. Amikor lejárt az ideje, elbocsátja, kifizeti neki a megszabott összeget, de megtartja a gyereket, akiket az szült neki közben. Ha akarja, elküldheti akár előbb is, kifizetve a teljes összeget; vagy ha a lány is akarja, megújítják a lejárt bérletet; olykor még az is megtörténik, hogy a férfi feleségül veszi a lányt, feltéve, hogy az török származású, törvényes feleségül ugyanis csak török nőt választhat, kábinba viszont görögöt, örményt vagy törököt egyaránt vehet.

 

Odaliszkok
Az ágyasok, vagy amint ők mondják, odaliszkok száma nincsen korlátozva. Lévén ezek rabnők, a férfi annyit tarthat belőlük, amennyit csak meg tud vásárolni, s aztán kedve szerint tehet velük akármit. A nagyok és a gazdagok a törvényes feleségük mellett mindig tartanak a háremjükben odaliszkokat is, akikkel kedvüket tölthetik; ezeknek eunuchok és más rabok viselik gondját, sőt állandóan a szolgálatukra állnak. Ezzel szemben a köznép, sőt a mi fogalmunk szerint való polgár is rendszerint csak egy feleséget tart. Az asszony odahaza tartózkodik, s ellátja a háztartást, amíg a férje a boltjában van, vagy a dolga után jár. A kábinba vett nőktől, valamint az odaliszkoktól született gyermekek is törvényesnek számítanak, ugyanúgy, mint akik a többi asszonytól születtek. Fattyút a törökök nem ismernek. Az apák általában nem tesznek különbséget a fiaik között; a lányok ellenben semmi mást nem kapnak, csak a kelengyét, amikor férjhez mennek.

 

Válás
Azt nyilván tudja, Uram, hogy a törököknél be van vezetve a válás. Férfiak is, nők is kezdeményezhetik, csakhogy különbözőképpen. A férfi bármikor elbocsáthatja a feleségét, nem kell az elhatározását megindokolni. E célból elmegy vele a kádihoz, bemutatja a házassági szerződést, és egyszerűen ennyit mond az asszonynak: - Háromszorosan elbocsátalak. - Akkor a kádi kiállítja neki a váláslevelet. A férj megfizeti az asszonynak a kikötött tartásdíjat, s attól fogva mindketten szabadok, azzal léphetnek megint házasságra, akivel akarnak. A nő azonban nem mehet férjhez addig, míg a válás után el nem telik négy hónap, és meg nem bizonyosodik felőle, hogy nem terhes, mert ha igen, akkor a férjnek mindaddig magánál kell tartania, míg meg nem szüli a gyerekét. Ha a férfi alapos okkal bocsátja el a feleségét, például azért, mert az nem volt hozzá hű /akármilyen értelemben/, akkor nem köteles kifizetni a tartásdíjat. A nőnek is van joga válást kezdeményezni, de mindig csak valamilyen törvényes okkal, például, ha a férje rosszul bánik vele; ha nem teljesíti legalább hetente egyszer a házastársi kötelességét; ha nem ruházza rendesen, ha megtagadja tőle a piláfot, a kávét, vagy nem ad neki pénzt, hogy hetenként kétszer fürdőbe járhasson; egyszóval, ha nem teljesít mindent, amire a házassági szerződésben vállalkozott; és végül, ha a férj arra a természetellenes bűnre akarja rávenni a feleségét, amely miatt egykor az Ég tüze földig perzselte Szodomát és Gomorrát. Pedig ez a bűn ugyancsak mindennapos a Levantén. Ez esetben az asszony egyszerűen elmegy a kádihoz, ott nem kell egy szót sem szólnia, csak leveszi a két papucsát, és egymásnak fordítja őket. A kádi már tudja, hogy ez mit jelent, kiállítja neki a váláslevelet, sőt, ha a férjre rábizonyul a bűne, vagy éppenséggel be is vallja, mit tett, még meg is büntetik, kap vagy tizenkét botütést a talpára. Valahányszor az asszony javára mondják ki a válást, a férj köteles megfizetni a tartásdíjat, tekintve, hogy csak nyomós és alapos okkal fogadják el az asszony keresetét. De akár a férfi bocsátja el a feleségét, akár ez utóbbi mondatja ki a válást, a gyermekek mindenképpen a férjnél maradnak; az asszonyt soha nem terhelik velük. Egyébként a törökök nem élnek olyan gyakran a válás lehetőségével, mint ahogy gondolná az ember; sem mint ahogy talán a keresztyének élnének vele, ha bevezetnék náluk is. A török ember, általánosságban szólva, jó ember; , szereti a békességet; példás türelemmel viseli az asszonyi szeszélyeket; csak akkor bocsátja el a feleségét, ha valami valósággal rákényszeríti erre. Egy szó, mint száz: nem nagyon sűrűn él a válás jogával. Azt hiszem, többeket visszatart az is, hogy válás esetén ki kell fizetnijük a tartásdíjat az asszonynak.

 

A szultán háreme
A Nagyurak vagyis a szultánok sem így, sem úgy nem nősülnek azóta, hogy Timur-Lenk a megvert és foglyul ejtett Bajazid szultán asszonyait martalékul vetette tisztjei és harcosai kegyetlenségének. Odaliszkjaik csak pénzen vett keresztyén vagy pogány rabnők lehetnek, akik rendszerint Cserkeszföldről, Mingréliából és Georgiából, a Fekete- és a Káspi-tenger között elterülő tartományokból származnak: ott teremnek a Kelet legszebb asszonyai, onnan népesülnek be a török szultánnak, a perzsa szúfinak és e két birodalom nagyjainak a háremei. Ha a Nagyúr meghal, vagy ha letaszítják a trónjáról, az összes nőket, vagyis odaliszkokat átköltöztetik a Nagy szerájból az Öreg Szerájba, ahol szigorúan őrzi őket sok fehér és fekete eunuch; a fehérek a lakosztályaik előtt őrködnek, a feketék odabent. Férfiember soha nem közeledhetik hozzájuk, sem ők nem jöhetnek ki onnét soha. Az azonban előfordul néha, hogy az új szultán férjhez adja elődjének néhány odaliszkját /feltéve, hogy nem volt még gyerekük/ valamelyik pasához vagy más nagyúri kegyencéhez. Ez esetben nem küldik őket az Öreg Szerájba, vagy ha már ott vannak, visszahozzák őket. Az új szultán trónraléptekor a Nagy Szerájban nem lakhatik más asszony, csak az uralkodó anyja, a valide szultána, valami mint azok a nővérei, azaz szultánák, akik még nincsenek férjnél; ha azonban ezek történetesen az Öreg Szerájban laknának, átköltöztetik őket a Nagy Szerájba, amint legutóbb is történt, a most uralkodó szultán trónra lépése alkalmával. Noha az új szultánnak eleinte nincsenek odaliszkjai, hamarosan benépesítik velük a háremét. Az előkelőségek igyekeznek ajándékokkal kedveskedni neki, részint hogy hivatalt szerezzenek maguknak, részint hogy a már meglévőben megmaradhassanak. Ez alkalommal örömest adják oda a legszebb lányokat, akik csak találhatók, arra számítva, hogy ezek majd szólnak egy-két jó szót előbbi gazdájuk érdekében is. Ezek a rabnők, a Nagyúrral ölelkezvén, szultána címet nyernek. A legelső, aki fiúgyereket szül neki, a hászekí szultána vagyis szultána királyné címet kapja. Ha a fia meghal, elveszti e címét, és helyette az kapja megint, aki elsőnek szül fiúgyermeket. Azt nemigen tudjuk, hogy ezek a szultánák és odaliszkok hogyan élnek, és mivel töltik az idejüket. Nagyjában annyit tudunk róluk, hogy igen jól tartják őket, és semmiben nem szenvednek hiányt; hogy a legdrágább és legpompásabb ékszereket és ruhákat kapják, és azonfelül sok pénzt is, amin mindenféle különleges holmikat vásároltatnak maguknak az eunuchokkal; hogy gazdagon bebútorozott szobában lakik mindegyik; hogy néha összegyűlnek a nagy termekben, ahol dalolnak, táncolnak, gitároznak, és csörgős dobon meg más hangszereken játszanak; hogy nagyon szépen szolgál nekik sok rab cselédlány, és nagyon gondosan vigyáz rájuk sok fehér és fekete eunuch.

 

Időnként sétálni is mennek a szeráj kertjeibe, de csak ha a Nagyúr megengedi, és halvetben, vagyis a kerti szórakozás és vigadozás örömében részesíti őket. Ámbár e kerteket, amelyeket körös-körül magas falak öveznek, telis-tele ültették ciprussal, babérfával, szikomórral és más sűrű lombú, örökzöld fákkal, amelyek tökéletesen elrejtik az ott tartózkodó szultánákat és odaliszkokat, mégis, valahányszor halvetre kerül sor, bosztandzsik járják körül kívülről a falakat, hogy eltávolítsanak mindenkit, aki véletlenül a parton tartózkodnék; egész nap ott silbakolnak a kikötői út két végében, nehogy arra tévedjen bárki is. Ezenkívül még néhány kajik azaz hajó is horgonyoz ilyenkor a parttól bizonyos távolságra, éspedig mind a kikötő, mind a Boszporusz felől, hogy föltartóztasson minden hajót vagy bármiféle vízi járművet, amely túl közel merészkednék a kert falához. Közvetlenül azelőtt, hogy a hölgyek a szerájból kivonulnak a kertbe, több eunuch körbejár ott, hogy elkergessen mindenkit, aki véletlenül még ott volna, legyen az bár maga a nagyvezír.

 

Annyira vigyáznak, hogy senki meg ne lássa és szemügyre ne vehesse a Nagyúr szultánáit és odaliszkjait, amikor a szultán nyári költözködése idején egyik szerájból a másikba mennek át, hogy ámbár sűrűn el vannak fátyolozva, és egy csapat fekete eunuch nyüzsög köröttük, a kertre néző házaiknak mindjárt a kapujában jól lefödött és vörös posztóval jól eltakart kocsikba ültetik őket, s ha szárazföldön utaznak, fehér eunuchok lovagolnak előttük, hogy mindenkit elkergessenek, aki netán a közelükbe kerülne. Ha vízi úton mennek, akkor a palotakert parti kapujától egészen a vízig, sőt pár lépésnyire még be a vízbe is, fedett kijárót vezetnek, s a végéhez odakormányozzák azokat a huszonnégyevezős nyitott gályákat, vagyis nagy hajókat, amelyeken egyedül a szultán szokott utazni; ezeket is gondosan elfödik és letakarják vörös posztóval. A fedett kijárónak zöld sátorlapokból van az oldala, s oly módon van megépítve, hogy senki ne láthassa meg, mikor szállnak hajóra a szultánák. De térjünk vissza a kerti vigasságokhoz.

 

Amikor a fehér eunuchok mindenkit kitereltek a kertből, egyikük jelentést tesz a kizlár agának, a fekete eunuchok fejének. Ez bemegy a hölgyekért a lakosztályukba, és kivezeti őket a kertbe, de előbb az összes fehér eunuchoknak el kell tűnniük onnét. Csak feketék maradnak a kíséretükben, és őrzik őket. Ott sétálgatnak egy darabig, majd megpihennek egy pompás kioszkban, a falak fölé épült, fényűzően berendezett kerti lakban, ahonnan kényelmesen beláthatják a fekete-tengeri szorost és a Propontisz egy részét, és nem kell tartaniuk tőle, hogy bárki is meglátja őket. Ott dalolgatnak, táncolgatnak és vigadoznak kedvük szerint. A rabnőik szolgálják ki őket, s viszik nekik a kávét, sörbetet s az uzsonnára valót. Olykor színjátékkal is szórakoznak, török ízlés szerint. A fekete eunuchok nem mennek be velük a kioszkba, ahol a nők csak maguk között vannak, teljesen szabadon. De a feketék ott tartózkodnak azért nem messze, a kapuval és az ablakokkal szemközt. Mindeme részleteket egy ismerősömtől hallottam, egy vén zsidótól, az meg az egyik fekete eunuchtól, akivel elég jó viszonyban van, mert sok női holmit s a szerájban használatos más portékát szokott eladni neki. Csakis az ő révükön lehet valamit is megtudni abból, ami a szeráj háremében zajlik. S minthogy ezek a csúf uraságok általában igen kevéssé, sőt egyáltalán nem közlékenyek, csak nagyon ritkán és nagyon nehezen tud meg tőlük bármit is az ember.

 

Fekete eunuchok
A fekete eunuchok Etiópiából vagy Afrika más országaiból származó néger rabszolgák. A legcsúfabbakat választják ki, akiket egészen kicsi korukban teljesen megcsonkítottak és megfosztottak a férfiasság minden jegyétől. Kegyetlen műtét ez, és olyan veszedelmes, hogy tíz-tizenkét szerencsétlen gyerekből, akin végrehajták, legföljebb kettő, ha életben marad. Az effajta rabszolgák nagyon drágák, kiváltképpen, ha még csúnyák is. Többe kerülnek, mint a szép lányok. Minden pasa és előkelő úr tart belőlük legalább kettőt vagy hármat, az asszonyok őrzésére. A szerájban különösképpen sokan vannak, a Nagyúr szultánáinak és odaliszkjainak a szolgálatára rendelve. Van, amelyik a Koránt magyarázza nekik, vagy a mohamedán vallásra tanítja őket, afféle igehirdetői vagy lelkészi feladatot látva el; mások, akik fölcsipegettek néhány morzsát a medicina vagy a chirurgia tudományából, gyógyítgatják őket, ha megbetegszenek; megint mások szolgálnak nekik; végül némelyek - mindenekelőtt a kizlár aga, a fekete eunuchok feje - a magaviseletükre vigyáznak, igazgatják minden dolgukat, sőt még meg is fenyítik vagy más fekete eunuchokkal megfenyítetik őket, ha valamiben vétkeznek. A kizlár agának szerfölött nagy a hatalma a háremben, a nőknek és az összes eunuchoknak parancsol. A mostani különösen nagy tekintélyű férfiú. Minthogy ő érintkezik leggyakrabban a Nagyúrral, igen nagy befolyással van a gondolkodására, minélfogva korántsem éri be annyival, hogy a hárem belső ügyeit igazgassa, hanem igyekszik beleszólni a politikába is, de erről, azt hiszem, írtam már önnek a vezírcseréről szóló beszámolómban.

 

Fehér eunuchok
A fehér eunuchok szintén rabszolgák, akiket a szüleik megoperáltattak, ugyanúgy mint azokat a bizonyos itáliai énekeseket és zenészeket szokták. A törökök, ha ilyen kerül a kezükbe, mohamedánt faragnak belőle, s mihelyt muzulmánná lett, tovább már nem rabszolga, minthogy egyetlen rabszolga sem az, mihelyt muzulmán lesz. A fehér eunuchok többféle feladatot látnak el a szerájban; többek között rájuk hárul a Nagyúr icsoglánjainak vagy apródjainak a nevelése is; de az asszonyokhoz nem közeledhetnek, és a hárembe sincsen szabad bejárásuk; ehhez nem eléggé csonkák. Sem a fehér, sem a fekete eunuchoknak nincsen szakálluk vagy bajuszuk; egyetlen szál szőr sem serked az állukon.

 

A szultán lányai
A szultán gyakran adja feleségül a lányait, nővéreit, unokahugait és más fejedelmi vérrokonait pasákhoz és más kegyenceihez. Néha már négy, öt- vagy hatéves korukban férjhez adják őket, miként a legutóbbi Nagyúr is, aki négyévesen adta feleségül a nagyobbik lányát Dzsin Ali pasa nagyvezírhez. Mahmud szultán tavaly adta férjhez az egyik unokanővérét, III. Ahmed leányát a szilaktár agához, vagyis a birodalmi kardhordozóhoz; ez igen jelentős hivatal, az oszmán udvar egyik legmagasabb tisztsége. Az efféle házasság, noha igen nagy megtiszteltetés az uraknak, és a legmagasabb jóindulat jele, egyúttal nyomasztó teher is rajtuk. Először is: kénytelenek elbocsátani minden asszonyi személyt, akikkel addig együtt éltek, s elküldeni az odaliszkjaikat, ami azt jelenti, hogy az egyetlen szultánán kívül más asszonyuk nem lehet. Nagy veszedelembe sodorná magát az az úr, aki a szultánája mellett még más nőkkel is közösködne; ha a szultána észreveszi, és panaszt tesz ellene, az a legkevesebb, hogy kegyvesztetté válik és vagyonának jó részét elkobozzák. Ez az egész nagyon kínos a férfiaknak. Ugyanis ritka török az olyan - ezt az urakra értem -, aki beérné egyetlen nővel. Másodszor: ez a házasság tömérdek pénzébe kerül; kénytelen gazdag ajándékokkal, drágakövekkel, pompásnál pompásabb ruhákkal kedveskedni a szultánának; fényűzően berendezni részére egy szerájt vagyis egy palotát; számtalan eunuchot és rabnőt fölfogadni mellé. És mindehhez semmi hozományt nem kap a hercegnővel, hacsak hozománynak nem mondjuk a topuzt, vagyis a drágakövekkel kirakott buzogányt, és a hattiserifet, a Nagyúr kézjegyével ellátott engedélyt a házasság konszumálására, ami nélkül közeledni sem merne a szultánához. Ezenfelül még jelentős pénzalapot vagy életjáradékot is kell biztosítani a hölgy tartására, arra az esetre, ha előbb találna meghalni nála, vagy ha távoli kormányzóságba vagy hivatalba helyeznék át, húsz-harminc mérföldnyire Konstantinápolytól; a szultánák ugyanis soha nem utaznak olyan messzi a fővárostól, hacsak a maguk jószántából nem, vagy mert kedvük telik benne. Így hát, mindent egybevetve, azt hiszem nem sok olyan uraság van, aki szultánát kívánna feleségnek. És mégis mindegyikük készségesen fogadja ezt a megtiszteltetést, amikor kecsegtetik vele, mert ha csak a legcsekélyebb vonakodást tanúsítaná is, könnyen pórul járna: az a legkevesebb, hogy elvesztené a szultán kegyét és jóindulatát.

 

Tűzvészek
Augusztusban olyan iszonyú tűzvész dühöngött Konstantinápolyban, amilyent régóta nem láttak már. Egy tophanei sütödében ütött ki, a galatai kapu közelében, s már jó néhány ház és bolt porig égett, mire odaértek a janicsárok, akikre itt a tűzoltás munkája hárul. Sajnos a tramontana, vagyis az északi szél olyan hevesen fújt, hogy áthajtotta a lángokat a galatai falakon, s odaát is lángra kaptak a házak; de az volt a legnagyobb baj, hogy a tűz egy igen szűk utcában keletkezett, ahol a házak - méghozzá faházak - úgyszólván egymás hegyére-hátára épültek, és nem volt elegendő hely az oltáshoz. Errefelé, ha tűz van, nem sokat bajlódnak vele, hogy vizet öntsenek rá, kivált, ha már el is harapódzott. Azon iparkodnak csak, hogy a továbbterjedését megakadályozzák, az útjába eső tíz, tizenöt vagy akár húsz házat is szétverve és lebontva előtte. Ám abban a tűzvészben, amelyről most beszélek, ez az intézkedés mit sem használt. A dühöngő szél korbácsolta lángörvények a tűztől távol eső utcákat is felgyújtották. Nagy vasszegek, vörös vasdarabok, izzó zsarátnokok pattogtak a légben, szálltak a lebontott házak helyén nyíló üres tereken át, felgyújtva a még megmaradt házakat is. Szomorúbb és megrendítőbb látványt elképzelni sem lehet. Csaknem egy egész város hamvadt el a tűzben; szegény emberek siránkoztak, hogy mindenük odaveszett; nők és gyermekek jajveszékeltek, félmeztelenül futkározva a lángok között; szerencsétlenek üvöltöztek, segítségért rimánkodva, mert megsebesültek a felfordulásban, vagy bennszorultak az égő házakban. Akármerre nézett az ember, szívszaggató és irtóztató volt, ami a szeme elé tárult.

 

Amikor a tűzvész elérte a frank negyedet, ahol a francia, holland és olasz kereskedők laknak, még vadabbul és még irtózatosabban pusztított, mivel ott nagyobbak a házak, de főként mivel az ott lévő raktárak és boltok tömve vannak pálinkával, olajjal, zsírral és másféle gyúlékony anyagokkal, amelyek táplálják a tüzet. Tetézte a bajt, hogy a janicsárok és a szegény emberek látván, hogy a tűz elharapódzott a frank negyedben is, egyáltalán nem igyekeztek segíteni, hanem inkább fosztogattak és raboltak mindenütt. Több franciát megtámadtak, fenyegetőzve, hogy agyonütik őket, ha el nem árulják, hová rejtették el legféltettebb kincseiket. Ezek marokszám osztogatták az aranyat, ezüstöt, csak hogy az életüket mentsék. Hét-nyolc zsivány tőrt szegezett egy gazdag holland kereskedő torkának, azzal fenyegetve, hogy megölik, ha meg nem mutatja nekik, hová rejtette a pénzét. Az levitte őket a pincéjébe, mely rakva volt a legkeresettebb borokkal, s azt mondta nekik, hogy ennél jobbat nem tud ajánlani. Azok nem nagyon kérették magukat, úgy vedelték az italt, hogy többen ott estek össze holtrészegen a pincében, ahol benn is égtek, amikor meggyulladt a ház.

 

Húsz óra leforgása alatt majdnem kétszer ötszáz házat, raktárat és más épületet hamvasztott el a tűzvész. Este tíz tájban kezdődött, és csak másnap este hatra ért véget. Volt a Vajda utcájában néhány tűzbiztos ház vagy áruraktár, amely teljesen kőből épült, ezek állták útját végül a dühöngésének. Galata legnagyobb része porrá égett; a tűz martaléka lett több görög templom, valamint a jezsuiták, a domonkos rendiek és a kapucinusok kolostora. Szép summa pénzükbe került, hogy a Portától engedélyt kapjanak az újjáépítésére. Még nagyobb összeget kellett lefizetniük a görögkeletieknek, hogy engedélyezzék a templomaik újjáépítését.

 

Annak, hogy ilyen gyakoriak és ilyen veszedelmesek a tüzek Konstantinápolyban, több oka is van. A házak szinte kivétel nélkül csak fából és szecskázott szalmával összegyúrt, napon szárított sártéglából épültek, úgyhogy a tűz nagyon könnyen beléjük kap. A legtöbb török szenvedélyes pipás; pipájuknak négylábnyi vagy még annál is hosszabb szára fából, a feje pedig kemencében égetett vöröses agyagból készül; dohányuk kevésbé csípős és sokkal kellemesebb, mint a nyugat-indiai; néha egy darabka áloészárat is belevagdalnak a dohányba, amitől az finoman illatozik. Sok töröknek soha ki nem kerül a csutora a szájából, van, amelyik eladni se bír pipa nélkül; a pipa feje alá egy darabka kerek bagariabőrt tesznek a kerevetpadra, de néha megesik, hogy míg alszanak, a pipa kifordul, és a gyékényborítás meggyullad a kereveten. Igen gyakran ebből támad tűz. A török szobák legtöbbjében van kandalló, de ez csak imitált darab, szobadísznek, nincsen benne cső vagy kémény , s ennélfogva tüzet sem lehet rakni benne.

 

Tandír
Ezen a hiányosságon az itteniek úgy segítenek, hogy telente egy tandírnak nevezett alkalmatosságnál fűtőznek. Ez kétlábnyi magas, négyszögletes kis asztalféle, amelyet négy oszlopocska tart a négy sarkán, fiókja van és fedele. A fiókját bádogbélés védi. Ezt a tandírt a kerevetpad sarkához állítják. Parazsas kőtálat raknak a fiókjába, és lefödik egy nagy tűzdelt takaróval. Akik fűtőzni akarnak, odaülnek a tandír mellé, és a takarót magukra húzva beburkolják a lábukat meg a fél törzsüket. Veszedelmes módja ez a fűtőzésnek, mert a tűz belekap olykor a takaróba, máskor meg, mivel a tandír nincsen mindig kibélelve bádoggal, az gyullad meg éjjel, és az okoz bajt. Az is megesik néha, hogy a konyhai tűzhely kéménye gyullad ki, ha nem jó téglából vagy nem kemencében kiégett cseréplapokból építették, és nem olyan tűzálló, mint az angol vagy a francia tűzhelyek.

 

Tűzoltás
Ebben az országban rendkívül gyakoriak a tűzesetek: az elmúlt télen is egymás után hét szombaton arra riadtam, hogy a tűzőr baljós kiáltozását hallom az éj süket csöndjében, az ő dolga ugyanis riasztani a különböző városnegyedeket, ha tűz támadt valahol. Két hónapja meg az Angol Palota tetején lévő kioszkból egyszerre öt tüzet figyelhettünk meg részint Konstantinápolyban, részint a külvárosokban. Szerencsére egyik sem volt nagyon súlyos. Véleményem szerint nagyon rossz szokás honosodott itt meg e dologban, mégpedig az, hogy addig semmit nem szabad tenni a tűz megfékezésére, míg meg nem érkeztek a janicsárok és baltadzsik, vagyis a csákányosok a magas bőrsisakjukban, a horgas rudjaikkal, a csákányaikkal és egyéb szerszámaikkal, hogy lebontsák a házakat, ennek az a következménye, hogy a tűz már jócskán elharapódzott, mire nekilátnak a baj orvoslásának. A szakákat, vagyis vízhordókat, akiknek az a napi dolguk, hogy bőrtömlőikben vizet hordjanak ki a házakhoz, ilyenkor arra kötelezik, hogy a vizet oda vigyék, ahol kiütött a tűz. Ha nagyobbfajta tűzvész fenyeget, megjelenik a nagyvezír, minden főminiszter, olykor még a Nagyúr is, hogy buzdítsák és jelenlétükkel ösztönözzék a janicsárokat és a baltadzsikat az élénkebb munkára, s hogy amennyire lehetséges, megakadályozzák a fosztogatást és a rendzavarást.

 

A leégett házak helyrehozásával nem sokáig késlekednek. Két három hónap alatt hatalmas házat tudnak megépíteni, föltéve, hogy megvan hozzá az építőanyag. A falrakást, az ácsolást, az asztalosmunkát ugyanazok az emberek végzik, s még azt se lehet mondani, hogy nagyon sok szerszámjuk volna. Egy fűrész, egy balta, mely egyúttal kalapácsként is használható, néhány gyalu: jóformán nem is dolgoznak mással. Igaz ugyan, hogy semmit sem fejeznek be tisztességesen, s hogy sejtelmük sincsen a jó ízlésről, sem arról az építőművészetről, amellyel a keresztyén világban emelik a házakat.

 

forrás