1550 - A dévai rajtaütés

"...Török János, aki dicsőségre és bosszúra vágyott (...) elhatározta, hogy atyja szellemének az ellenség leölésével és vérével fog áldozni."

A dévai rajtaütés.

Török János revánsot vesz – a fiú bosszúja atyjáért, Török Bálintért.

Az Erdély felé nyomuló Kászon budai pasa előhada már a Maros völgyében Déváig jutott el. S itt letáborozott. Török János - a nagyhírű és török fogságba hurcolt és ott elhunyt magyar főúr, Török Bálint fia - meghallva, hogy a török miként táborozik egész éjszaka menetelve 113 lovassal és 670 gyalogossal hajnalban ért Déva alá. A török előhadnak esélye sem volt - bár létszámuk közel azonos volt a magyarokéval - de azok támadására semmi mód nem készültek. Forách Ferenc krónikája így beszéli el a gyorsan pergő eseményeket:

"De már Kászon budai basa gyorsított menetben Lippán, Erdély végvárán át nagy sereggel előrehaladva Tótváradjára érkezett, s követek útján tárgyalt a királynéval, hogy kiket kell a lázongók és bajcsinálók közül megbüntetni; ugyanakkor híre jött, hogy a moldovai és havaselvi [vajda] is táborba készül sietni. Ennyi harci hír nem maradt terméketlen. György gyorsan megbízásokat és követeket küld szét, s hadat gyüjt a zászlók alá. Igy rövidesen hatvanezer fegyveres gyült össze Szászsebesnél; a brassói hegyek megszállására Kemény Jánost, a Vöröskapuhoz Kendeffy Jánost küldte, s mindegyik mellé erős csapatot adott. Magyarországon Varkocs Tamásnak parancsolta meg, hogy sereget toborozzon, s a vármegyéktől segédcsapatokat kérjen. Kászon közben kétszáz lovast küldött előre Feru agával, s ezek Déva vára alatt a városban megszálltak, majd újabb ötszázat [küldött]; mikor erről értesült Török János, aki dicsőségre és bosszura vágyott, [ugyanis] élt az emlékezetében, hogy apját, Bálintot, Budán elfogták, s sztambuli fogságában halt meg, és akinek Hunyadon erős vára volt sok emberével, elhatározta, hogy atyja szellemének az ellenség leölésével és vérével fog áldozni. Ugy vélte tehát, hogy ilyen alkalmat nem szabad
elszalasztani, s miután előbb kikémlelte a városbíró és a polgárok megbízhatóságát, mindössze száztizenhárom lovassal, s hatszázhetven gyalogossal az éj leple alatt megtéve az utat, hajnalhasadtával, miután megparancsolta a gyalogosoknak, hogy a sövényeken és kerteken keresztül törjenek be, maga a lovasokkal – eltávolítva a kapuktól a torlaszokat (ugyanis a város falak nélküli, gyenge volt) – benyomult, s a részben még álomból felrettenő, s fegyverekért rohanó [ellenséget] megszalasztja, leöldökli a házakban, s az úton szembejövőket leteríti. Annál nevezetesebb volt ez az öldöklés, mert – miután az utakat és ösvényeket megszállták, – a szétfutókat az utolsó szálig elfogták, vagy leölték. Maga [Török] János, miután a katonák az öldöklésben szétszóródtak, nehéz viadalban megvívott Feru agával – ez gyalogosan, az lovon – s hosszú ideig küzdve önmagának nem minden veszélyeztetése nélkül lett győztes, s ellenfelét tőrrel mindkét oldalán átszúrta. Feru aga és majdnem mind levágattak. A győzelem és bosszuállás örvendetesebb volt, mint a zsákmány, mert annyi ellenséget nem több, mint négy emberének elvesztésével leölve úgy látszott, hogy elégtételt vett atyja haláláért. Néhányan a táborba visszamenekültek, s mint ilyen ijedelmeknél meg szokott történni, az igazat még nagyobb dolgokkal keverték az ellenség csapatairól és vitézségéről; Kászon [tehát] attól félve, hogy körülzárják, miután az átjárás azon az úton, amelyen jött, akadályokba ütközött, semmit sem végezve Budára kényszerült visszatérni. Ugyanezekben a napokban a havaselvi [vajda] a Vereskapun át török és oláh csapatokkal benyomult Hátszegre (igy nevezik); Török János Vas Benedeket küldte, minthogy ott fennhatósága alá tartozott néhány község és falú, s [ő] a környékbeli nemességet és a falusiakat mind zászlaja alá híva feltartóztatta az ellenséget, míg Kendeffy János gyorsított menetben meg nem érkezett. Négyezerötszáz oláh és török volt vegyesen az első csatasorban. A mieink elhatározva és felkészülve a harcra nem késlekedtek tovább, mint míg a dobok [megperdültek] s a kürtök megharsantak; rárontottak az ellenségre, s az első rohammal szétverték. Azoknak is, akik a második sereghez tartoztak, elment a bátorságuk, s szétfutottak, a moldovaiak nagy sietséggel és gyorsasággal a brassói hegyek jólismert erdőségein át a Székelyföldre törtek be, hogy pusztítsanak, s veszély nélkül zsákmányoljanak. Ezek december elseje előtt történtek. György törekvései meghiusulván, béke lett, s miután az ellenséget becsülettel elűzték, alig kezdődött meg a nyugalom, mikor széles kapu tárult új és állandósuló belső és külső háború számára. Mert minden bajnak, ami csak ezután következett, az volt az oka és eredete, az elpusztulásra és elpusztításra [vezető] állandó balvégzet mellett, hogy szeretet helyett a kiirthatatlan, semmi kárunkkal, semmi félelemmel, semmi könyörgéssel ki nem engesztelhető gyűlöletben [éltünk], s ellenség helyett polgárainkat, s magunk vérét üldöztük vakon a végső pusztulásig.”

lásd. Forgách Ferenc: Martinuzzi és Izabella históriája. In: Erdély öröksége I. Tündérország. Bp. én. (reprint) 85-86.