1686 - A végóra közel?

„…Sziget, amelyet mocsarak vesznek körül, mint valami tó víz emezáltal szinte bevehetetlen, egyetlen vízzel körülvett látomás…”

 

A végóra közel?
Avagy a török Szigetvár helyzete Buda felszabadítása nyomán…
És néhány megjegyzés a Szulejmán-türbe akkori – vélhető – helyzetéhez.

 

 

 

1686 szeptemberének végén a szigetvári török őrség előtt immár nyilvánvaló lett, hogy a hódoltsági székhely, „Kizil Elma”, vagyis a török Buda elestével (1686. szeptember. 2.) az ő helyzetükben is alapvető változások következnek – még pedig negatív értelemben…

 

Szigetvár – mióta a törökök 1566-ban elfoglalták – a Hódoltság egyik legerősebb várának számított, noha Kanizsa elfoglalása után (1600) a „frontvonal”-ból közvetlenül kikerült. Nagyobb ellenséges csapatmozgások – a 15-éves háborút (1591-1606) leszámítva – csak az 1664. évi téli hadjárat idején érintették a környékét, amikor a szigetvári hős dédunokája, a „költő és hadvezér” Zrínyi Miklós vezette csapatok elhaladtak a vár mellett (noha annak ostromát meg sem kísérelték – céljuk nem is ez volt).

 

 

Ekkor Zrínyi bajtársa, a keresztény „diverzió”-ban részt vevő magyar főtiszt, gróf Esterházy Pál írta Mars Hungaricus című munkájában, hogy: „Sziget tehát igen alaposan megerősített vár, amely négy szabályszerű téglából épült, s egy ötödik, háromszor olyan erős bástya veszi körül, teljes egészében belemerül a mocsárba. Van egy vizesárokkal elválasztott négyszögletű külső vára is, amelyben igen magas kőtorony látható. Utána következik az ugyancsak semmi összekötetése sincs a külső várral, ez és minden oldala vízbe merül úgy, hogy egész Sziget, amelyet csak mocsarak vesznek körül, mint valami tó víz emezáltal szinte bevehetetlen, egyetlen vízzel körülvett látomás…”

 

Az elkövetkező változások a felszabadító háborúk idején érték el a török Szigetvárt: éppenséggel minden esetben a Buda ellen indított szövetséges keresztény hadműveleteknek tudható be.

 

Már Buda 1684-es – sikertelen – keresztény ostroma – idején is megindultak a hadműveletek a tágabb térségben. Hiszen a Haditanács koncepciója az volt, hogy míg a főerők Buda ellen a Duna mentén törnek előre, úgy egy-egy kikülönített seregtest mind a Felvidéken (1684-ben a török szövetséges Thököly „kuruc királysága” ellen), illetve a Dráva mentén a horvát területek felől Szlavóniában is megkezdi az előnyomulást.

 

Már ekkor, 1684-ben a „drávai hadtest”, vagyis a gróf Leslie tábornok vezette csapatok sikeresen operáltak a szlavóniai részeken és a Dráva mentén – Barccsal szemközt – elfoglalták Verőcét (horvátul: Viroviticát), s bár a barcsi török erődítmény éppen a szigetiekkel megerősítve egy sánc emelésével igyekezett meggátolni, hogy a Dráván átkeljenek – kisebb portyázó csapatok betörését megakadályozni nem tudták. Nevezetes Makár János, a szlavóniai Kapronca kapitánya lovasaival benyargalta a területet és célja éppen Sziget(vár) és Pécs utánpótlásának felszámolása volt: ez azzal járt, hogy mind a várak „hátországát” keményen és irgalmatlanul feldúlták és kifosztották, illetve megkíséreltek lecsapni az eszéki hídra is (feladatukat csak részben hajtották végre sikerrel).

 

Ugyanígy 1686-ban – a második és immár sikeres Buda elleni hadművelet idején is – megindult a támadás a Dráva mentén és a Dél-Dunántúlon. Ugyancsak a kaproncai kapitány és horvát katonái elpusztították a barcsi sáncokat és Pécs felé törve Sziget mellett is elhaladtak.

 

 

A vatikáni megbízott Buonivisi érsek már arról tájékoztatta (1686. szeptember 23-án) Bécsből a pápát, XI. Incét, hogy Makár János kapitány 3-ezer katonája megütközött Szigetvár mellett a vár védelmére rendelt tatárokkal (megjegyzendő, hogy a tatár segélyerők már több török háborúságban részt vettek a magyarországi hadszíntéren, nagy számmal voltak jelen száz esztendővel korábban a tizenöt éves háború idején, avagy az 1663-1664.évi nagy háború idején éppen úgy, mint a felszabadító háború harcterein – erről számos forrás beszámolt). Ezek a tatárok éppen hogy olyan gondot okoztak az oszmán-török hadvezetésnek – itt jelesül a szigeti bégnek – mint maga az ellenség, mint Makár János kapitány horvátjai. 1685 nyarán például – éppen az egyre szűkösebb ellátás miatt – a tatárok egész Sziget környékét felprédálták – Pécsig szinte minden falut kifosztottak.

 

 

A helyzet 1686-ra még inkább kritikussá vált a helyi törökök számára. Buda elfoglalása után és a nagyvezér, Szulejmán pasa seregének Dráva mögé való visszavonulása után a keresztény szövetséges haderő szinte elárasztotta a dunántúli török hódoltsági részeket – ugyan nagyobb erősségek, mint Székesfehérvár, Kanizsa és Szigetvár mind erősen török kézben voltak. A főerők már Tolna városka mellett álltak, ahol a hadi tanácskozásnak megfelelően egy seregrésszel, Bádeni Lajos őrgróf vezetésével megindult Kaposvár irányába, határozottan azzal a paranccsal, hogy a drávai hadtesttel egyesülve kezdjen Szigetvár vívásához.

 

 

Előzőleg a fővezér, Lotharingiai Károly – a „Csendes herceg” is azt a parancsot kapta Bécsből, hogy menetből foglalja el a töröktől Szigetvárt. Amint azonban Lotharingiai Károly herceg, úgy hamarosan Bádeni Lajos őrgróf is jelentette, hogy Szigetvár elfoglalása csak nagy erők és tüzérség összevonása esetén is hosszú ostrommal lehetséges. A források tanúsága szerint a hűvös esős őszi időben (amely akkoriban a „kis jégkorszak” éghajlati periódus cc. XIV. századtól tartott a XVII. századig nem volt ugyan szokatlan) megnehezítette a csapatai vonulását. Szigetvár ellen tehát még sem vonult, hanem a hadicélokat Kaposvár, Pécs és Siklós elfoglalásában határozták meg.

 

 

Azonban az elszigetelt török Sziget nehéz helyzetbe került – nagy számmal volt benne felhalmozva fegyverzet, tüzérség (ez a későbbi kapitulációs iratokból 1689 elején kitetszik), és megfelelő számú képzett katonaság is. Oly annyira, hogy a többi szorongatott dél-dunántúli török erősség – különösen Pécs – éppen a szigeti törököktől várta a segítséget. 1686 őszén – a mondott napokban – a pécsi szandzsákbég tételesen sorolja fel miféle segítséget kér Szigetből (11 topcsit, azaz tüzért, 8 ágyút és hozzá puskaport és golyóbisokat kért) azzal indokolva, hogy tüzérségét a Makár János kapitány támadása mind elpusztította: „az átkozott horvátok betörésénél majdnem mind meghaltak a vár alatt" (tehát ezen szerencsétlen topcsiknak még arra sem maradt idejük a rajtaütéskor, hogy a városból a pécsi várba meneküljenek).

 

 

A török Szigetvár teljes elszigetelődése 1686 őszén teljessé lett az által, hogy mind Pécs (október 22-én), mind Siklós (október 30-án) és északról a kisebb Kaposvár (november 12-én) is felszabadult a török uralom alól. A magát megadó kaposi török őrség szabadon elvonulhatott éppen Szigetvárra. Ezzel ugyan erősítették a vár katonáinak számát, de a védelmet kevésbé… ez a paradoxon abban áll, hogy ekkora fordított arányosság helyzete állt fenn: minél több katona szorult Szigetbe, annál kevesebb élelmiszer és ellátmány jutott a kifosztott vidékről, illetve az esetlegesen rendelkezésre álló készletekből a számukra. És akkor még nem is beszéltünk a szigeti és környékbeli török – illetve hangsúlyosan (ezt Evlia Cselebi század derekán tett leírásából tudjuk) muszlim délszláv, azaz bosnyák lakosságáról, akik a vár körüli portyázások, csatajárások és fosztogatások miatt egyre inkább a város és a vár menedéket nyújtó falai közé húzódtak be…

 

És ezzel elérkeztünk egy kardinális – és a jelen események és hírek tükrében – aktuális kérdéshez is. Tudniillik ahhoz, hogy nem régiben „bejelentették” egy eddig ismeretlen „török város” felfedezését az egykori Szulejmán-türbe közelében, a mai Turbék (szőlőhegyén, - akkor is mezőgazdasági művelés alá vont terület, jellemzően szőlő-gyümölcskultúra termesztése dívott) területén…

 

 

Már most elgondolkodtató – s ez ügyben még a bizonyítékokat, a város létezésére vonatkozóan még nem láttunk – hogy ez a „város” vagy akár maga a Türbe – Szulejmán szultán „mauzóleuma” (amelyről az utolsó meglehetősen pontos leírást éppen Esterházy Pál adta meg 1664-ben) miként vészelhette át ezeket az időket?

 

Valószínűsíthető, hogy semmiképpen. Amint 1664-ben – a téli hadjárat idején – is támadási célpontja volt a türbe a keresztény hadaknak, úgy ez most sem lehetett másként. Jelezzük itt azt is, hogy a hosszú hódoltsági időszakban számos forrás utal arra, hogy a végvári magyarok támadást szerveztek, vagy indítottak a Szulejmán-türbe felprédálására. Tehát ez a dolog éppen nem volt szokatlan. Arról azonban nincs tudomásunk, hogy mi volt a szigeti török bég stratégiája ilyen helyzetben, hiszen a türbe őrsége elég kisszámú volt (ekkoriban nincsenek is pontos adatok) ahhoz, hogy nagyobb számú (több ezer fős és tüzérséggel is rendelkező) ellenséges támadásnak ellenálljon. Ilyenre pedig már 1684 óta – mint láttuk – egyre inkább számíthatott, különösen pedig 1686 őszén, majd folyamatosan a város és a vár 1689 elején bekövetkező kapitulációjáig.

 

 

Tehát megkockáztatható az a kijelentés, hogy Nagy Szulejmán szultán ereklyéit (amennyiben itt őrizték s ez nagyon valószínű még ekkor is) akkor bevitték Szigetvárra, esetleg beküldték a Török Birodalomba vissza Sztambulba (?!). Hogy a türbé sorsa ezzel fordult azt csak feltételezhetjük – a források hiányában. Azonban azt pontosan tudjuk, hogy a nagy bécsi hadjárat idején, 1683 nyarán Kara Musztafa pasa a nagyvezér ellátogatott ide és lerótta kegyeletét a nagy szultán emléke előtt – akinek életművét és hódító törekvéseit éppen ekkor igyekezett megkoronázni. Tehát 1683-ban a Szulejmán-türbé még virágzott – és valószínű a „Szulejmán-ereklyék” is helyben voltak… Azonban a fent leírtak tükrében könnyen belátható, hogy a türbe pusztulása – ha nem is fizikailag, az épület eltörlésével a földszínéről, de a szakralitása megszűnésével – éppen az elkövetkező háborús dúlások miatt hamarabb bekövetkezett, mint azt a tényleges fizikai megsemmisülésével datáljuk (az 1690-es évek elejére).

 

 

 

Szerecz Miklós

 

"Obsidio Szigetiana." – Szigetvár végvári történeti múltjáról és a Zrínyiek „örökségéről.”
Történelmi és kulturális oldal.

 

Lásd. Esterházy Pál: Mars Hungaricus. ford. Iványi Emma. In: Zrínyi Könyvtár III. főszerk. Klaniczay Tibor. szerk: Kovács Sándor Iván. Bp. 1989. 142.
A témáról – a prímér források felsorolásával – bővebben: Szakály Ferenc: Hungaria eliberata. Budavár visszavétele és Magyarország felszabadítása a török uralom alól. 1683-1718. Bp. 1986., Szita László: Budától Belgrádig. Válogatott dokumentum részletek az 1686-1688-as törökellenes hadjáratok történetéhez. A nagyharsányi csata 300. évfordulójának emlékére. szerk. Szita László. Pécs. 1987., Uő. Török világ vége Baranyában. In: Baranya 1989/1-2., Szita László: Kutatási problémák az 1687. évi hadjárat történetéhez. In: Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és a vár felszabadításának 300. évfordulóján(1989). Pécs. 1993., Szita László: Pécs régiójának felszabadulása a török megszállás alól. In: Pécs a török korban. Szerk. Szakály Ferenc. Pécs. 1999., Vass Előd: Szigetvár város és a szigetvári szandzsák jeltőssége az Oszmán-török birodalomban 1565-1689. In: Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből (lásd. feljebb.)., Barbarics Zsuzsa: Az oszmán uralom alóli felszabadulás. In: Szigetvár története. Tanulmányok a város múltjából. szerk. Bősze Sándor – Ravazdi László – Szita László. Szigetvár. 2006.