Az oszmán birodalom válsága 1.

Az Oszmán Birodalmat emésztő válságról… (1.)

1598-1602

A lázadások tűzfészke: Anatólia. Kara Jazidzsi és a szpáhi lázadás.

Az Oszmán-török Birodalom hanyatlása lassú folyamat volt, de már közvetlenül Nagy Szulejmán szultán halála után megindult. A folyamatos háborúskodások Keleten Iránnal, míg Nyugaton a Habsburg Birodalommal és Velencével – s különösen a hosszú és véres küzdelem, a 15-éves háború – elmélyítette a gazdasági és társadalmi válságot. A legsúlyosabb a pénzügyi válság (már 1586-ban elkezdődött) – a pénz elértéktelenedése – volt, melyből ezer és ezer társadalmi konfliktus generálódott: nem utolsó sorban a katonaság elzüllése. Röviden az elértéktelenedett, sőt központilag szándékosan lerontott pénzben fizetett zsold (amelynek összege jó formán semmit nem nőtt) így teljesen elértéktelenedett. Az infláció nyomán azonban az árak gyakran hatszorosukra emelkedtek. A földművelőket tönkre tették a magas adók, míg a hadseregből minden naposak lettek a dezertálások – a hadjáratra rendelt szpáhik, vagy meg sem érkeztek, vagy még a hadműveletek alatt odébb álltak. Azonban legtöbbször bandákat alkottak, és a vidéket fosztogatták. Mindezt tetézte, hogy a kormányzat igyekezett is olyan katonaságot fogadni, melynek csak a hadműveletek alatt osztottak zsoldot, s amint láttuk, ekkor azt is rossz pénzben. Amikor a hadműveletek szüneteltek, akkor ezek a katonaelemek összeverődve rablókként fosztogatták a birodalom tartományait.

A pénz elértéktelenedéséről és a „pénz-éhínségről” tanúskodik az egri pasa kethüdájának levele is (1601. májusában), aki arról írt urának, hogy nem tudott jófajta „oszmáni akcsét” szerezni sehol sem – noha mindezt a katonaság zsoldjára szükséges lett volna: „Tudatom boldogságoddal, hogy kiadtak harmincezer jó pénzt (sikke-i hasene), de a dolog leállt, mivel arra utasítottál, hogy ’néhány új oszmáni akcsét szerezz’. Ilyet nem kaptam, mivel hogy ott oszmáni akcse nem található. Mind ezen szolgád, mind pedig Ali efendi szolgád a nagyvezír őfelségével együtt különösen követelőztünk és tolakodtunk, de oszmáni akcsét nem kaptunk. Most viszont rendkívüli (müsteqill) követ érkezett azzal a hírrel, hogy ’dubrovnyiki pénzszállítmányt (Dubrovenedîk hazînesi), amely összesen 15-ezer forint, kiadták, amelyet négy-öt nap múlva elindítanak Belgrádba’, amelyből ahány ezer akcsét csak fel tudunk venni, azt mind a zsold számára különítették el. Ezenkívül Sehirköj (Šȃrköy – a mai Pirot) adójából is úton van hét-nyolc ezer darab jó pénzérme, amelyet várhatóan szintén a zsold számára rendelnek. Bízok Istenben, hogy tíz napon belül megérkezik. Biztosítalak, hogy amint befut, azonnal magamhoz veszem és odaküldöm…”

Az egri pasához írt levélben a magyarországi török csapatokat kínzó pénzhiányról hoztunk példát. Ezek a seregek azonban többé-kevésbé még fizetettek voltak – s lehetőségük volt a hiányt a háború folyamán pótolni (rablásból, zsákmányból). Vészesebb volt azonban a helyzet a birodalom belsejében. Például Anatólia már ekkor valóságos tűzfészekké változott át. Sőt 1600 márciusának végén Isztambulban szpáhi lázadás tört ki, amely a spanyol követ, Francisco de Vera jelentése szerint nyolc napon át tombolt a fővárosban. Az elbocsátott szpáhik nagy része aztán az anatóliai részekre ment, vagy külön bandákká szerveződtek, vagy egyenesen Kara Jazidzsi (Abdülhalim) zászlai alá gyűltek. A lázadó vezérnek már valóságos hadserege volt ezen szabadcsapatokból és lázadókból, akikhez nem csak dezertált vagy elbocsátott katonák csatlakoztak, hanem olyan földművesek és városi szegények, akik egyrészt éppen ezen elhatalmasodó lázadás bizonytalanságában mentek tönkre. 1598 óta gyűlt Kara Jazidzsi köré az elégedetlenek és rablók hada – már ekkor több mint 30-ezer fős serege volt. Blokád alá vették Ankarát és a tartomány belsejében a vagyon- és létbizonytalanság miatt – egy szóval a rablóvilág okán – teljesen megszűnt a kereskedelem és az utazás. A felkelés már Burszát is fenyegette. A központi hatalom tehetetlen volt és gyenge – ráadásul a szultán helytartója hadaival éppen a magyarországi fronton harcolt. Kara Jazidzsi hatalma pedig egyre nőtt és nőtt: noha eleinte nem gondolt elszakadásra, később már vérszemet kapott, s miután egy nagy csatában (Kajszerin, 1600. szeptember. 23.) legyőzte a szultáni csapatokat – most már magát is valóságos uralkodónak gondolta. Végül is a mérhetetlen hatalma és a fosztogatások örvényébe veszett el ő is. Az anatóliai lakosság, mely eleinte – főként a magas adók miatt – csatlakozott a lázadásához, most a fosztogató és önkényeskedő hadai miatt elpártolt tőle, s végül az ellene küldött nagyvezír, Jemiscsi Haszán pasa csatában legyőzte.

Halil Inalcik: The Ottoman Empire. The Classical Age 1300-1600. London, 1994. 50.
Az Osztrák Állami Levéltár vagyis: ÖstA HHStA Türkei I. kart. 86. (1601. VII-XII.) Konv. 1. fol. 311. török eredeti. Lásd még: Hadnagy Szabolcs – Papp Sándor: Békekötési kísérletek a tizenöt éves háború idején, 1601-ben. Forrásközlés. In: AETAS 2003. XVIII. Évf. 132-133.
vö. Matúz József: Az Oszmán Birodalom története. Bp. 1990. 128.