Szibler Gábor: Mohácsi csata

Szibler Gábor: 1526. augusztus 29. A mohácsi csata

1526-ban Szülejmán szultán újabb hadjáratot indított Magyarország ellen. Korábban igyekezett rávenni II. Lajos királyt a behódolásra, de ezt az uralkodó elutasította. Különösen felkeltette a szultán haragját követének budai bebörtönzése. Öt évvel korábban már elfoglalta a legfontosabb déli határvárakat, Szabácsot és Nándorfehérvárt, amelyek mögött már nem volt komolyabb várvonal. Így a török hadsereg lényegében akadálytalanul vonulhatott akár Budáig is. Út közben elfoglalták Péterváradot, majd Újlakot, miközben a déli végek főkapitánya, Tomori Pál kalocsai érsek lassan vonult vissza előlük, kis seregével nem támadhatta meg az oszmánokat. 

Ezalatt a magyar sereg lassan gyülekezett. Ennek oka, hogy az országgyűlést össze kellett hívni, meg kellett várni az aratást, és a külföldi segélycsapatok is csak nyáron indulhattak útnak.  Végül a források alapján egyértelműen 25-26.000 fő és 85 ágyú sorakozott fel a mohácsi csatasíkon. Ennél nagyobb sereget a korban szinte egyetlen ország sem tudott volna kiállítani, még a hasonló területű, de sokkal népesebb Franciaország hadereje is kb. ekkora volt. Udvari csapatok: 500-1000 fő között, a határvidéki (végvári) katonaság, amely állandónak tekinthető: kb. 5000 lovas, a telekkatonaságra épülő bandériumok: nagyjából 15-18.000 fő, a királyi városok zsoldosai: összesen kb. 1000 gyalogos, valamint a nemesi felkelés, de a 20-21.000 nemesből nem jelent meg mindenki vagy kora vagy vagyoni helyzete miatt. Erdély hadereje nem vett részt a csatában, a mohácsi csata idején Szapolyai János vajda még Szegednél állt. Ezen kívül több 1000 főnyi cseh, lengyel és pápai elit gyalogos zsoldos érkezhetett volna, a legtöbbjét Cseh- és Morvaország rendjei ajánlották fel, azonban azok csak a nyár végére érhettek Budára. A magyar lovasságot jórészt a könnyűlovasság alkotta, amely hatékony volt az oszmán könnyűlovasság ellen, míg a nehézlovasság sokba került, de csatadöntő szerepe lehetett a csatában. 

Azonban míg a magyar oldalon a hosszú békeévek alatt legfeljebb a déli végek katonái szerezhettek alaposabb harci tapasztalatokat, valamint a külhoni zsoldosok, addig az oszmánok I. Szelim háborúiban kiképződtek, bár ezzel együtt a legjobbak el is véreztek.

Mivel az oszmánok támadtak, előre fel tudtak készülni élelemmel és ők határozhatták meg a támadási célt is. A határon nem lehetett feltartóztatni az ellenfelet, pontosan a magyar sereg lassú gyülekezése és a határvárak török megszállása miatt. Ezért döntött Mohács mellett a magyar hadvezetés, mivel sík terep, két oldalt védik a magyar csapatot a mocsarak. Északabbra nem lehetett vonulni, mivel az országot nem lehetett harc nélkül feladni, ez morálisan zilálta volna szét az országot. Lajos király Tomorit, valamit Szapolyai beérkezésééig annak öccsét, Györgyöt nevezte ki a had vezéreinek.

A 25.000 fős magyar sereg tehát körülbelül 2-3-szoros túlerővel nézett szembe. Emiatt Tomori célja az volt, hogy részenként megveri a török seregeket. Az arcvonalat szélesre húzta a bekerítés ellen. Augusztus 29-én a magyar sereg reggel óta harckészültségben volt, felsorakozva várta a törököt a forróságban. Az oszmánok csak délutánra érkeztek teljes harci alakzatban a csatatérre. Elsőként a ruméliai hadtest közelítette meg a csatateret, kora délután érkezett meg. Tábort vert a magaslat tetején. Ibrahim nagyvezér előreküldte Báli és Hüszrev béget, hogy könnyűlovasaival kerítsék be nyugatról a magyarokat. Eközben a többi oszmán csapat még nem jelent meg, ezért Ibrahim úgy döntött, már nem fog aznap támadni. 

Báli ellen Tomori Ráskay Gáspár lovasait küldte. Kevésnek bizonyultak, a törökök szétverték a kis magyar egységet, majd kifosztották a magyar tábort. Ekkor már délután 4 óra körül járt az idő, a magyar vezérek is érzékelték: már nem lesz oszmán támadás. Tomori dilemmába került, mit tegyen, visszavonuljon vagy támadjon. Tomori döntött, támadni kell, futárt küldött a királyhoz, mire II. Lajos parancsot adott a rohamra. Megindult a magyar jobbszárny támadása Batthyány Ferenc vezetésével. A hirtelen jött magyar lovasság meglepte a tábort verő törököket és elsöpörték a ruméliai sereget. Kikerülték az ágyúkat és behatoltak a táborba. Eközben viszont szétzilálódott, megritkult a magyar sereg. A törökök lassan kezdték összeszedni magukat, a szpáhik bekerítették a magyarokat. Ebben a kritikus pillanatban Tomori a királyt támadásra szólította fel, mire megindult a középhad támadása. Csakhogy Báli és Hüszrev lovasai bekerítették őket. Egyidőben ezzel beérkezett az anatóliai hadtest és a szultán zsoldosserege. Így most már a teljes oszmán sereggel kellett szembe nézni a magyaroknak, akik ekkorra sokat veszítettek a lendületükből. Perényi Péter a balszárnyon támadott, de a kezdeti sikerek után visszaszorították. A szultáni had beérkezésekor a magyar sereg utolsó, kétségbeesett támadást indított a szultán testőrsége ellen. Egyes szemtanúk szerint Tomori ekkor még élt. A szultáni testőrség és a janicsárság sorai ugyan megritkultak a magyar roham következtében, de a fáradt magyar lovasság lassan felmorzsolódott. Valamikor a késő délutáni órákban előbb lassan, majd egyre határozottabban megindul az általános menekülés. Középen a gyalogság még kitartott, de hamar felmorzsolták. A csatának egy hirtelen jött zápor vetett véget, a király ugyan elmenekült, de a Duna környéki mocsarakba fulladt nehéz páncélzatában. A lovasság nagy része is elhagyta a csatateret, könnyebben elmenekülhettek az üldöző török lovasok elől. A gyalogság viszont magára hagyva elesett, vagy megadta magát, másnap a szultán parancsára lemészárolták őket. Nagyjából 3-4000 lovas és kb. 10.000 gyalogos veszett oda, a sereg több mint 50 %-a.

A magyarok mindent megtettek, ami tőlük tellett. A lehető legjobb taktikát választották. A túlerő ellen azonban nem tehettek semmit. Európa legerősebb és legnagyobb haderejétől szenvedtek vereséget. Mátyás és más európai birodalmak sem tudtak volna ellenállni egy ekkora és ilyen felkészült haderőnek. A mohácsi síkon felsorakozott magyar, horvát, cseh, lengyel, olasz, német és más nemzetek katonái nem voltak gyávák, hősiesen küzdöttek. Ha Zrínyi Miklós és szigeti katonái 1566-ban hősként estek el a túlerővel szemben, nyugodt szívvel tekinthetjük hősöknek a mohácsi csata harcosait is. Tomori, akárcsak Zrínyi később „magyar Leónidasz” –okként szálltak szembe a többszörös túlerőben lévő ellenséggel. Elestek, de nem gyáván, hanem vitézül, mert megtették, ami a korabeli viszonyok között megtehető volt. 

Szülejmán maga sem hitte el először, hogy győzött, pláne, hogy a magyar fősereget győzte le. Napokig várakozott az újabb magyar támadásra, majd miután meggyőződött arról, hogy ilyen nincs, tábort bontatott és északra vonult. Megszállta és kifosztotta Budát, amelyet Mária királyné és a polgárság is elhagyott. Majd szeptember végén az Alföldet végigpusztítva kivonult az országból. 

A mohácsi halottakat a közelben lakó és mostohafiát, Perényi Ferenc váradi püspököt kereső Kanizsai Dorottya földeltette el 400 fogadott jobbágyával. 

Mohács neve azóta összeforrott a magyar középkori királyság bukásával és a magyar fájdalommal, amelynek hosszú évszázadokra menő következményei lettek. Sokkal fájdalmasabb a megítélése, mint a muhi vereségnek vagy a világosi fegyverletételnek. Nevezik a magyar Golgotának is. De ideje volna, ha inkább a magyar hősiesség, önfeláldozás, hazafiasság szimbólumává (is) válna. Megtették, „amit megkövetelt a haza.”