Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története - X. rész: A hadjárat. A mohácsi ütközet

SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

X. FEJEZET.
A hadjárat. A mohácsi ütközet.

A mohácsi ütkőzet. Az országgyűlési végzések általános jellege. A nemzet erkölcsi közönye. A törökök közeledéséről érkező hirek. A pápai nuntius felajánlott segélye. Szalkai és a főurak adakozása. A királyi kincstár állása. A pápa segélye. Az egyházak lefoglalt kincsei. Thurzó Elek kincstárnok lemondása. A királyi tanács hadi terve. A nádor közönyössége. Zápolyai János erdélyi vajda bizonytalan magatartása. Behram csausz nyilatkozata. Zápolyai árulás gyanúja alatt áll. A moldvaországi vajda jelentése. Szulejmán szultán serege. Ibrahim nagyvezér. Pétervárad ostroma. Tomori elvonulása. Pétervárad eleste. A király serege. Pétervárad bukásának hatása. A tolnai tábor. Az urak gyávasága. A fővezérség kérdése. Tomori és Zápolyai György. A fővezérek feladata. Tomori seregének harczias hangulata. Tomori tervei. Hadi tanács. A megütközés elhatározása. A király levele a szlavóniai rendekhez. A szlavóniai hadak megérkezése a mohácsi táborba. A táborban megjelent urak nagy száma. Várdai Pál. A horvát rendek magatartása. Frangepán Kristóf. A szultán hadának előnyomulása. A magyar csatarend fölállitása. A magyar sereg türelmetlensége. A török had. A csata elvesztése. Lajos menekülése. Halála. A pápai követ jelentése. Brodarics leirása az ütközetről. A csata lefolyása a Szulejman táborában vezetett hivatalos napló szerint. A magyar halottak száma. A szultán bevonulása Buda várába. A királyné Pozsonyba menekül. Zápolyai János. Frangepán Kristóf. Szulejmán pusztitása. Visszavonulása. A mohácsi catastrophának kivételes jelentősége. Az ország állapota. Massaro velenczei követ Magyarországról. Herberstein jellemzése a magyarokról. A magyar faj életerejének szivóssága. Michelet nyilatkozata

 

 

A májusi országgyűlés végzéseit általán úgy fogták föl, hogy azok Lajos királyt korlátlan hatalommal ruházták föl.1 Azt, a mit Mátyás lángelméje és tettereje hosszú, dicsőséges uralkodásának erőfeszitéseivel kiküzdött; azt, a mit utódjának kezeiből az oligarchia kiragadott: Lajosnak önként visszaadta a pártharczaiban kifáradt nemzet. A lemondás tényét, a mire az országgyűlés magát elszánta, nem értelmezhetjük úgy, hogy a haza megmentésének vágyától sugalmazva, diktátori hatalommal kivánta volna fölruházni. Mindenki tudta, hogy Lajos nem képes ezzel élni. És a kellő eszközöket arra, hogy ezt a hatalmat a haza megmentése érdekében gyakorolhassa, senki sem volt hajlandó neki megadni.

 

 

Az országgyűlés eloszlása után Szalkai László primás egyik levelében irja, hogy „a zavarok és háborgások, melyek a hatvani gyűlés előtt és alatt támasztattak, immár lecsillapodtak, mindenütt béke és nyugalom honol.”2 De az a béke és nyugalom az erkölcsi közönynek szülöttje, nem az erők hatalmasabb kifejtésének szülője volt.

 

 

Igy tehát a meglepő fordulat, a mely a politikai viszonyokban beállott, az ország állapotában lényeges változást nem vont maga után. Ez leginkább a pénzügyek terén tűnt ki. Thurzó Elek, ki a kincstartói tisztet átvette, a korona rendelkezésére álló nagy hatalmat nem használhatta fel a királyi jövedelmek gyarapitására. A kincstár állandóan üres maradt. A mikor futárokat kellett útnak inditani, útiköltségükre néhány forintnyi összegek előlegezéseért gyakran a pápai nuntiushoz kellett fordulni.3

 

 

Június 2-ikán Lajos király a Budán tartózkodó magyar urakat és külföldi követeket maga köré gyűjtötte. A törökök közeledéséről érkező hirekre kijelentette, hogy kész rögtön táborba szállani és harczi téren életét föláldozni, de nem mozdúlhat, mert a bandériumja kiállitására és fölszerelésére szükséges harminczezer forintot nélkülözi; minélfogva tanácsot kér, hogy ezen összeget milyen módon teremtse elő. Mikor a király elhallgatott, a pápai nuntius a maga és követ-társai nevében igy szólott: „Mi idegenek – úgymond – nem vagyunk arra hivatva, hogy felségednek tanácsot adjunk, de kötelességünk, hogy szolgálatára legyünk, s felséged szükségletei felől már jelentést tettünk uralkodóinknak, a kik meg fogják tenni, a mivel tartoznak. A mi engem illet – igy folytatta beszédét – mivel a magyarországi urak mindig úgy tekintettek, mintha honfitársuk, magyar ember volnék, talán nem követek el illetlen dolgot, ha felségednek tanácscsal is szolgálok. A mint a viszonyokat én ismerem, a szükséges pénzösszeg beszerzésére csak egy mód van: az urak önmagukat adóztassák meg; és hogy másoknak példát adjak, ime én magamra ötszáz aranyat vetek ki; ha kivülem még ötvenkilenczen találkoznak, a kik ilyen áldozatra készek, a pénzösszeg, a mire felségednek szüksége van, együtt lesz.”

 

 


II. Lajos király.

 

Burgkmayr Hans szinezett képe után készült egykorú másolat a gróf Thun-Hohenstein család tetscheni hitbizományi könyvtárában. Az udvari műgyüjtemények évkönyveinek reproductioja után.

 

 

A nemes nyilatkozat lelkesedéssel fogadtatott. És most minden szem Szalkai Lászlóra irányult, a kit állásánál fogva az első szó illetett meg. A primás fölkelt és megtette ajánlatát. Kijelentette, hogy hatezer forint értékű rézkészletet és egy uradalmat, melynek elzálogositásával ugyanannyit lehet előteremteni, ajánl föl; e mellett módot fog keresni, hogy még hatezer forintot adhasson, a táborban pedig ezer gyaloggal és négyszáz lovassal fog megjelenni. Utána a többi urak szintén kisebb-nagyobb összegeket ajánlottak föl; de áldozatkészségük elég mérsékelt volt, mert az ajánlatok értéke együttvéve nem sokkal haladta meg a harminczezer forintot. Mire a király és a királyné kinyilatkoztatták, hogy birtokaikat árúba bocsátva fognak a hadikészületekre pénzt szerezni.

 

 

Ezután megállapodás jött létre az iránt, hogy közfölkelés hirdettetik és az ország hadereje július 2-ikán Tolnán gyűl egybe, a honnan azt a király személyesen vezeti a török ellen. A tanácskozmány után az urak emelkedett hangulatban oszoltak szét és birtokaikra utaztak el, hogy bandériumaikat szervezzék, jobbágyaikat fölfegyverezzék.4

 

 

Ekkor a felajánlott összegek egy része csakugyan befizettetett a királyi kincstárba. A kincstartó a péterváradi sajkások s a jajczai őrség számára negyedfélezer forintot, több zászlósúr és kapitány részére hatezer forintot fizethetett ki; gróf Hardeck Jánost, ki fegyverek vásárlása végett Bécsbe küldetett, ezerötven forinttal látta el. Azonban néhány nap mulva már ismét beállott az apály. Június 7-ikén Tomori küldöttét, a ki katonái számára pénzt kért, várakozásra utalta. Öt nap mulva Nagy György clissai kapitánynak, ki személyesen jött Budára, hogy a száz emberből álló őrség zsoldjának kifizetését sürgesse, négy napi várakozás után százötven forintnyi részletfizetéssel kellett megelégednie. Június közepe táján több zászlósúr és őrség követei üres kézzel bocsáttattak el.5

 

 

A királyi bandérium fölszerelésének költségeire ilyen körülmények között nem maradt pénz. Lajos végre a pápai nuntiushoz fordult, azzal a kérelemmel, hogy ő fogadjon négyezer gyalogot. Burgio, kit a pápa időközben 25000 arany forinttal látott el, kész volt erre; de attól tartott, hogy a király a törökkel békét köt, s ő a pénzt haszontalanul költi el. Ezért a királytól írott nyilatkozatot kivánt, a melyben magát kötelezi, hogy, ha a tervezett hadjárat nem jő létre, a szentszék eddigi és ezentúl teendő költségeit megtériti. A király, ámbár a megaláztatást, melylyel ezen föltétel elfogadása jár, érezte, némi habozás után kiállitotta a kötelezvényt. Mire a nuntius egyik királyi kamarást jelentékeny pénzösszeggel ellátva Morvaországba küldte, hogy ott zsoldosokat fogadjon.6

 

 

Ugyanekkor Rómából felhatalmazás érkezett, hogy az egyházak kincseit a király az ország védelmére fordithassa. A június 17-iki tanácsülésben elhatároztatott, hogy a templomok arany és ezüst szerei felerészben a pénzverdékbe küldessenek, a befolyó pénz a véghelyek ellátására és hadak fizetésére fordittassék. De a királyi biztosok, a kik a kincsek átvételére szétküldettek, megbizatásukban eljárva, sokféle nehézséggel találkoztak. A kegyurak és a lelkészek több helyen megtagadták a templomi szerek kiszolgáltatását, vagy a király részére kiválasztott darabokat egyelőre biztos helyen kivánták letétetni, mig a rendelet visszavonását a királynál kieszközlik. Olyan esetek is fordultak elő, hogy az egyházak a biztosokkal alkura léptek és kincseiket készpénzfizetésért váltották meg.

 

 

A királyi kincstartó nem várhatta be, mig a pénzverőkbe küldött egyházi kincsekből vert pénzt kezeihez kapja. A kapitányoknak, kik őt zaklatták, nem egyszer utalványt adott, mely őket bizonyos helyeken a kincsek átvételére feljogositotta. Igy június végén Kállai János és a péterváradi sajkások parancsnoka Székes-Fejérvárra kaptak utalványt. Podmaniczky Mihály, tizezer forintra menő követelése fejében, a nyitrai székesegyházban Szent-Zoerard püspök ezüst koporsóját vette át. Tomorit is ilyen módon akarták kielégiteni; de ő azt üzente, hogy egyházi kincseket neki ne küldjenek, mert tudná azokat értékesiteni nem, és különben is lelkiismerete tiltja elfogadni.

 

 

Az egyházi kincsek lefoglalása, mely megbecsülhetetlen értékű műtárgyak megsemmisitését okozta, a szükségletek fedezésére teljesen elégtelennek bizonyúlt. Thurzó Elek, miután magánvagyonából 32,000 forintot előlegezett és minden jövedelmi forrást kimeritett, július 9-ikén bejelentette a királynak, hogy a kincstartói hivatalt tovább meg nem tarthatja, mert mint lemondó iratában mondja – azon esetre, ha költség hiánya miatt valamelyik végvár elesik, vagy az országot más nagy csapás éri, a felelősséget magáról el akarja háritani. Azonban a király, mivel mást, a ki a nehéz viszonyok között a hivatal elfogadására vállalkoznék, nem találhatott, a lemondást el nem fogadta és rábirta őt, hogy állásában megmaradjon. Megnyugtatása végett okiratot állitott ki részére, melyben az a különösen hangzó nyilatkozat foglaltatik, hogy a kincstartó „lehetetlent végezni nem köteles,” és az ország szükségeiről gondoskodni csak annyiban tartozik, „a mennyiben erre a királyi jövedelmek és saját vagyona képessé teszik.”7

 

 


Thurzó Elek aláirása a jegyeséhez, Székely Magdolnához irt magyar levelén.
Olvasása: Thurzó Elek. Az 1525 szeptember 9 ikén kelt levél eredetije az országos levéltárban.

 

 

Ezalatt a királyi tanácsban az a hadi terv állapittatott meg, hogy a török hadsereg föltartóztatására Tomori a Szávánál tegyen kisérletet. Június második felében királyi titkárok küldettek szét a nádorhoz, több főpaphoz, országnagyhoz és vármegyéhez azzal az utasitással, hogy hadaikat rögtön Tomori táborába vezessék. De az eredmény nem felelt meg a várakozásnak. Sokan kételkedtek az érkező tudósitások hitelességében és azt hirdették, hogy a török császár nem merészel a Száván átkelni. Sőt találkoztak, a kik kárörvendve látták Tomorit veszélyes helyzetében. „Hadd úszszon a barát,” mondogatták.8 Csak Török Bálint, Ráskai Balázs és a szegzárdi apát jelentek meg csapataikkal Péterváradon; az esztergomi érsek, a pécsi püspök és az esztergomi káptalan néhány száz fegyverest küldtek. A nádor a király ismételt felszólitására azt válaszolta, hogy ő csak állásához méltó haderő élén indulhat meg, paraszt néppel nem száll táborba. A helyett, hogy a Szávához sietne, július elején Budán jelent meg azzal a kijelentéssel, hogy a királynak személyesen kell a sereg élére állani, mert különben a nemesség nem nyúl fegyverhez.

 

 

Mig az ország első zászlósura és egyik leggazdagabb birtokosa ürügyet keresett, hogy kötelességei teljesitése elől meneküljön: Zápolyai János erdélyi vajdára az udvar aggodalommal és bizalmatlansággal tekintett. Az ő magatartása a török támadás idején a legnagyobb fontosságúvá lett. Ha a vereségről, a mit pártja imént szenvedett, megfeledkezik és kötelességét teljesiti, hazáját talán megmentheti; ellenben ha a bosszú- és hatalomvágy sugalmazásaira hallgatva, támogatását a királytól megvonja, az ország romlása elhárithatatlanná lesz. Nagylelkűségére és hazaszeretetére az udvarnál nem számitottak; sőt azzal gyanusitották őt, hogy a szultánnal összeköttetésben áll, minélfogva a török sereg előnyomulásának tétlen szemlélője lesz és a király vereségét a maga érdekében ki fogja zsákmányolni. Ezeket az aggodalmakat a pártszenvedély szülte, és a felmerülő vészhirek, a milyenek a nagy veszélyek napjaiban szaporán burjánoznak, táplálták.

 

 


Magyar főurak II. Lajos korából.
Burgkmayrnek tulajdonitott tervezet I. Miksa császár diadalmenete számára. Az eredeti fametszet-dúczról készült lenyomat után.

 

 

Zápolyai János, mióta a szultán tervei felől értesült, a királynak gyakorta küldött tudósitásokat. Márczius közepén abban a hitben volt, hogy a támadás czélpontja Erdély, a miért is arra kérte a királyt, hogy mielőbb küldjön neki hadakat, a mikkel az ellenség átkelését a havasokon megakadályozza.9 És néhány héttel utóbb az erdélyi rendekkel Enyeden gyűlést tartván, Erdély védelmére közfelkelést rendelt el.10 Mindezt a vajda ellenségei úgy magyarázták, hogy czélja nem más, mint a hadjáratban való részvétel alól kivonni magát.11

 

 

Ekkortájt Behram csausz, ki 1521 óta Budavárában őrizet alatt tartatott, azt a megjegyzést ejtette el hogy a magyar urak között három áruló van. Ámbár az a körülmény, hogy öt esztendő óta fogságban élt, szavait minden jelentőségtől megfosztotta, az udvarnál az ő nyilatkozatára nagy súlyt fektettek; az iránt, hogy a három áruló között Zápolyai János foglalja el az első helyet, senki sem kételkedett.12

 

 


Zápolyai János aláirása, az 1519 márczius 8-ikán kelt oklevelen.
Olvasása: Johannes comes (e)t waywoda manu p(ro)p(ri)a. Az oklevél eredetije az országos levéltárban.

 

 

Ezt a gyanút egy szászországi lovag mesés közlései, ki keleti útjából tért vissza, megerősiteni látszottak. Elbeszélése szerint a viddini basa úgy nyilatkozott volna előtte, hogy az erdélyi vajda pecsétes levélben egyességet kötött a szultánnal, ki leánya vagy nővére kezével Magyarországot neki fogja adományozni. Ez az elbeszélés hitelre talált és azt maga a király komolyan közölte a külföldi diplomatákkal.13

 

 

Ámbár kétségtelen, hogy Zápolyai János két évtized óta azon fáradozott, hogy magának a trón magaslatára vezető utat előkészitse; ámbár valószinű, hogy az utolsó országgyülés óta a király és az udvar ellen érezett gyülölete még mélyebb gyökeret vert, igy tehát a király veszélyes helyzetét és a Báthori-párt tehetetlenségének nyilatkozatait bizonyára kárörömmel szemlélte: azt a föltevést, hogy a szultánnal összeköttetésbe lépett, vagy éppen szövetségben állott, semmi sem igazolja.14

 

 

Június második felében a moldvaországi vajda Lajos királynak jelentette, hogy a szultántól vett parancs értelmében táborába kellene vonulnia; azonban ő nem engedelmeskedik, sőt kész ellene az oláhországi vajdával szövetkezve, sikra szállani; azt javasolta tehát, hogy Zápolyai János csatlakozzék hozzájok, mire azután hárman a szultánt vagy hátulról támadják meg, vagy a török birodalomba betörést intézve, visszatérésre kényszeritik. Az udvarnál ezt a tervet bizalmatlansággal fogadták; de a király az esztergomi érsek, a kanczellár és Thurzó Elek tanácsára utasitotta Zápolyait, hogy Oláhországba nyomuljon.15

 

 

Szulejmán szultán ápril 23-ikán indult meg Konstantinápolyból. Serege több mint százezer fegyveresből állott. Amint Bolgárországba ért, Ibrahim nagyvezért negyvenezer emberrel előre küldötte, oly czélból, hogy Péterváradot ostrommal vivja meg.

 

 

Belgrád eleste óta Péterváradot tartották Magyarország kulcsának. A Fruska-hegység kétszáz láb magas, meredek fokán, melyet a Duna tág ívben vesz körül, emelkedik a vár. Tomori, mióta a főkapitányi tisztet viselte, itt tartotta főhadiszállását és mindent megtett, hogy az erősséget jó karba helyezze. Ide gyüjtötte a sajkásokat, kik előbb Nándor-Fehérvár alatt őrizték az ország határát; mintegy ezeren voltak, részint a török elől Szerbországból menekült ráczok, részint az Alsó-Duna vidékének lakói, kiket, miután szétoszlottak volt, Tomori most újból nagy fáradsággal összegyüjtött és szervezett. Mikor az ellenség közeledett, a várat a vitéz Alapi György parancsnokságára bizván, Tomori a Duna balpartján, a mai Ujvidék város helyén ütött tábort.

 

 


Tomori czimerének töredéke.
A bácsi vár romjai között talált vörös márvány töredék az osztott czimer felső mezejében lándzsavasat harapó farkast ábrázol. Myskovszky Viktor rajza után.

 

 

Ibrahim nagyvezér július 12-ikén érkezett Pétervárad alá, a Dunán jelentékeny hajóhadtól követve. Tomori erős önbizalommal nézett a küzdelem elé. A királyhoz írt levelében megjegyzi, hogy kémek tudósitásai szerint Ibrahim úgy nyilatkozott volna, hogy ez a vár apró falat, mely neki reggelire sem elegendő; de ha őt kellően támogatják, a nagyvezér majd „ebédjét és vacsoráját is elköltheti a vár alatt.” Július 15-ikén intézték a törökök a vár ellen az első rohamot; de az őrségtől visszaverettek. Ugyanekkor a sajkások Tomori ágyúitól támogatva, megtámadták a török hajóhadat, mely tetemes veszteséget szenvedett. A következő éjszaka a nagyvezér seregének egy részét a Duna tulsó partjára küldötte át, úgy hogy másnap szárazon és vizen folyt a harcz, mely késő estig tartott, a nélkül, hogy döntő eredményre vezetett volna.

 

 

Ekkor Tomori tanácsba gyüjtötte hadnagyait. Előadta, hogy magukra hagyatva nem képesek a nagyszámú és folytonosan szaporodó török seregnek ellenállani, és sikertelen küzdelemben biztos romlás várakozik rájuk; ellenben ha visszavonulva a királytól küldendő segitséget bevárják, később a siker reménységével ütközhetnek meg és Péterváradot fölmenthetik. Ebben a nézetben osztoztak a hadnagyok. Ennek következtében Pétervárad alól elvonulván, a Duna mentében Bácsig haladtak. Innen Tomori a boszniai püspököt a királyhoz küldte, azzal az üzenettel, hogy Pétervárad még nyolcz vagy tiz napig tarthatja magát és hogy ő, ha segitséget kap, visszatér oda s megütközik az ellenséggel. De a segitség megérkezését hiába várta.

 

 

A péterváradi őrség Tomori elvonulása után is csüggedetlenül folytatta az ellenállást, és július 17-ikén a második rohamot szintén visszaverte. A nagyvezér ekkor rendes ostrommunkálatokra szánta el magát. Ágyúival a várat több napon át szünet nélkül lövette. Ámbár a várban a nagyobb épületek mind romba dőltek és a falakon rések tátongtak, az őrség két újabb rohamot vert vissza. Július 28-ikán a törököktől vezetett két akna fölrobbanása a várban nagy pusztitást okozott és zavarba ejtette az őrséget. Ezt a pillanatot felhasználva, a nagyvezér általános rohamot rendelt el. Ekkor a megfogyott magyar vitézek többé nem birták az ellenség benyomulását megakadályozni; kilenczvenen egyik toronyba zárkózva, egy ideig folytatták az ellenállást, mig a nagyvezér szabad elvonulást ajánlott nekik, mire a küzdelemmel fölhagytak.

 

 

A vár elestének a szultán is tanuja volt, ki épen ezen a napon érkezett Pétervárad alá.16

Nyolcz nappal előbb indult meg Budáról Lajos király.

 

 

A sereg, melyet vezérelt, alig négyezer fegyverest számitott. Hogy az urak és vármegyék hadainak, a szomszéd tartományokból várható segélyhadaknak időt engedjen a csatlakozásra, lassan nyomúlt előre. Csekély távolságban Budavárától, Sárkány Ambrus érdi kastélyában több napot töltött. Majd szállását Ercsibe tette át. Itt találta Tomori követe, a boszniai püspök. Pétervárad veszedelmes helyzetének hirére a nádor rendeletet kapott, hogy előre siessen és Tomorival egyesüljön. Néhány nappal utóbb Zápolyai Jánostól futár érkezett azzal a kérdéssel, hogy mitévő legyen; mert előbb meghagyatott neki, hogy Oláhországba nyomuljon, később pedig hogy Tolnára vezesse hadait; egyuttal közölte, hogy az oláh országi hadjárat terve már nem valósitható, mivel időközben az oláh vajda kénytelen volt fiát kezes gyanánt a szultán táborába küldeni. A király azt a parancsot bocsátotta hozzá, hogy jőjjön mielőbb Tolnára. Egyszersmind az egész országban közfelkelést hirdetett, majd néhány nap mulva rendeletet küldött szét, hogy az urak és nemesek jobbágyaik felerészét fegyverezzék föl.

 

 

Augusztus 4-ikén Pakson értesült Lajos Pétervárad elestéről. Ezen megdöbbentő hirre az ország és a melléktartományok minden részébe futárok küldettek szét, kik a véres kardot hordozzák körül és a rendeket hivják föl, hogy immár a végső veszedelem esete bekövetkezvén, jobbágyaikat fejenként fegyverezték föl. Most végre gyülekezni kezdtek Tolnán a főpapok és urak: köztük Zápolyai György, az egri és váradi püspökök. Ellenben a vármegyék ezután is feltűnő hanyagságot tanusitottak.

 

 

A tolnai táborban, hová a király augusztus 6-án érkezett, megindultak a tanácskozások a hadjárat tervének megállapitása iránt. A többség azt kivánta, hogy a Drávához vonúljanak és ott a szultánnal nyilt csatában ütközzenek meg. Az ellenség hatalmát kicsinyelték, a maguk erejét túlbecsülték. „Azt hiszitek, hogy repülni tudtok, pedig nincsenek szárnyaitok,” mondá nekik Brodarics, ki óvatosságra intette őket és azt javasolta, hogy a király maradjon Tolnán, a nádor pedig menjen a Drávához, és ott tegyen kisérletet a szultán feltartóztatására. De félénknek, gyávának mondották őt, úgy hogy hozzá csatlakozni senkinek sem volt bátorsága. Igy tehát abban történt megállapodás, hogy a nádor előre megy a Drávához, de néhány nap múlva követi a király.

 

 

És a nádor még igy sem teljesitette a parancsot. Az urak és nemesek, kiknek hozzá kellett volna csatlakozniok, kinyilatkoztatták, hogy az ellenség elé ősrégi kiváltságaik értelmében csak a király személyes vezérlete alatt indulnak. Ezt a nyilatkozatot küldöttség által közölték a királylyal; a kitől fenyegető hangon határozott feleletet kértek arra a kérdésre: vajjon az ellenséggel hajlandó-e megütközni? „mert ha nem hajlandó, az ország védelméről majd maguk gondoskodnak.” „Látom – válaszolá a király ingerülten – mentséget és menekülést mindenki mögöttem keres. Én az ország javáért bármilyen veszélynek kiteszem magamat. Nehogy tehát bárki saját gyávaságát velem fedezze, és a felelősséget rám háritsa, Isten segedelmével holnap megindulok, elmegyek oda, hová nélkülem menni nem akarnak.”

 

 


Brodarics István jelentésének záradéka.
Olvasása: Servitute(m) mea(m) humilima(m) in gra(tia)m eiusdem suplex | comme(n)do, quam deus cons(er)vet felic(issi)mam et incolume(m). | Ex castris regiis prope Erd ad Danubiu(m) positis | XXVII. Julii 1526. | Illud preteriera(m) me ex ep(iscop)o Sirimien(si) rursus prep(osi)tum Q(uin)q(ueecclesien)sem | esse factum. O(mn)ia castella, ville ep(iscop)atus illius, tota diocesis | est in hostium potestate. Non remansil ex VIIc vasallis | unicus. A pápához Érdről, 1536 július 27-ikén irt jelentés eredetije a vatikáni levéltárban.

 

 

Csakugyan másnap, augusztus 24-ikén a király megindult Tolnáról Szegzárdra, innen pedig Báttára, a hol Tomori több alsóvidéki urral csatlakozott hozzá. Most már előre lévén látható, hogy néhány nap mulva az ellenséggel szemközt fognak állani, a fővezér kijelölését tovább halasztani nem lehetett. Ez az ügy a királyt és az urakat hónapok óta foglalkoztatta, a nélkül, hogy megállapodásra juthattak volna. A világi urak sorából az egyetlen Zápolyai Jánosnak volt nagyobb seregek vezetésében jártassága; de őt az udvar a személye ellen uralkodó bizalmatlanságnál fogva mellőzni kivánta. Legelsőbben Salm Miklóshoz, a hirneves császári tábornokhoz ment felszólitás, hogy a fővezérletet vállalja el; de tőle tagadó válasz érkezett. Majd Frangepán Miklóshoz fordúltak, a ki a nehéz feladatra szintén nem vállalkozott. Július végén az érdi táborban az a terv merült föl, hogy a sereget három főkapitány: Tomori érsek, Báthori nádor és Zápolyai János vezérletére bizzák. Most a báttai táborban a király az urakat egyenkint kérte föl, hogy véleményöket adják elő. A nagy többség a mellett volt, hogy Tomori Pálra és Zápolyai Györgyre kell a fővezérletet bizni, az utóbbit bátyjának képviselője gyanánt nézték. A nádorra, bár állásánál fogva a főkapitányi tiszt őt illette meg, mivel az elmult napokban tehetetlenségét szembetünően elárulta, senki sem gondolt.

 

 

Mikor a király a többség szavazatainak megfelelően a határozatot kimondotta, Tomori a kétségbeesés hangján esdeklett, hogy olyan tisztet, a minek betöltésére képtelen, ne bizzanak rá. „Ő szegény barát, – igy szólt – olyan nagy hadjáratról, a milyent most vezérelni kell, fogalma nincs; nem bánja, ám üttesse le fejét ő felsége, de ne kivánja tőle, hogy olyan terhet vállaljon el, mely erejét messze meghaladja.” Azonban a király ragaszkodott a határozathoz és Tomorinak meg kellett hajolnia. Zápolyai György pedig abban bizott, hogy testvére nem sokára megérkezik, és akkor ő háttérbe vonulhat.

 

 

A fővezérek első föladata volt: kijelölni a helyet, a hol az ország haderejét egybegyűjtve, az ellenséget bevárják. Mivel Bátta vidéke nagyobb hadsereg kifejlesztésére elegendő területet nem nyujtott, czélszerünek látszott a tábort a Mohácsot környező nagy kiterjedésű sikságon ütni föl.

 

 

Ekkor Tomori serege, melyhez Perényi Péter temesi főispán bandériuma csatlakozott, összesen mintegy hatezer ember, már Baranyavárnál táborozott, huszonnégy kilométernyi távolságban Mohács alatt. Itt az a rendelet, a mely szerint Mohács felé kellett volna visszavonulni, nagy fölháborodást keltett. Ugyanis az ellenség táborából érkező szökevények és kémek azt hiresztelték, hogy a török sereg legnagyobb része fegyelmezetlen csőcselék és fegyvere alig van minden tizedik vagy húszadik embernek, a tüzérek pedig olaszok és németek, kik a döntő pillanatban ágyuikat a török hadsorokra irányozzák. Ezek a hirek hitelre találtak és türelmetlen harczvágyat ébresztettek föl. Tomori katonái megvetéssel beszéltek a törökökről, a kik fölött diadalmaskodni könnyű dolog lesz; éppen ezért sürgették, hogy mielőbb vezessék őket csatába. E szerint abban a rendelkezésben, hogy Mohácson táborba szálljanak, ármányt és cselszövényt kerestek. „El akarnak minket távolitani az ellenségtől – igy zúgolódtak – pedig eléje kellene mennünk; a tétlenséghez szokott urak futásra gondolnak, nem csatára; hozzánk jőjjön a király, hogy mielőbb megütközhessünk.” Tomorit kérésekkel ostromolták, hogy a királyt „a tehetetlen papok és a csatától félő urak” kezeiből ragadja ki és hozza az ő körükbe.

 

 


II. Lajos király.
A bécsi udvari műtörténelmi múzeum ambrasi arczképgyüjteményéből. Felirata: LVD(ovicus). Az eredetiről másolta Túry Gyula.

 

 

Ez a harczias hangulat Tomorit merész vállalkozásra késztette. Talán azzal a reménységgel kecsegtette magát, hogy, mint egykor Hunyadi János és Capistranoi János csapatai, a stratégia és taktika szabályainak teljes mellőzésével, felmagasztosult lelkesedésükben csodás eredményeket küzdöttek ki, most is képes lehet hősi erőfeszitéssel az ellenség óriási tömegét föltartóztatni, és a királynak időt biztosithat arra, hogy a mindenfelől gyülekező hadakat bevárja. Meglehet, hogy a rá bizott feladat legegyszerübb megoldása gyanánt lelkében azt a titkos gondolatot ápolta, hogy mielőtt a döntő csatában a fővezéri tisztet viselnie kell, hősi halálban önfeláldozáshoz szokott élete méltó befejezését találhatja föl. Augusztus 18-ikán tehát ötezer lovassal a Dráva felé sietett, hogy a szultán átkelésének megakadályozására kisérletet tegyen. De Eszék közelében értesült, hogy elkésett, mert a török sereg nagy része már átkelt. Ezért baranyavári táborába tért vissza és most már nem maradt más hátra, mint az ellenséggel nyilt csatában megmérközni.17

 

 

Augusztus 25-ikén a király Tomorit és az urakat ismét haditanácsba hivta meg. Azt a kérdést vetette föl: vajjon az ellenséget bevárva, az ütközetet azonnal elfogadja-e, vagy pedig egyelőre visszavonulva, később és másutt ütközzék meg. A nagy többség Tomorival élén a halasztás ellen nyilatkozott.

 

 

„Mennyire becsüli – kérdé az érsektől a király – a magyar sereg és az ellenség számerejét?”

 

 

„Véleményem szerint – válaszolá a főpap – felséged táborában és az enyémben húszezer fegyveresnél több alig van; ellenben az ellenség serege közel háromszázezer emberből áll, csakhogy a nagy számtól nem kell megijednünk, mert legnagyobb része gyáva csőcselék.” A király nem volt megnyugtatva, és tovább tudakozódék, hogy a válogatott fegyveres nép száma hány ezerre tehető? „Hetvenezerre” – mondá Tomori.

 

 

Mig ez a tanácskozás folyt, Tomori táborából küldöttség jött, melynek szónoka a királyt és az urakat arra kérte, hogy az ütközet elfogadását ne ellenezzék. „A győzedelem kezeink között van, – mondá – csak élni tudjunk a szerencsével, mely Isten kegyelméből kinálkozik. Ő felsége és az urak jőjjenek hadaikkal a mi táborunkba, mely az ellenséghez közelebb fekszik és a támadásra alkalmasabb. A ki egyebet tanácsol, halál fia!” A fenyegető nyilatkozat azokat is elnémitotta, kik az elbizakodott felfogásban nem osztoztak. Egyhangú határozat hozatott, hogy az ellenséggel a mohácsi mezőn ütközetet vívnak. Várad szellemes ifjú püspöke, Perényi Ferencz, a királyhoz fordulva tréfásan megjegyzé: „Felséged jól tenné, ha a kanczellár urat már most Rómába küldené és általa ő szentségét fölkérné, hogy a csata napját húszezer magyar vértanú ünnepévé avassa.” De Tomori táborában a határozatot ujjongva fogadták, és készséggel vonúltak, a királylyal egyesülendők, Mohácsra.

 

 

A király ekkor a több oldalról gyülekező hadak parancsnokaihoz rendeletet bocsátott, hogy a legnagyobb sietséggel igyekezzenek a mohácsi táborban megjelenni. Ezen rendeletek egyike, a melyet a Pécs felé közeledő horvátországi bánhoz, a zágrábi püspökhöz és „Szlavónia egyéb uraihoz s rendeihez” latin nyelven egészen sajátkezüleg irt, fönmaradt. Igy hangzik magyar forditásban:

 

 

„Lajos Isten kegyelméből Magyarország és Csehország királya stb. Főtisztelendő, nagyságos, jeles, őszintén kedvelt hiveink! A mai napon már egy izben irtunk nektek, és egyik kamarásunkat küldöttük hozzátok azzal a kéréssel, hogy siessetek hozzánk. Most újból intünk és parancsoljuk, hogy a legnagyobb sebességgel siessetek hozzánk. Az ellenség szemünk láttára több helyen lángba boritja az országot. Csak reátok várakozunk, és mihelyt megérkeztetek, Isten segitségével mindjárt megütközünk. Tehát a leggyorsabban siessetek. Kelt mohácsi táborunkban, szombaton Szent Bertalan ünnepe után, 1526-ban.

 

 

Lajos király saját kezével. Sebesen, sebesen, sebesen.

Úgy siessetek, hogy ha előbb nem lehet, holnap hajnalban itt legyetek.”18

 

 

És a szlavoniai hadak – négyezernél több vitéz – a következő napon csakugyan megjöttek a mohácsi táborba. A magyar sereg a következő napokban huszonnyolczezer emberre szaporodott föl. Ezen szám ahhoz a haderőhöz képest, a mit Mátyás király szokott sikra állitani és a mit, ha a törvények lelkiismeretesen végrehajtatnak, most is ki lehetett volna állitani, aránytalanúl csekély és jelentéktelen volt.

 

 


II. Lajos levele Szlavónia rendeihez a mohácsi táborból, 1526 augusztus 25-éről.
Eredetije a herczeg Batthyány család körmendi levéltárában. A szöveg olvasásával. (Forditását l. az 504. lapon.)

 


A levél olvasása és fordítása.

 

 

Azonban figyelemre méltó a királyi táborban megjelent uraknak nagy száma. Az érsekek és püspökök mind ott voltak, kettőnek kivételével. A veszprémi püspököt a király Érdről vissza küldötte Budára azzal a meghagyással, hogy a királyné oldala mellett maradjon. Várdai Pál egri püspök augusztus 19-ikén Báttáról küldetett Beszterczebányára, hol a sikkasztással vádolt kamarai tisztviselők ellen vizsgálatot volt inditandó; de mielőtt a királyi parancsnak hódolva útra kelt, bizonyitványt állittatott ki magának arról, hogy „akarata ellenére” kellett a tábort elhagynia.19

 

 

Az ország zászlósurai, a legelőkelőbb családok tagjai úgyszólván teljes számban csoportosultak a király körül. A miben annak bizonyitékát láthatjuk, hogy a főrendek körében az áldozatkészség megfogyatkozása daczára a személyes bátorság szelleme nem halt ki.

 

 


Mohács.
Rajzolta Cserna Károly.

 

 

És a történetiró örömmel jegyzi föl azt, hogy a végső veszedelem idején Horvátországban is megemlékeztek az urak arról, hogy hazájuk sorsa Magyarország sorsával szorosan össze van kötve. A király első rendelete, melyben Horvátország rendeit felhivta, hogy jobbágyaikat fölfegyverezve a tolnai táborba gyülekezzenek, nem talált kedvező fogadtatásra. Az urak és nemesek – az egyetlen Jurisics Miklósnak, majdan Kőszeg hősi védőjének ellenmondása mellett – kinyilatkoztatták, hogy hazájuk oltalmára otthon maradnak és csak a Ferdinánd főherczegtől fizetett hadakat, ha ő beleegyezését adja, küldhetik Tolnára.20 De Pétervárad elestének hirére Frangepán Kristóf gróf, a szenvedett sérelemről nemeslelküen megfeledkezve, több horvát úr kíséretében, jelentékeny csapat élén megindult a királyi tábor felé, a hová azonban már nem volt képes idején megérkezni.

 

 

E közben a szultán, a ki hadait a Dráván augusztus 14- és 17-ike közt átvezette, a folytonos esőzések következtében megrongált utakon csak lassan haladhatott előre. Augusztus 26-ikán érkezett Baranyavárra és itt két napig megpihent.

 

 

Ekkor a két tábort alig két mértföldnyi távolság választotta el egymástól. Augusztus 28-ikán a magyar táborban biztos tudomásuk volt arról, hogy a törökök másnap tovább nyomulnak, s igy az ütközet elhárithatatlanná válik. Ennélfogva Tomori Pál és Zápolyai György augusztus 29-ikén, derült nyári nap hajnali óráiban, a Mohácstól délre elterülő sikságnak azon részén, mely a mai Kölked és Nagy-Nyárád helyén fekszik, az egész sereget csatarendbe állitották.

 

 

A török sereg felől jött hamis hirek hatása alatt azt hitték, hogy merész elhatározás, az erkölcsi bátorság egy nagy ténye biztosithatja részökre a győzelmet, és hogy a legelső erőteljes rohammal a csata sorsát eldönthetik. Ezért arra volt legfőbb gondjuk, hogy a sereg az ellenséget nagy kiterjedésű vonalban támadhassa.

 

 

Két csatarendre osztották a sereget. Az első tizezer gyalogból és négy ezer lovasból alakittatott meg. A jobbszárnyat Batthyány Ferencz és Tahi János, a balszárnyat Perényi Péter, a derékhadat maga Tomori és Zápolyai György vezényelték. A harczvonal előtt és az egyes hadtestek között nyolczvan ágyú volt fölállitva.

 

 

A második csatarend tizezer lovast és kétezer gyalogost számitott. A lovasok négy hadosztályban Tárczai, Korlátkövi, a cseh Trepka és Drágfi János országbiró vezérlete alatt egymás mögött voltak fölállitva; kétezer gyalog pedig a tábor őrizetére hagyatott. Az utolsó lovascsapatban jelölték ki a helyet a királynak, a kit az esztergomi érsek, a zágrábi, váradi, pécsi, nyitrai, győri, váczi, szerémi és boszniai püspökök, a nádor és a többi világi zászlósurak környeztek.

 

 

A mikor a hadosztályok állásukat elfoglalták, a király a hadsorok előtt végiglovagolt. A nádor kisérte, ki a vitézekhez lelkesitő szavakat intézett: „Ime – mondá – a király ő felsége itt van közöttünk; kész velünk együtt Krisztus hitéért, a hazáért, hitveseitekért és gyermekeitekért meghalni. Emlékezzetek meg arról, hogy magyarok vagytok, unokái azoknak, kik a veletek szemközt álló ellenségen annyi diadalt vivtak ki. A győzelmet a vitézség szerzi meg, nem a sokaság. Bizzatok Istenben, a ki a szent vallásáért harczolókat nem hagyja el. A király is helyenkint néhány bátoritó szót ejtett el.

 

 


A mohácsi csatatér.
Rajzolta Cserna Károly.

 

 

A magyar sereg, igy harczi rendben, órákon át türelmetlenül várta az ellenség megjelenését, és mivel a délnyugati láthatáron emelkedő dombok a kilátást éppen Baranyavár felől zárták el, soká bizonytalanságban maradt az iránt, vajjon megindultak-e táborukból a törökök vagy sem.

 

 

A szultán Baranyavárról a reggeli imádság után indúlt meg; de nem lévén szándéka az nap ütközetet vivni, lassan haladott előre.

 

 

Az előhadat, mintegy 5000 lovast, Bali bég, a nándorfehérvári parancsnok vezette. Utána jöttek: Khoszrev pasa a boszniai csapatokkal, Ibrahim nagyvezér a ruméliai (európai-törökországi), Behram pasa az anatóliai (ázsiai-törökországi) hadakkal és háromszáz ágyúval; legvégül haladt a szultán, erős testőrségtől környezve. A török sereg létszámát biztosan meg nem határozhatni; mintegy hetvenötezer harczosra lehet tenni.

 

 


A mohácsi ütközet térrajza.
Kupelwieser Ferencz összeállitása nyomán.

 

 

A sereg élét déltájban pillantották meg a magyarok. De Tomori nem gondolt arra, hogy azonnal támadjon és az ellenséges sereg fejlődését megakadályozza; a hadviselésben akkor uralkodó felfogás szerint, illett az ellenséges sereg teljes kifejlődését bevárni; pedig az első délutáni órákban a magyarok a török seregnek csak egy részével állván szemben, ezt könnyen megverhették volna.21

 

 

Délután négy óra felé Tomori észrevette, hogy jobb felől, abban az irányban, hol ma Nagy-Nyárád helység áll, török csapat nyomúl előre. Ez Bali bég volt, ki a korábban megállapitott terv szerint azt a feladatot nyerte, hogy csata kifejlődése esetén a magyar sereg oldalába törjön. Az érsek, nehogy a hadrendet megbontsa, a király mellé elhelyezett Ráskai Gáspárt, Török Bálintot és Kállai Jánost küldte zászlóaljaikkal, hogy azt a török csapatot feltartóztassák.

 

 

Csakhamar az ellenség nagyobb tömegei jelentek meg a szemben álló dombokon. Ekkor Tomori jelt adatott a támadásra, és az ágyúk tüzelése közepett, az első harczvonallal a törökök ellen rohamot intézett. Ibrahim hadtestét, mely még nem volt teljesen harczkész, könnyű szerrel visszaszoritotta. Mig ő most a törökök második harczvonala ellen indult, Báthori András a királyhoz száguldott, azzal a felszólitással, hogy a győzelem biztositása végett a második hadtestet is vezesse csatába. A király azonnal az ütközet szinhelyére sietett, a hol azonban ez alatt a török ágyúk nagy pusztítást vittek véghez a Tomoritól és Zápolyaitól vezetett sorokban. A török hadtestek ezeket és az utóbb megjelent magyar csapatokat is több oldalról körülfogták és rövid másfélórai küzdelem után megsemmisítették.

 

 


Mohácson talált főpapi csata föveg.
A bécsi udvari fegyvergyűjteményben. Az ezredéves országos kiállítás történelmi főcsoportjában kiállitott eredetiről rajzolta Cserna Károly.

 

 

Mintegy huszonnégyezer magyar teteme födte a csatatért. Köztük voltak a két fővezér, az esztergomi érsek és öt püspök, Drágfi János országbiró, Perényi Gábor és számos országnagy.22

 

 

Alig négyezer embernek, köztük Báthori István nádornak, Batthyányi Ferencz horvátországi bánnak, Perényi Péter koronaőrnek, a zágrábi, zenggi és szerémi püspököknek sikerült megmenekülni. Lajos király a csatázók tömkelegéből, kamarásaitól kisérve, szerencsésen kibontakozott. De a mikor a Buda felé vezető úton a kis Csele patakhoz ért, és rajta át akart ugratni, megsebesült lova a túlsó partra felkapaszkodni nem birt, a patak medrébe esett és őt az iszapos vizbe temette. Egyik kisérője, Aczél István, utána ugratott, hogy kimentse, de szintén ott veszett. A másik, Czettricz Ulrik tovább vágtatott, és megvitte Budára a hirt, hogy az ország csatát és uralkodót vesztett.23

 

 

Az ő elbeszélése nyomán jelentette a gyászos eseményt a pápai követ Romába, azzal a hozzáadással, hogy Lajos a csatában részt vett és hősiesen harczolt. Az ütközetről csak annyit tudott irni, hogy délután négy órakor kezdődött; a törökök tizezer lovast küldöttek előre, a kik rövid harcz után visszaűzettek, ezeket a magyarok üldözőbe vették, de a mint egy erdő szélére értek, az itt felállitott török ágyúk tüze soraikban olyan pusztítást vitt véghez és rémületet idézett elő, hogy ellenállásra képtelenekké váltak; nem egészen egy óráig tartott a csata, a melyben huszonöt vagy harminczezer ember esett el.24

 

 


II. Lajos fegyverzete.
A bécsi hadtörténelmi múzeumban. Boeheim Vendel reproductioja után.

 

 

Az ütközet lefolyásáról a megmenekültek később sem tudtak tiszta képet alkotni és adni. Egyikük, Brodarics István szerémi püspök és kanczellár, a szerencsétlen hadjárat történetét részletesen megirta. Az ütközetről szóló részlet igy hangzik:

 

 

„A nap nagyobb részét várakozásban töltöttük el. Az ellenség a dombok mögött időzött, csak kis csapatot bocsátott előre, mely a mieinkkel jelentéktelen csatározásba bocsátkozott. Kétségben voltunk, vajjon tovább a szükebb terepre kiván-e minket csalni; vagy pedig az a terve, hogy a csatát a következő napra halasztva, minket éjszaka táborunkban meglepjen és elnyomjon, a mi katonái és ágyúi túlnyomó száma mellett könnyen sikerülhetett; vagy végre a csatát késleltetve kifárasztani szándékozott-e bennünket? Az ellenség valódi szándéka felől tudomást nem szerezhettem. Annyi bizonyos, hogy majdnem az egész nap függőben tartott minket. Végre, mikor a nap már nyugta felé hajlott, a tőlünk jobbra eső halmok alatt fekvő völgyben az ellenség egy hadteste tünt föl, amint csendesen haladt, csak lándzsáinak csúcsával árulván el mozdulatait. A barát (Tomori) abban a véleményben volt, mely helyesnek bizonyult, hogy az a hadtest vagy táborunkat elfoglalni vagy minket körülkeriteni készül. Ezért az első csatavonalról a királyhoz száguldott, és Ráskai Gáspárnak két más úrral, kik a király személyének oltalmára voltak rendelve, megparancsolta, hogy rögtön induljanak az ellenség szándékát kikémlelni, és ha lehet, meghiusítani. Ráskai tekintettel arra, hogy a király személyének oltalmával volt megbizva, a feladatot illedelmes szavakkal igyekezett magától elháritani; azonban a barát sürgető felszólitására, és mivel a barát parancsa ellen a király nem tett kifogást, nehogy gyávaság vagy félénkség gyanúját vonja magára, megsarkantyúzta lovát, és két társával a parancsnokságuk alatt álló lovasság élén oda sietett, hova küldetett. Azt a reménységet táplálta, hogy akkorra, amikor a királynak szüksége lesz az ő szolgálatára, visszatérhet. Ekkor, délutáni három óra tájban, még nem volt bizonyos, vajjon az ellenség az nap elfogadja-e az ütközetet? Többen a főrangúak közől, a hosszú várakozást elunván, azt javasolták, hogy vissza kellene térni a táborba. A barát, erről értesülvén, vezértársával újból a király mellett termett és azt hangoztatta, hogy az ütközetet semmiképen sem szabad elhalasztani, czélszerűbb ugyanis most az ellenség hadainak egy részével, mint a következő napon az egész sereggel mérkőzni meg; a győzedelmet most biztosnak mondotta. Erre a király azonnal indulót fuvatott. A kürtök és trombiták harsogása közepett fölhangzott az ősi „Jézus” kiáltás. Ugyanakkor láttuk, hogy a velünk szemközt emelkedő dombról, melyen a török császár állást foglalt, lassanként az ellenséges csapatok roppant tömege száll le. A király fejére feltették a sisakot, s mintha a jövendő szerencsétlenség sejtelme szállotta volna meg, arcza elhalványodott. A támadásra a jel megadatván, azok, kik az első harczvonalban voltak elhelyezve, férfiasan viadalba bocsátkoztak az ellenséggel. Ágyúink is mind tüzelni kezdettek, de az ellenségben kevés kárt tettek. A küzdelem hevesebben foly, mint ahogy a mieink csekély száma után várni lehetne; az ellenség soraiból számosabban esnek el mint a mieink közől; végre, mig a mieink hősiesen küzdenek, az ellenség hátrálni kezd, vagy mivel a mieink nyomásának engedni kényszerül, vagy azért, hogy minket az ágyúk elé vonjon. Ekkor Báthori András a királyhoz nyargalván jelenti, hogy az ellenség hátrál, a győzelem a mienk, és most már segitséget kell vinni a mieinknek, a kik az ellenséget üldözőbe vették.

 

 

Erre sietve megindulnak; azt a helyet, a hol kevéssel azelőtt a csata folyt, számos magyarnak, de még több töröknek holtteste födi; köztük néhány sebesült feküdt. Ezalatt, mig a mieink vitézül űzték az ellenséget és vele küzdöttek, a királyi csapat pedig oly sebességgel, a mint azt a nehéz fegyverzet engedte, oda sietett, a jobb szárny ingadozni kezdett, és onnan többen futásnak eredtek; véleményem szerint azon rémület hatása alatt a mit az ágyúk tüzelése gerjesztett. A sürűn tüzelő ágyúk golyói, melyek a király oldala mellett levők feje fölött is repültek, mindenfelé általános rémületet idéztek elő. Ugyanazon időben sorainkból eltünt a király; vagy megelőzte az előtte levő harczsorokat (mert előlegesen elhatároztatott, hogy a király sehol se állapodjék meg), vagy pedig azok, kik háta mögött voltak elhelyezve, a csatából kiragadták. Mind a két eset lehetséges. Vannak a kik állitják, hogy csapata sorait megelőzve, élére állott, és ott az ellenséggel férfiasan harczolt. Ezt én sem megerősiteni, sem tagadni nem merem.

 

 


Egykorú ujságlap a mohácsi csatáról.
Czíme: Rew zehttung | wie der Turd- | ischen Rehser mit dem Rönig | von Ungern dhe schlacht ge | than hat, auff den tag | Johannis ent- | hauptu(n)g. | Im Jar. | M. D. XXXXBJ. + A Magyar Nemz. Múzeum könyvtárának eredeti példányáról.

 

 

Azt bizonyosan tudom, hogy a mikor az ellenség ágyúinak tüzelése és a jobb szárnyon a futás kezdetét vette, a király sorainkban a részére kijelölt helyen már nem volt látható. Majdnem egy időben az esztergomi érsek és mások is, kiknek a király közelében volt helyük, szintén eltüntek. Én a király elveszteért a felelősséget nem háritom azokra, kiknek őt megőrizni volt hivatásuk, sem azokra, kik őt netalán idő előtt a csatából kiragadták; szerencsétlen végzetünk hozta magával, hogy necsak a külső ellenségtől szenvedjünk súlyos csapásokat, hanem a királyválasztás alkalmából belső viszályoktól is zaklattassunk... De térjünk vissza tárgyunkhoz. A királyi sereg, ámbár rémülettől megszállva futásra gondolt, ezután is még soká harczolt; nem többé a tág sikságon, hanem az ágyúk előtt, melyektől alig tiz lépésnyi távolságban állottunk. Végre, a mikor nemcsak a rémület, hanem az ágyúlövések füstje is mindent betöltött, úgy hogy látni sem lehetett, a sereg nagy része kényszeritve volt a mocsarakkal határos völgybe leszállani, mig a többiek az ágyúk előtt még mindig vitézül harczoltak. Egyébiránt azok is, kik leszállottak a völgybe, visszatértek a csata szinhelyére és a viadalt megújitották, de amikor az ágyuk tüzelését és füstjét többé nem voltak képesek kiállani, a sereg nagy része futásnak eredvén, szintén menekülni kényszerültek. Igy tehát mindnyájan megfutamodtak, többnyire azon irányban, a honnan kevéssel előbb a győzelem reménységével lelkünkben jöttünk, és a tábor felé, melyet az ellenség előbb kifosztott és földult, és az ott talált magyarok tetemei födtek. Az ellenség, a mieink futását szemlélvén, mivel vagy cselt gyanított, vagy pedig a csatában kifáradott, hadállásából nem mozdult ki, és a mieink üldözésétől tartózkodott. Ennek, az éjszaka beálltának és a megindult erős esőnek köszönhették sokan menekülésüket. A csata másfél óráig tartott.”

 

 


Egykorú ujságlap a mohácsi csatáról.
Czíme: Rewe zeittung Wie die Schlacht zu Ungern mit dem Tücrischen (igy) Rehser | ergangen: hatt einer vonn Wien | so dabeh gewest: herauff jeu | Dringen Geschriben. | M. D. XXNJ. Alatta a szultán lovas képe. A Magyar Nemz. Múzeum könyvtárának eredeti példányáról.

 

 

Szulejmán szultán táborában a hadjáratokról hivatalos naplót vezettek. Ebben a mohácsi csata lefolyását a következőképen találjuk elbeszélve:

 

 

„Az egész győzelmes (török) hadsereg... délután két óra előtt megérkezett a mohácsi mezőre, a haszontalan gyaurok (keresztények) tábora elé. Ibrahim pasa a rumiliai sereggel elől foglalt állást, a császár pedig mögötte állott az anatoliai sereggel és a jancsárokkal. A feslett életű hitetlenek néhány ágyúgolyót lőttek el, melyeknek egyike a jobb szárnyon esett le, s táboruk előtt álltak, több harczvonalba fölállítva. A mi részünkön nyugodtak maradtak, mivel még nem érkezett el az alkalmas idő, s ember és állat fáradt volt. Mikor éppen azt határozták el (t. i. a szultán hadi tanácsában), hogy majd reggel kezdődjék meg a harcz, a délutáni imádság (négy óra) idején, az alávaló hitetlenek egyszerre megmozdúltak és felénk jöttek. Ekkor a mieink is megindúltak és az ágyúkból tüzelni kezdettek, de nem tudtak nekik ártani. Amazok seregüket három részre osztották. Az egyik csapat, melyben a harczosok tetőtől talpig vassal voltak födve és vas lándzsát tartottak kezökben, az ellőtt ágyú- és puskagolyókkal teljességgel nem törődve, minden félelem nélkül vágtatott Ibrahim basa rumiliai beglerbég ellen. Ez a rumiliai hadtest, mivel még szét volt szóródva, nem birt ellenállani és egy része a császár felé futott. A másik (t. i. magyar) csapat Jahja basa és a boszniai bég ellen intézett támadást és az ő csatarendjüket kettészakította. A gonoszszívű király pedig, többi nyomorúlt katonaságával, felséges császárunkra és az anatoliai seregre rohant. A jancsárok hadosztálya háromszor vagy négyszer támadta meg puskatűzzel és visszaszoritani igyekezett az alávaló gyaurokat. Végre a felséges Isten és a próféta segélyével erőt vevén az iszlam népe, visszaszorította a gonoszokat, a kiknek újabb támadásra nem volt erejük, és úgy aprította őket, mint a kutyákat. A gyaurok közűl körülbelűl négyezer lovas és ötvenezer gyalogos költözött a pokolba; az iszlam hívei közűl pedig mintegy ötven vagy hatvan ember lett vértanúvá.”

 

 

A magyar halottak számát a napló e helyen megkétszerezi; szeptember 3-ikán, mikor a csatatéren talált tetemek megszámlálásáról és eltemetéséről szól, ezt a számot csak huszonnégyezerre teszi. Hogy a törökök veszteségéről szóló adat hitelre nem tarthat igényt, kétségtelennűl igazolja maga a napló, mely a magyarok vitézségéről és elszántságáról bár akaratlanúl is az elismerés hangján emlékszik meg.

 

 

Szulejman abban a véleményben volt, hogy a magyar seregnek csak egy részével ütközött meg, és újabb támadást várván, a futamodók üldözésétől óvatosan tartózkodott, s seregét az egész éjen át hadi állásban tartotta. Csak másnap reggel győződött meg arról, hogy döntő győzedelmet aratott. Ekkor tábort ütött a mohácsi síkon és öt napig ott időzött. Onnan egész seregével az ország fővárosa felé índúlt. Szeptember 12-ikén tartotta bevonúlását királyaink székhelyére.

 

 

Feltartóztatására senki sem tett kisérletet. A királyné, amint augusztus 30-ikán este a mohácsi csatavesztés hirét vette, Pozsonyba menekűlt, a hová őt a vagyonosabb lakosok követték; a vár őrség nélkül maradt.

 

 

A mohácsi csata napján Zápolyai János az erdélyi hadakkal Szegednél állott, itt kocsira űlt, hogy mielőbb a királyhoz érjen, és őt az ütközet elhalasztására késztesse; de útközben a mohácsi katasztrófáról tudomást nyervén, visszafordúlt és az események tétlen szemlélője maradt. Ugyanakkor Frangepán Kristóf és a hozzá csatlakozott horvát urak Zágrábban értesűltek az ütközet szerencsétlen kimeneteléről, és abban a reményben, hogy a háború ezzel nem ért véget, Székesfehérvárig nyomúltak; de elszigetelten nem érezték magukat képeseknek, hogy a törökkel szembeszálljanak.

 

 

 

A mohácsi csata emlékére vert érem.
Előlapján II. Lajos és Mária királyné szemközt néző mellképei, LVDO(vici); VNGAR(iae); BOHE(miae) QVE | REGIS • ET • MARIAE • RE- | GINAE • DVLCISS(imi) • CO(n)IV | GIS • AC • PRO CES(are) IN • FLAN(dria) aláirással. Hátlapján a mohácsi ütközetet ábrázoló csatajelenet és LVDO(vicus): HVNG(arie): BOEM(iae): (et)C(etera) • REX | AN(n)V(m): AGENS • XX • IN • TVRCAS | APVD MOHAZ • CVM • PAR- | VA SVORVM MANV • PV | GNA(n)S • HONESTE | OBYT. MDXXVI. A Magyar Nemz. Múzeum régiségtárának eredeti példányáról rajzolta Cserna Károly.

 

 

Ellenállás szervezésére csak Várdai Pál egri püspök, pelsőczi Bebek János és a tiszáninneni vármegyék nemessége gondoltak. Szeptember 15-ikén Miskolczon tartott gyűlésükben elhatározták, hogy mielőbb táborba szállnak, s Zápolyai Jánost és a szomszéd városokat csatlakozásra szólították föl.25 De már késő volt.

 

 

Szulejmán ez alkalommal nem szándékozott Magyararszágban állandó foglalásokat tenni. Attól tartott még ekkor, hogy a keresztény hatalmak egyesűlt erővel fognak ellene föllépni és hogy a magyar nemzet kellően szervezve, jól vezetve a tél folyamán súlyos csapásokat mér reá. Ezért szerte kűldött csapatai, várak vívását mellőzve, a nyilt helyek feldúlására, foglyok és zsákmány szerzésére szorítkoztak. Ő pedig szeptember 20-ikán Budavárát elhagyván, miután a királyi palota műkincseinek nagy részét hajókra rakatta, egész seregével visszaindúlt. Útját most a Duna balpartján tette meg. Pestet felgyújtotta, a Duna és Tisza között fekvő egész országrészt, melyen átvonúlt, feldúlta. Szeged is lángok martaléka lett. Ellenben Szabadka lakói megerősített táborukban sikeresen ellenállottak. A szultán őrséget csak Ujlakon és Péterváradon hagyott hátra; ez utóbbi helyen hidat veretett és október 12-ikén Magyarország területéről kivonúlt.

 

 

*

A mohácsi ütközetet ezredéves multunk leggyászosabb eseményének hirdeti a történetírás.

 

 

Sulyos vereségeket máskor is szenvedett az ország; királyát csatatéren most sem először vesztette el. Azonban az 1526-ik évi katasztrófának kivételes jelentőséget kölcsönöznek az okok, a mik előidézték, a következmények, a miket maga után vont.

 

 

A nemzet ellenállási képességének végzetes megfogyatkozását az erkölcsi sülyedés szűlte, melynek tünetei Mátyás halála óta a közélet egész terén ijesztő módon jelentkeztek.

 

 

Az idegen diplomaták, kik ebben az időben a magyar királyi udvarnál megfordúltak, az ország állapotáról sötét képeket festenek. Igy példáúl Massaro velenczei titkár 1523 őszén írt jelentésében az ország népességét, gazdagságát, a nemzet erejét magasztalásokkal halmozza el, és azt mondja, hogy ha a magyarok engedelmeskedni, összetartani, a közjó iránt érdeklődni tudnának, képesek lennének országukat megoltalmazni és minden ellenség fölött diadalmaskodni. Azonban – úgymond – „a magyarok a világ leggonoszabb fajzata; más népet nem becsűlnek és nem szeretnek; mindnyájan csak a saját érdekükkel törődnek, a közjóval keveset gondolnak, a közvagyont prédálják; és ámbár folytonosan, mintha testvérek volnának, vígan együtt lakmároznak, alattomban gyűlöletet táplálnak egymás iránt; igazságot nem szolgáltatnak, és nincs olyan igazságtalan vagy gonosz ügy, amit két-három ember megvesztegetésével meg ne lehetne nyerni; büszke és gőgös emberek, kik engedelmeskedni nem akarnak; kormányozni vagy igazgatni nem tudnak, de tanácsot mástól elfogadni vonakodnak; keveset dolgoznak, csak a lakmározásban és a közvagyon prédálásában buzgólkodnak; az urak és nemesek mindig viszálykodnak, csellel és ármánynyal működnek. Hogy mindent összefoglaljak, a magyarok a világ salakját képezik, és bizonyára csak királyuk jóságának és ártatlanságának köszönhetik, hogy az isteni igazság az ő megsemmisítésükkel késik.”26

 

 

Herberstein Zsigmond, V. Károly és Ferdinánd főherczeg követe, szintén a féktelenséget, önzést, uralomvágyat és fényűzést állítja előtérbe a magyar urak jellemvonásai gyanánt; kiemeli, hogy mind az egyházi, mind a világi méltóságok elnyerésében nem az érdem, hanem a hatalmi érdek a mérvadó és hogy igazságszolgáltatásról szó sincs. Mindezeknél fogva – úgymond – senki sem kételkedett abban, hogy az országnak el kell veszni, még ha kűlső támadástól meg is marad kimélve.27

 

 

Bizonyára ezen jellemzések szembetűnően magukon viselik a politikai animositástól sugalmazott túlzás bélyegét. De Burgio, a pápai követ, kinek elfogúlatlanságához és a magyar nemzet iránt táplált rokonszenvéhez kétség sem fér, – mint láttuk – szintén ismételten hangoztatja, hogy Magyarországban az áldozatkészség szelleme, a jog és tekintély tisztelete kihalt, az egyéni és párt-érdekek uralkodnak; ennélfogva az ország jövője fölött kétségbeesett, és bajait olyan súlyosaknak tartotta, hogy többé nem lehetséges azokon segíteni.”28

 

 

Csakugyan a bajok olyan súlyosak voltak, hogy a nemzetet orvoslásuk nagy föladatára a mohácsi katasztrófa sem volt képes egyesíteni; sőt most már az ország feldarabolása következett be, mely a testvérharczok és a török hódítás iszonyait hozta magával.

 

 

Azonban az összetorlódó csapások súlya alatt a magyar nem semmisűlt meg. Életereje szívósságával nemcsak fenntartotta faji jellemét és állami létét, hanem egyszersmind megőrizte képességét világtörténelmi missiója betöltésére: a keresztény civilisatió védbástyája maradt. Ezzel biztosította magának a jövőt és a jogczímet is a világtörténelem hálájára. Michelet, a hires franczia történetíró, méltán vetette föl a magyarok fegyverével megoltalmazott népek nevében a kérdést: „Vajjon mikor fogjuk leróni tartozásunkat ezen áldott nép, a nyugat megmentője iránt.” – „Quand donc payerons nous notre dette à ce peuple béni, sauveur de l’Occident?!”

 


  1. A lengyel követ, ki az országgyülésen jelen volt, irja: „Regie maiestati data est potestas ad gubernandum et puniendum prout sue maiestati visum fuerit.” És Ferdinánd főherczeg követe 1526 május 19-ikén kelt jelentésében (a minek csak angol forditása van közzétéve) irja: „The king has received irresponsible powers.”[VISSZA]
  2. 1526 május 19-ikén Kassa városához. A város levéltárában.[VISSZA]
  3. Burgio 1526 június 5-iki jelentése. Az 1526-ik évi királyi számadások tanúsága szerint június 12-ikén ily czimen 32 forintot fizetett vissza a kincstárnok.[VISSZA]
  4. Burgio június 5. és 19-iki jelentései.[VISSZA]
  5. A számadási könyv adatai.[VISSZA]
  6. Burgio június 13. és 19-iki jelentései.[VISSZA]
  7. A július 9 iki oklevél az országos levéltárban.[VISSZA]
  8. Ezt maga Tomori jegyzi föl, magyar nyelven iktatva ezt a mondást 1526 június 25-ikén kelt latin levelébe. Történelmi Tár, XXV. 362.[VISSZA]
  9. 1526 márczius 16-iki levele. Londoni Okmánytár I.[VISSZA]
  10. Seivert. 191.[VISSZA]
  11. Burgio június 13-iki jelentése.[VISSZA]
  12. Burgio idézett jelentése.[VISSZA]
  13. U. o.[VISSZA]
  14. A mohácsi vész után I. Ferdinánd egy magánlevélben, melyet 1526 november 24-ikén Margit főherczegnőhöz intéz, Zápolyai Jánost azzal gyanusitja, hogy Lajos ellen a törökkel szövetségben állott, Brüsszeli Okmánytár. I. 46. De manifestumaiban és egyéb hivatalos okiratokban, ámbár mindent felhoz, a mivel Zápolyai Jánost a trón birtokára méltatlannak mutathatja be, csak azzal vádolja, hogy a király parancsának nem engedelmeskedvén, szándékos késedelmével a mohácsi csatavesztés okozója lett; ellenben a törökkel állitólag kötött szövetségről nem tesz emlitést.[VISSZA]
  15. Burgio június 18-iki jelentése, Brodarics elbeszélése és az 1526-ik évi számadási könyv adatai.[VISSZA]
  16. Burgio július 26-, 31-, augusztus 3- és 5-iki jelentései. Brodarics és Verancsics elbeszélése. A török forrásokat feldolgozta Hammer., (Geschichte des Osmanischen Reiches.) II. 50.[VISSZA]
  17. Tomori ezen kisérletéről a hadjárat történetirói hallgatnak és csak Burgio tesz emlitést augusztus 25-iki jelentéseiben.[VISSZA]
  18. Eredetije a körmendi levéltárban; hasonmását l. a mellékleten.[VISSZA]
  19. Az 1526 augusztus 19-ikén kelt királyi irat eredetije a primási levéltárban. Magyar Sion, 1866. évf. 205.[VISSZA]
  20. Az ez iránt Ferdinánd főherczeggel folytatott tárgyalásokra vonatkozó iratokat kiadta Chmel. Monumenta Habsburgica.[VISSZA]
  21. Rónai Horváth Jenő honvéd alezredes fejtegetése, legújabb munkájában, melyet a csata leirásában követünk. Magyar hadi krónika. (Budapest. 1895.) 351–362.[VISSZA]
  22. A mohácsi csatáról a legelső tudósitás, a mit birunk, a csatából megmenekült Brodarics püspöké, a ki szeptember 10-ikén Pozsonyból kimeritő jelentést küld a pápának. (Eredetije a vatikáni levéltárban.) Ugyanő később a hadjárat és a csata történetét megirta. (Descriptio cladis Mohács. Ki van adva Bonfin kiadásaiban függelék gyanánt). A hadjáratról Szulejmán környezetében naplót vezettek, melyet német forditásban kiadott Hammer, Geschichte des Osmanischen Reiches II. Ugyanott fel vannak dolgozva a török források, a melyeket Thury József magyar fordításban közzé tett: Török Történetirók. I. (Budapest 1890.) A csata leirását birjuk Kápolnaitól a Hadtörténelmi Közlemények 1889-iki évfolyamában és Kupelwiesertől id. m. 238–248.[VISSZA]
  23. II. Lajos haláláról csakhamar mesés hirek jöttek forgalomba. Ezekre vezethető vissza az az elbeszélés is, a mit a király egyik káplánja, Szerémi György az ő emlékirataiba feljegyzett, hogy t. i. a csatából a király megmenekülvén Zápolyai Jánossal találkozott s ez ölte meg őt. (Történelmi Emlékek. Irók. I. 133.) Sárfi Ferencz győri kapitány 1526 október 10-én tudósítja Brodarics püspököt Lajos király tetemének feltalálásáról. A levél Katonánál. id. m. XIX. 607.[VISSZA]
  24. 1526 szeptember 5-ikén kelt jelentésében.[VISSZA]
  25. Bártfa városához intézett levelük Katonánál, id. m. XIX. 733.[VISSZA]
  26. Marino Sanudonál; Történelmi Tár, XXV. 290.[VISSZA]
  27. Fontes rerum Austr. Scriptores. 156.[VISSZA]
  28. 1526 január 23-iki jelentésében.[VISSZA]

forrás