1552 - Temesvár megsegítése

„Mihály maga is sebet kapván, csak nehezen menekült meg”

Losonczy István levelét megírta... avagy egy meddő kísérlet Temesvár megsegítésére.

1552. júliusának ezen napjaiban a temesvári védelem már egyre nehezebb helyzetben volt. Losonczy István főkapitány is úgy látta, ha segítség most nem érkezik, akkor a vár elveszik. Több levelet is kiküldött – nagy veszedelmek árán – némelyt Castaldonak Erdélybe, mást az Udvarhoz, feleségének, Pekry Annának is írt (két ízben is). Július 20-án kelt levelében – melyet bizonyos Földvári András nevezetű deákja lopva és álruhában csempészet át a török ostromtáboron – már végrendelkezik, és barátaitól is név szerint búcsúzkodik...

Losonczy elbúcsúzott tehát barátaitól – Szondi Istvántól, Forgách Pétertől és tiszttartójától, Antal Boldizsártól – s feleségétől, Pekry Annától is. Mindazonáltal azonban még kérte őket, hogy a temesváriak segítségéről ne feledkezzenek el. Puskaport, lőszert, élelmet sürgetett és hathatós katonai segítséget. Mindez azonban legkevésbé sem állt rendelkezésre: Castaldo halogatása és az erdélyi rendek nehézkes sereglése – valamint a török-tatár és román segélyhadak támadása a tartomány ellen, azt a kevés erőt is elvonta, mely összegyülekezett. Aldana - „Nagykampó” - spanyol főtiszt nem mozdult Lippáról, mindenre kifogást emelt, s noha alaposan felkészült s mindent összevont Lippára, még sem mozdult: „Nemcsak ágyúkat, fegyvert, lőszert, hanem minden eleséget is elvitt Gyuláról. Ha ezzel a kapzsiságával legalább Lippa várát biztosítaná, még hagyján, de hallom, hogy gyáván viselkedik, betegséget színlel, hogy amint baj van, elhagyhassa a helyét.”

Castaldo elhatározta, hogy személyesen megy Lippára – katonasággal – és onnan indul Temesvár alá. Ez azonban elmaradt. Az erdélyi vajda, Báthory András arról szólt a főhercegnek, Habsburg Miksának – a későbbi uralkodónak – hogyha Temesvár elesik, akkor a környező várakat is könnyedén elnyeli a török.

Nem hallgathatjuk el azonban, hogy voltak kezdeményezések Temesvár megsegítésére. Jelesül az a merész férfiú, Tóth Mihály – egykori szegedi bíró – aki annak idején 1552 elején nevezetes szegedi rajtaütést is vezette, vállalkozott rá, hogy a Temesközben, és Maros-vidékén, valamint a Kőrösök mentén összetoborzott szabadhajdúkkal bemegy Temesvárra és segítséget visz Losonczynak és a védőknek. Castaldo – meghallván e merész vállalkozás tervét – utasította Varkoch Tamás váradi főkapitányt és bihari ispánt, hogy a hajdúkat mindenben támogassa s azoknak segítségére legyen. Pekry Anna is adott pénzt Földvári Andrásnak, aki ezen szintén felfogadott egy hajdúcsapatot és Lippa felé igyekezett, ahol Tóth Mihály hajdúival kellett találkozniuk. Ekkor már vagy 700 főnyien lehettek. A csapat még jobban felszaporodott, mikor Varkoch is beküldött vagy ezer katonát ágyúkkal, élelemmel és lőporral ellátva, hogy ezekkel a veszedelemben lévő Temesváron segítsenek.

Minden másként alakult azonban. Tóth Mihály bár nagyon előrelátóan tudatosan eltitkolta az akció célját, hamarosan az mégis kitudódott. Számos hajdú felzúdult erre – talán olyanok, akik inkább a szabad rablásra vágytak, s nem arra, hogy kockára vigyék a bőrüket. Sokakat a „szegedi veszedelem” - noha az akció jól indult és sikerrel kecsegtetett – emléke ijesztett. A lényeg, hogy a Maroson átkelve és Arad felé igyekezve a hajdúság tábort vert, míg Tóth Mihály felderítésre indult, addig a táborban olyan zendülés támadt a temesvári akció miatt, hogy sokan inkább megszöktek, mások ezekkel az ellenkezőkkel veszekedtek és patvarkodtak.

A közelben álló török felderítők előtt sem a hajdúcsapat közeledése, sem annak rendetlen állapota nem maradhatott titokban, s ezzel sorsuk megpecsételődött. 1552. július 23-án egy megerősített török lovashad csapott le rájuk, olyan villámgyorsan, hogy a meglepetéstől sokan még a lovukra sem tudtak felpattanni – rövid, de véres harc kerekedett, melyben a hajdúk javát vagy levágták, avagy elkergették. „Mihály maga is sebet kapván, csak nehezen menekült meg” A visszatérő Tóth Mihályt is több súlyos seb érte, maga egy bokor fedezékében rejtőzve mentette meg életét, nagy nehezen – súlyos sebeivel – bevánszorgott egy bizonyos Ambrózi nevezetű nemes ember udvarába, ahol ápolták. Amint felépült nyomban visszatért a hajdúkhoz, azokat azonban már semmivel sem lehetett rávenni, hogy Temesvárra induljanak...