2012: Käszné Lebő Zsuzsanna (alpolgármester-Mohács)

„Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagytemetője, Mohács!”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kisfaludy Károly: Mohács című versének soraival köszöntöm a megjelenteket.
A költő ezzel a csodálatos, minden gondolatában szívet-lelket megérintő versével állított emléket a – a mohácsi csatavesztésnek.
Kisfaludy  versével , Brodarics István püspök  a csata részletes leírásával állít emléket ennek szomorú emlékű napnak.
1526. augusztus 29-e a magyar  történelem egyik  fordulópontja. Természetesen a középkori önálló magyar állam sorsa nem éppen ezen a napon pecsételődött meg, hisz a bukás már régóta érlelődött, s talán még a csata után is lehetett volna valamit tenni, de ez a nap mégis szimbólummá vált.

Az ország helyzete a mohácsi csata előtt: -    külpolitikai elszigeteltség  -          belpolitikai anarchia  -          az  országgyűlésben.: hatalmi harcok, s nem a védelem a fő téma,
Magyarország katonai gyöngeségét a királyi hatalom meggyengülése, a kincstári bevételek csökkenése okozta.

Törökország ekkor: nagyobb terület, hatalmas bevételek, a despotikus katonaállam erősebb bármelyik európai államnál, amikor 1526 tavaszán a szultán megindul Magyarország ellen, az ország semmilyen külföldi segítségre nem számíthat. II. Lajos ugyan a nemesi hadak kiegészítésére elrendeli, hogy a jobbágyok is fogjanak fegyvert, de ez nem történt meg. A nemesi hadak csak lassan gyülekeztek. Az alig 25 ezer fős hadsereg (Szapolyainak kb. szintén ennyi katonája volt, de nem érkeztek meg).

Vajon miért?
A törökkel való - amúgy a korban nem szokatlan - egyezkedései miatt maradt-e távol Szapolyai  az 1526-os mohácsi csatától, ezt máig nem lehet egyértelműen eldönteni. Ezt a kérdést nagyon óvatosan Szakály Ferenc történész veti fel A mohácsi csata című könyvében, de nem ad rá egyértelmű választ.

Annyi bizonyos, hogy Szapolyai nem vesz  részt a mohácsi csatában, a katasztrófa után pedig - még 1526-ban - királlyá választották. Uralma azonban csak az ország egy részére terjedt ki.
De térjünk vissza a szomorú emlékezetű naphoz!

1526.    augusztus 29-én Mohácsnál   (forró délutáni órákban) csatát kezdeményezett a szultán kb. 70 ezer fős hada ellen. Kb. 3-szor annyi ágyúja van a töröknek, mint a magyaroknak. A
magyarok későn mozgósítanak, későn indulnak. A magyaroknak nem volt a hadvezetésben jártas hadvezére.  A csata vezetését  Tomori Pál kalocsai érsekre bízták, aki sokkal inkább volt egyházi ember, mint katona. 

A magyarok rossz terepet választottak, rosszul választották meg a csata helyszínét. A mintegy másfél órás küzdelemben a túlerőben lévő, korszerűbb haditechnikával rendelkező török had (létszámbeli és minőségi fölény) megsemmisítette a magyar sereget.  A csatát a janicsárok tűzereje döntötte el, pénz hiányában a király nem tudott ütőképes hadsereget kiállítani, a nehézfegyverzetű magyar katonák hosszú várakozásra kényszerültek, a magyar csapatok áttörték a török elővédet, de a második hadrend fegyelmezetlenül, meggondolatlanul támadott. Elesett kb. 15 ezer katona, a fővezér, számos főúr, az országos tisztségviselők többsége, a gyalogság zöme elesett. A király menekülés közben vesztette életét (Csele-patak). Halálát mindmáig legenda övezi, hogy a Csele patak vagy emberi kéz végzett a királlyal  nem lehet bizton állítani.

A törökök várták a főseregeket, nem hitték, hogy  ennyi volt csupán az ellenállás.   
A vezetés, irányítás és védelem nélkül maradt ország sorsa megpecsételődött. A szultán ezt követően bevonult Budára, a török had végigpusztította az országot, de még az ősz folyamán kivonultak az országból. A mohácsi csatavesztés nem jelentette önmagában a független magyar állam bukását, az ország tényleges szétszakadása csak 1541-ben, Buda elfoglalásával történt meg. Kaptunk 15 évnyi haladékot, de nem éltünk vele.
A csatavesztés , ahogy már említettem szinte sorsszerű volt.

„Vae victis!”(Jaj, a legyőzötteknek!)- tartja  a latin mondás kortalan igazsága, de kétszeresen jaj, ha azt a legyőzöttek maguk idézik elő széthúzással, viszállyal, emberi kicsinyesség és mérhetetlen önzésükkel.
És ismételten jaj, ha ebből sem tanulnak! Semmit sem tanulunk!
A mából visszatekintve mi, ma élő magyarok sajnos tudjuk, hogy időközben milyen - annak idején elképzelhetetlennek tűnő politikai változások tették iszonyúan kemény próbára a lélekszámában is fogyatkozó magyarságot.

A csatában részt vett és lelket megrázó helytállással hazaszeretetét bizonyító hősök emlékét soha nem szabad felednünk, hiszen a mai napig is intő példa kell legyen számunkra a mohácsi  csatavesztés. Véráldozatuk örök tanulsága ezért ma is változatlanul arra figyelmeztet, hogy a Hazáért mindenkor tenni kell, és amennyiben a helyzet azt követeli meg, úgy bátran és emelt fővel meg is kell tudni halni érte.
A mai korban nem véráldozatot követel hazánk, hanem tetteket, olyan tetteket, amelyek előre viszik az ország, a nép ügyét.

„Él magyar, áll Buda ég! A múlt csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk.
És te virulj, gyásztér! A béke malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sírja, Mohács!”

Kisfaludy Károly: Mohács